Az Ujság, 1955 (35. évfolyam, 16-52. szám)

1955-05-19 / 20. szám

\ 4 OLDAL AZ ÚJSÁG MAY 19, 1955. Amerikai Leány REGÉNY Erzsébet szemérmesen félre akart húzódni, a herceg azon­ban nem engedte. — Nem, nem, angyalom! — folytatta lángoló arccal. — Tovább már ki nem birom! Bírnom kell kegyedet. Nem lát­ja majd elégek a szenvedélytől? — Az ilyen szenvedély rendszerint hamar el szokott pá­rologni. — Nem, nem! Enyémnek kell lennie, mert ön életem­nek csillaga, mindenem! — Fenség feledi, hogy én sohasem lehetek az öné. A herceg egyre fokozódó hévvel átkarolta a leány karcsú derekát. Erzsébet húzódozott. A herceg egyre féktelenebb lett, arca egészen közel járt Erzsébetéhez, ki már érezte a herceg perzselő leheletét. — Fenség, nem lehet, nem lehet! — kiáltott szinte két­ségbeesetten. — Csak azt mondja meg, szeret-e? —lihegett a herceg. — Nem lehet, fenség, az Istenre kérem, ne tegyen sze­rencsétlenné, hisz önnek felesége van! Az újdonsült grófnő ravasz számításból mondta mindezt, hogy annál örjöngőbbé tegye a herceget, aki vak szenvedélyé­ben talán nejét is képes lesz kedvéért eltaszitani. — Ne beszéljünk most erről! — borult el a herceg arca. Nem látja mennyire imádom? És kegyed oly tartózkodó! — Annak kell lennem, mert fenséged rám nézve elér­hetetlen magasságban van. — Mondom, erről most ne beszéljünk. Ebben az édes órában ne gondoljunk az utunkba tornyosuló akadályokkal. — Nem, nem! — szabadkozott Erzsébet.— Ha nyilván­valóvá lesz, hogy ön itt volt, mocsoktalan hírnevemnek egyszerre vége lesz. — Senki se tudja, hogy én idejöttem! — Oh fenség, nem is képzeli mennyire figyelemmel kisérik minden léptét! — Lehetetlen, hogy valaki rám ismert volna. Igénytelen katonai köpenybe burkoltam magam. Lovamat jó messzire kint hagytam odarendelt lovászomnál. Keresztszegen nem ismert rám senki. És mindezt kegyedért tettem, Erzsébet, hogy néhány órát időzhessek társaságában. Ah, Erzsébet, legyen végre enyém! Magához vonta a gyöngén szabadkozó leányt, ajkaik összetalálkoztak, — e pillanatban zörej hallatszott be az előszobából. — Mi az? — szökött fel Erzsébet. A herceg is felfigyelt, hangok hallatszottak. A leány ijedten bontakozott ki a herceg ölelő karjai közül. — Ki lehet az? ráncolta össze homlokát a herceg. — Ki az a vakmerő, aki bennünket háborgatni mereszel? Az előszobából egész tisztán behallatszott egy férfihang, amint a tiltakozó szobaleánnyal szóváltásba elegyedett. — Nagy ég! — kiáltott fel Erzsébet, — ha fenségedet csakugyan itt találná valaki! A herceg dühbe jött és az ajtó felé ment, hogy meg­nézze, ki az a vakmerő; aki be akar hatolni! Erzsébet rémülten visszatartotta. — Ne menjen, fenség! — mondotta. — Ne adja Isten, [Már csak bent kell lennie! SZIVES SZERETETTEL HÍVJA EGYESÜLETÜNK CLEVELAND ÉS KÖRNYÉKE — MAGYARSÁGÁT — A VERHOVAY SEGÉLY EGYLET TIZENKETTEDIK ORSZÁGOS KUGLIZÓ MÉRKŐZÉSÉRE és az azzal kapcsolatban tartandó Országos Verhovay Testvériség Napjára, MÁJUS 28-án, SZOMBATON MÁJUS 29-én, VASÁRNAP CHICAGO, ILLINOISBA, Los Angelestől New Yorkig elterülő magyar kolóni­ákban élő magyar testvéreink lesznek ott együtt, hogy szemtanúi legyenek Egyesületünk története egyik legnagyobb és legszebb eseményének. Chicago Magyarsága tárt karokkal várja az ország minden részéből a TESTVÉRTALÁLKOZÓRA ÉRKEZŐ MAGYAROK EZREIT, akik az acélüzemek, gyárak, ipartelepek, bányák, irodák, farmgazdaságuk minden gondját félretéve, ezen a két napon együtt ünnepelnek. Ez a találko­zó a VERHOVAY TESTVÉRSEGITÉS közel hét évtizedes múltjának méltó ünneplése lesz. A Conrad Hilton Hotel A Verhovayak Főhadiszállása, ahol találkozhat a Clevelandot képviselő 7 csapattal s azok kísérőivel. Minden magyar szívesen látott vendég lesz s igy reméljük és hisszük, hogy Cleve­land és Környéke Magyarságának a Duna-Tisza tá­járól ideszármazott népe tüntetőén nagy számban lesz jelen ezen a kimagasló MAGYAR és VERHO­VAY ünnepségen. VERHOVAY SEGÉLY EGYLET VERHOVAY BUILDING PITTSBURGH 19. PA. 436 Fourth Avenue 1886 1955 hogy itt valaki meglássa! Inkább ezen a másik kijáráson át távozzék. — De én tudni akarom, ki az aki minket háborgatni merészelt? Léptek közelítettek, az ajtó kinyílt, — remegő szoba­leányt félretolva, Roppay szárnysegéd rontott a szobába. Óriási felindulásában, minden egyéb tekintetről megfeled­kezett. Erzsébethez rohanva, térdre vetette magát előtte és hévvel kiáltotta: — Bocsásson meg, hogy utat törtem magamnak kegyed­hez. De nem uralkodhattam magamon, a tilalom még fokozta felindulásomat . . . E pillanatban előlépett a herceg, szemeiben a harag vil­láma cikázott. Roppay hirtelen felállott és katonás állásba vágta magát . . . Úgy tett, mintha csodálkoznék. A herceg bőszülten rá akart támadni, de mégis meggon­dolta magát és igy szólt a kisasszonyhoz fordulva: — Én akartam lenni az első, aki a grófi címhez gratulál. Remélem ezentúl gyakrabban láthatom kegyedet a magas arisztokracia köreiben! Ön pedig, — tette hozzá a szárny­segédhez fordulva, — most velem fog jönni, miután az er­dészhez akarom küldeni egy megbízással, mit azonnal végre kell hajtani! Erzsébet egész az előszoba ajtajáig kisérte az urakat. Visszatértében egy tekintetre sem méltatta a remegő szoba­leányt. Ott feküdt az asztalon a grófi oklevél. Kezébe vette és diadalmasan lobogtatta: — Győzelem! — kiáltotta. — A második lépés is sike­rült. Most hátra van még a harmadik — a legfőbb. A herceg szerelmét áz őrjöngésig fogom felfokozni. Most láthatta, hogy a szárnysegéd komolyan törekszik kezem után. Nos, ha bírni akar, neki választania kell köztem és neje között. Roppay éppen jó eszköz lesz a kezemben e cél elérésében! XI. Fejezet. A TEMETÉS. A boncolás után a halottat visszatették a koporsóba s rá­­erősitették a födelet. Este felé kivitték a temető halottashá­zába, másnapra lett elrendelve a temetés. Villányi mindezek után mégegyszer kiment a vámházba Rezeihez. — Bevégeztetett! — szólt bizonyos ünnepélyességgel. — A boncolás beigazolta föltevésünket: a boldogtalan leányt csakugyan kloroformmal emésztették el. Már kivitték a te­mető halottasházába, holnap reggel kilenc óra körül lesz a temetés. Én ott leszek, — remélem, ön is! — Mindenesetre! — felelt Rezei. — Már csak megadom neki a végtisztességet. — Kár a leányért, hogy ily gyászos véget ért! — sóhajtott fel Villányi. — Pedig én jó indulattal voltam iránta s minden képpen a helyes ösvényre akartam őt visszavezetni. Hát még mennyit beszéltem neki én! — tette hozzá Re­zei. — De nem használt se jó, se rossz szó. Mintha el lett vol­na vakítva, mintha meg lett volna babonázva! Még azt is meg ígértem neki, hogy feleségemmé teszem őt. — Most mindennek vége. — legyintett kezével Villányi.— Holnap eltemetik, a sírral együtt az aktákat is lezárják s töb­­igéző, ártatlan arcocskával. Éppen csak azért jött át Ameri­kából, hogy magát bajba döntse! Még jó, hogy a temetési költséget nem önnek kell fedezni. — Hát ki fizeti? — A nagyságos kisasszony pénzt tett le a kezembe számá­ra, abból futja! A két férfi elvált egymástól, Villányi egyenesen haza­felé indult. Útközben azonban benézett a halottas házba. A koporsó már ott volt. Nem volt rajta koszorú; gyertyák nem égtek körülöte, sivár volt, mint a halál. Villányi haza ment. Néhány nap óta most tudta magát elő szőr kipihenni. Ezzel az egy amerikai leánnyal több baj volt, mint száz európaival. De csakhogy egyszer vége van! Holnap eltemetik, a sirrel együtt az aktákat is lezárják s töb­bé a kakas sem kukorékol utána. — Én látni akarom, máskülönben nem lesz nyugtom! Kérem a biró urat, siessen az engedély kiállításával, nehogy elkéssem! — Ejnye, ejnye! — rázta fejét a járásbiró mérgesen. — Meg van maga bolondulva, Rezei? Már hogyne lenne a koporsóban, mikor a boncolás után betették. — Hátha ki lett cserélve! — Ez már teljesen lehetetlen! Tudtommal más hulla nem volt ott. De most azt akarom tudni, mit látott az éjjel? — Arra most nincs idő! — mondta a vámszedő izgatottan. — Az istenért, biró ur; állítsa ki gyorsan az Írásbeli enge­délyt, mert máskülönben eltemetik és akkor mindennek vége. Majd inkább később mondom el, hogy mit láttam! Alighanem komoly folytatása lesz a dolognak. — No jól nézünk ki! — mondta a biró, és papír után nyúlva, hamar kiállította az engedélyt. Rezei gyorsan elrohant vele. A járásbiró fejét csóválva nézett utána. — Nem tudom elképzelni, mi lelte ezt a különös embert. Még csak az kellene, hogy — mint mondja — folytatása legyen a dolognak. Elég volt ebből ennyi is! A dolog úgy sem tetszik nekem. A leány nagybátyjának állítja magát és egy csepp fájdalmat sem érez a leány szomorú sorsa és halála fölött. Még a legegyszerűbb koszorút se tette koporsójára, amit pedig még a legszegényebb emberek se szoktak elmu­lasztani! No mindegy, meglátjuk minő folytatása lesz hát a dolognak? A halottasházban eközben már összegyülekeztek a hiva­talos személyek. A halottvivők éppen ki akarták vinni a ko­porsót, midőn lélekszakadva jött Rezei, már messziről lobog­tatva az Írásbeli engedélyt. — Megálljatok, megálljatok! — kiáltotta. Mindenki csodálkozva nézett az érkező elé, ki egészen kifulladva ért a halottas, kamarába. — Mi az, mi az, Rezei ur? — kérdezte a rendőrfelügyelő. Rezei azonban ügyet sem vetett rá és rohant egyenesen a sírásóhoz. — Most fel fogja nyitni a koporsót! Itt a járásbiró ur Írás­beli engedélye! — kiáltotta lihegve. A sirásó átvette az írást és nagynehezen átbetüzte. — Most már igen! — mondta. — A felnyitást misem gátolja! ^###################################################»############< HÁROM STÁCIÓ — TÁRCA — Irta: Bélái Izor. Másnap a sirásó mindent kikészített a temetéshez. Villá­nyi már kifelé ballagott a temetőbe, a bíróság részéről is ki­jött az írnok, hogy képviselje a járásbíróságot az utolsó cse­lekménynél s hivatalos jegyzőkönyvet vegyen fel róla. Ekkor lélekszakadva rohant be a járásbírósághoz Rezei. Arcáról csurgott az izzadtság, keble zihált, elannyira, hogy alig tudott beszélni. — Mi az? Mi az? — kérdezte a járásbiró meglepetve. — Kívánom, hogy húgom koporsója azonnal felnyittassék! — Kint van a halottasházban, miért nem nyitatta fel? — Már a kora reggeli órákban kint jártam, —de a sirásó nem akarja megengedni, hogy felnyissam. Azt mondta, hogy ez szigorúan tiltva van. Én pedig minden áron fel akarom nyittatni. — Mi oka van önnek erre? — Láttam valamit az éjjel s ez okból be akarok tekinteni a koporsóba. — Mit látott? — kérdezte a járásbiró, miközben különös tekintetet vetett Rezeire, aki egészen magánkívül volt a fel­indulástól. — Azt most nem mondhatom meg, csak arra kérem a tekintetes járásbiró urat igen sürgősen, állítson ki részemre írásbeli engedélyt a koporsó felnyitatására. Látnom kell, váj­jon bent van-e a húgom? — Ugyan( ugyan, Rezei Miért ne lenne bent? Az orvosok felboncolták, a szolgák beletették és ráerősitették a födelet. A grófné lent teniszezett a vendégekkel; férje ezalatt fönt dolgozott a könyvtár­ban ügyvédjével. Mire a grófné megnyerte a játsz­mát, a gróf is tisztában volt a helyzettel: meggyőződött arról, hogy tönkrement. Az utolsó eső befejezte, teljessé tette bukását. Az e­­sővel együtt esett a búza ár­folyama is, ő pedig hausse­­ra spekulált. Papirosra, len­ge tőzsdei körlevélre építet­te fel utolsó bástyáját; az eső elmosta a falakat és romba dőlt minden. Most már rendben van a dolga, rokonsága megtagadta, ba­rátai elhagyták — mehet A- merikába, vagy még távo­labbi vidékre. Az uj, vagy a más világra. molt hitelezőivel; azzal fi zetett, amije még maradt.... GAZ FURNACE Moncrief - Sunbeam - Niagara Szívesen segítünk a Gas Companynál otthona gáz­fűtéséhez szükséges jóváhagyás megszerzésében TETA>-CSATORNÁK TETÖZÉS és JAVÍTÁS LEVEZETŐ CSATORNÁK VIHARABLAKOK TELJESEN DÍJMENTES ÁRLEJTÉS COLONY HEATING & SHEET METAL KELLEMES HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KIVAN Julius J. Petrash SW 1-5538 11805 BUCKEYE RD SW 1-5539 ESTE: RA 1-1915 A grófné ezalatt moso­lyogva töltögetet az illatos eper-bowlet és saliátkezüleg adta át a poharakat, nyájas szóval, az uraknak. Mikor Király Imréhez ért, a jeles bonvivant-szinész kezet csó­kolt a szép asszonynak és hires, hóditó varázstekin­tetével mélyen a szemébe nézett. A grófné elpirult és keze kissé remegett koccin­tás közben. Különös hatással volt reá ez a férfiú. Maga sem tud­ta, hogy mit érez ilyenkor, ha szemei találkoznak. Csak sejtette, olyan homályosan s titokzatosan, hogy Júliá­ja lenne ennek a Rómeó­nak. Vagy talán iSvengali az, s ő már Trilby? Arisztokratikus büszke­sége, a méltósága fellázadt erre a gondolatra. Ez a kék­re beretvált, beesett szemű, keskeny ajkú színész szép szál legény ugyan, de mégis csak komédiás: az életben úgy, mint a színpadon; nem csak az arcát, de még érzel­meit is kendőzi, az effélét nem lehet komolyan venni. 'Elmulatunk, talán kissé flirtelünk is az ilyennel, — de csak nyáron, falun. Té­len úgy sem kerülhet kö­zénk. A komornyik jelentette, hogy a hintók előálltak. Ki­mennek a Sóstóhoz, a gróf majd este utánuk jön auto­mobilon. A szép asszony fel­ül elegáns gigjére s éppen kezébe vette a gyeplőt, — mikor a kastélyban egy lö­vés dördült el. A gróf leszá-A polgármester urnák rossz napja volt. Három­szor elfogták zajos tetszés mellett az ultimóját, az er­kölcsi vereségen kívül még hármszor meg is kellett dupláznia a kasszát. Hara­gosan lecsapta a kártyáját s kijelentette, hgoy ilyen hitvány népséggel többé nem ül le egy asztalhoz; sőt akár be sem teszi többé a lábát ebbe a ronda kaszi­nóba. — Béküljünk ki, bátyám! — szólt nevetve a főcinkos, a tiszti ügyész. — Skiz oszt, nem oszt! lahol a polgármester—Pes­ten, vagy másutt. De hol? Ezen tűnődött egy ideig az érdemes lordmayor, egy­szerre nagyot ütött a hom­lokára, felugrott és kirohant a páholyból egyenesen le a színpadra. Éppen vége ért a felvo­nás. A fővárosi vendégek egynéhányszor megj elentek a függöny előtt, azután el­váltak s mindegyik a maga öltözője felé sietett. A pol­gármester nem törődött a hires művésszel, hanem a nő után ment és megszólí­totta a folyosón: — Hogyan, ön az, grófné? A nő megzavarodott, ijed­ten körülnézett, azután le­küzdve erős felindulását, igy szólt: — Rétsági Irma a nevem. Már csak a darabban va­gyok grófné! De mikor becsukódott mö­göttük az öltöző ajtaja, egy szerre isirva fakadt. — Hogyan, hát felismert? Hiszen nagyon megváltoz­tam. Nagyon megviselt a bánat; akkor és azóta i®! A polgármester vigasztal­ta, csititgatta. A nő leült és valahogy lecsillapult. El­mondta szomorú históriá­ját, újabb csalódásait, majd igy szólt: —Érzem, jól tudom, hogy Imre megunt. Azért akarja, hogy menjek vidékre, gya­korlatra. De én nem is aka­rok többé terhére lenni. El­szerződöm, nem bánom, a­­kárhova. Polgármester ur, az irgalmas Isten nevében kérem, juttasson itt — ha /ehet — szerződéshez, ke­nyérhez ! — Megteszem! — felelt a polgármelster komolyan, méltóságteljesen. — Elvég­re én vagyok a szinügyi bi­zottság elnöke. Meglesz! A- zonnal beszélek a direktor­ral, — Oh, köszönöm! — szólt a nő mámoros örömmel. Nagyon, de nagyon hálás leszek önnek! Mikor a polgármester később visszajött a bizottsá­gi páholyba, igy szólt dia­dalmasan a tiszti ügyészhez — Most már értem, kutya, hogy miért foghattad el a pagátomat. De most már nem is bánom. Bízom a köz­mondásban!.... A Moulin Galette tánc­termében nagy a lárma; nemcsak a rendes törzsvén- ; dégek, a montmartrei habi­­tüék. de sok idegen, kiálli- ! tás vendég is mulat; alig ] ran szabad asztal s a leá- 1 nyok széditő entrachatokkal 1 ígyre fokozzák a hangulatot ! Csak az egyik sarokasz­talnál ül egy bánatos nő e­­?yedül. Kis palack absinth ill előtte, abból tőit néha s így korytra fölhajtja a po- ■ íárkát. | Két úri embernek feltűnt i szomorkodó. Mögötte áll­­íak s figyelmesen nézik kü­­önös viselkedését. Azután ' íz idősebbik igy szól társá­­ioz : — Gyere, Bálint, vigasz­ul juk ezt a szomorúságot! Az ismerős hang, vagy tán i magyar szó hallatára a nő 'ölrezzen s ijedten hátra- | 'ordul. A másik pillanatban nár távol van, szökni akar, le a két ur utoléri, kezénél « 'ogja s kivezeti hamarosan i teremből. Künn, a kertben azután ílrémülve, szinte ' önkényte­­enül kérdik: — Hogyan — ön, ön, — :s itt? — Igen, én vagyok! — fe­el a nő csendes megadással, 1 — minek is tagadnám, ha nár úgy is felismertek. Én ragyok — és ITT! Idáig utottam, ehhez a stációhoz. )e még nem vagyok a vég­­llomáson. Még józanul lem tudom a kenyeremet J negkeresni. Előbb iszom, logy elkábuljak és ha már — Nekem ugyan nem! — válaszolt a polgármester in­gerülten és fölkelt. — Me­gyek a színházba. Fővárosi komédiások játszanak; ott kell lennem hivataból. Künn sürü, nehéz hópely­­hek kavarogtak a szélben. A polgármester mélyen a szemére húzta a prémes sapkáját; nem nézett se jobbra, se balra, hanem el­szántan nekivágott az út­nak. Meg sem állt, mig a színházhoz nem ért. Az előcsarnokban a pénz­tárt őrző igazgatónő aláza­tos köszöntését leereszkedő kézmozdulattal viszonozta aztán fölment az emeleti bi­zottsági páholyba. A bizott­sági tagok üdvözletére sem igen hederitett; leült a szá­mára föntartott karosszék­be, föltette pápaszemét és nézte az előadást. Épen a hires fővárosi ven­dég játszott. Elegáns ruhá­zata, előkelő mozdulata, a mint monoklijával babrált, de főleg hangjának saját­­szerű, érzéstelt rezgése, mély hatást keltett. A pol­gármester ismerte őt Pest­iről; úgy látta, hogy nagyon megvénült az utóbbi időben. Szép, fiatal nő volt a part­nere — nem csak a színpa­don, de az életben is, mond­ta valaki a páholyban — azt is szemügyre vette a polgármester. Halkan be­szélt a nő, félénken ® ügyet­lenül játszott; mindenik mozdulata elárulta, hogy kezdő. Oly ismerősnek tetszett, mintha őt i® látta volna va­-nem tudok magamról, csak akkor nézek kereset után. i Később majd öntudatosan józan fővel is tudok majd! Elvégre élni csak kell! Azt ; hittem, semmi sem fáj úgy, . mint a csalódás! Tévedtem: van ami még ennél i® inkább fáj: az éhség. Most legalább már nem koplalok, hanem ' élem a világomat.... A két férfiú, mintegy ösz­tönszer ü leg, csaknem egy időben elővette tárcáját s jegy csomó bankót nyomott a nő kezébe. Az kigombolta a blúzát és odatette a pénzt, keblére. — Elfogadom — szólt csendesen, fénytelen han­gon. — De meg sem köszö­nöm. Rajtam ez úgy sem se­gít. Azután meg hát — úgy­is elveszi majd tőlem Bibi reggel. Isten önökkel! — Nem engedjük — szólt az idősebb. Segíteni aka­runk, meg fogjuk menteni. De, nem értem, hát az ön rokonsága, családja? — Mind elfordult tőlem; még a férjem temetésére sem 'jöttek el. Engem okoz­tak? engem vádolt minden­ki. Én voltam a férjem meg­rontó ja. Később, mikor meg boszantottam őket, téboly­dába akartak csukatni. Eb­ből is nagy botrány lett, — hiszen emlékeznek! — de én még idejében kiszökhettem külföldre. Azóta igy élek. De most mennem kell. Az időm — pénz! Ismét útját állta a két férfi. r — Nem engedjük, szakí­tania kell ezzel az élettel! — Már késő — szólt a nő rémes moolylyal, amely megdöbbentette a két fér­fiút. — Még egy kicsit ma­radhatok önökkel. Hiszen jól megfizették az időmét. De ezután vissza kell men­nem — értik — vissza kell mennem. — Mit tehetünk magáért? Szóljon, kívánjon valamit! — szólt izgatottan, csak­nem magánkívül az egyik férfiú. A nő ismét szomorúan mosolygott. — Kínáljanak meg egy egy pohár — eperbowleval. Azóta sem ittam. Mikor Bálint átnyújtotta az illatos, hűvös itallal telt poharat, a nő megkóstolta, az után letette a poharat. — Nem izük — igy szólt, •— más már az én gusztusom. Már én csak megyek tovább stációról stációra, a végállo­másig. A férjem egyszerre tette meg az utat — nőnek nincs ahhoz ereje, elszántsá­ga. Én nekem legalább nem volt. Isten önökkel! Fölkelt és csendes, nyugodt lépésekkel visszament a tánc­terembe__... HALLGASSA MEG Vasárnap - WDOK, 1260 diai Amerikában a leghosszabb magyar műsor — d. u. 1-tő' 3 óráig Hirdetések ügyében hívta Te!. LO 1-5524 SZAPPANOS FERI 3046 East 123 St MINDENFAJTA FURNACE leszerelést és javítást teljes jótállással végzünk. Bádogos inukat: csaloránzási és tető javítást is vállalunk THE PARKHILL FURNACE CO. LOngacre 1-4613 12801 Parkhill Ave DAVE SZABÓ FANCHALY VIRÁGÜZLETE 4714 Lorain Av« ME 1-1887 Vágott és cserepes virágok MELL CSOKROK Virágok minden alkalomra.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom