Az Ujság, 1951 (31. évfolyam, 25-35. szám)
1951-07-26 / 30. szám
,n» 6 OLDAL AZ ÜJSAG JULY 26, 1951 —A HAJÓ ANGYALA — (Folyt, az 5-ik oldalról.) Mortensen felhasználta a pillanatot. Közéjük lépett és jóakaró arckifejezéssel rájokparancsolt; — Menjetek a dolgotokra emberek A legközelebbi kikötőben megállunk és uj készleteket szerzünk be. Csak néhány napig legyetek még türelemmel, aztán már jobb lesz minden. Kissé vonakodva bár, de mégis visszavonultak a laszkárok és megint a munkájukhoz láttak. Mortensen is eltávozott az első kormányossal. — Péter, a gazfickó bizonyára elaludt, mert vigyáznia kellett volna a kicsikére, — dörmögött a kapitány. — De sebaj- no! — tette hozzá ”a leányka épen jókor jött. Néhány kellemetlen pillanattól mentett meg bennünket”. Az öreg kormányos bólintott és barázdás arcán csodálatos fény csillant fel. — Igen, ez aztán a leány — pompás kis leány ez, kapitány ur. 8. Ajtó előtt volt már karácsony, mikor az Oceána kikötött Fayalban. Röviddel a téli utazás megkezdése előtt a hajótársaság képviselője szállt a hajóra. Levelet mutatott be Mortensennek, amelyben a tulajdonosok utasítják, hogy jöjjön Krisztiániába egy neki szánt állás elfoglalására és a hazautazásra használja fel az ’’Oceánát’V A hajó elindulását megelőző estén felszállt az ’’Oceánára” Olaf Sture, a fentemlitett kép-1 násai annyira megváltoztak, hogy fel sem lehetett ismerni, viselő, a leánnyával, Astriddal! Valósággal vonaglott a helyén, a haját tépte és olyan erővel Astrid Sture meglepőenJ vágta le a feléje nyújtott töltőtollat, hogy ezer darabra hulgyorsan megszokott a hajón. A húszéves leány minden iránt érdeklődött és átmotozta az egész hajót. — Ebből egyszer derék tengerészné lesz”, — mondta az első kormányos mosolyogva a kapitányhoz. De Mortensen nem jól érezte magát a fiatal hölgy felfedezési útjait látva. Ugyanis még nem említette Sturenak a kis Oceána jelenlétét. Azáltal, hogy az egész utazás tartamán ott tűrte a gyermeket, tulajdonképen az előírásai ellen cselekedett. De nem kfellett sokáig kínlódnia a titkával; mert már az első hét folyamán Astrid egyszerre megjelent a kis O- ceánával a karján a szalonban. — Kapitány ur, ön valósággal barbár! — mondta neheztelve. — Itt van az az aranyos kis jószág a hajón és ön nem tesz róla említést. Ha meg nem találom most véletlenül, bizonyára az utazás végéig fogságra Ítélte volna a fedélzet alatt. Oh, ti férfiak! Most Mortensennek mindent be kellett vallania és egyszermind a fiatal ’’harmadik” érdekében is mondott néhány jó szót. ----------Aki tudja, mily könnyen közelednek egymáshoz azok, akik egy közös hajón tartózkodnak, az talán nem is csodálkoznék, hogyha egy szép napon azt olvasná az újságban, hogy — Astrid Sture és Aage Rostád, jegyesek. Ezzel pedig arra is nyílik kilátás, hogy a kis Oceána nemsokára uj mamára tesz szert.---------Az égő ház titka VAGY A KÉTARCÚ ASSZONY IRTA: ELHNAR PFEIL. — Most remélem, már semmi közünk nincs egymáshoz - Eleget tettem a kívánságuknak, amelyet valósággal kizsaroltak belőlem igen, a szó szoros értelmében kizsaroltak legalább engedjenek az utamra menni... — Csak megfontoltan a szavakkal! — szólalt meg Tárnok. — Főként, ha zsarolásról van szó... Ez csak az őn mestersége, mi legfeljebb a saját fegyverével szúrjuk le.... — Mit akarnak még? — Egész lényegtelen dolgokat! — Halljuk! — Mindenekelőtt azt a csekklapot, amelyet hozomány fejében kapott ... Atzél báró egyszerre biborpiros lett. Magából kikelten ordított; — De hát mi közük ehhez..Én törvényes házasságot kötöttem, ennek a házasságnak az ára többek között az az őszszeg volt, amelyről a csekk szól, ki meri hát ezt elvenni tőlem.. — A nagy kiáltozásra Geiringer doktor csendesen, de a jogász fölényes biztonságával válaszolt; — Át kell szolgáltatnia ezt a csekklapot, már csak azért is, mert még ebben az órában letiltatjuk De különben is, fel kell szólítanom méltóságodat, hogy a legcsekélyebb ellenvetés nélkül teljesítse minden kívánságunkat, mert ellenke ző esetben ismét kénytelen lennék e nagy gonddal összegyűjtött iratcsomóra hivatkozni, amelynek illetékes hellyel vak közlése felettébb kellemetlen következményekkel járna mél tóságod számára Atzél báró a legjobban szeretett volna rárontani erre a; emberre, hogy beléfojtsa a szót. Rettenetes lelki válságor ment keresztül. A nagy fáradsággal, ezer ravaszsággal felépi tett terve most pillanatok alatt halomra dől. Előbb a kinevezési iratot ragadták el tőle, most a hozo mányát veszik vissza. Még szerencse, hogy az idők során kü lönböző külföldi pénzintézeteknél tekintélyes összegeket he lyezett el az Egyesült Vasmüvektől Elza közvetítésével fel vett pénzből. Utolsó mentsvára ez volt és csak ennek a tuda tában vágta oda vádlói elé mélységes megvetéssel Elza csekkét. *i — Itt van De most már_._ Ez távozni készült. — Még csak egy perc türelem! — szólalt meg újra Geiringer doktor. — Mit akarnak még? — hördült fel Atzél báró és gyilkos tekintettel mérte végig a körülötte levő férfiakat. — Hiszen már mindenemtől megfosztottak.... Geiringer doktor egy csomó levelet tolt Atzél báró felé és azután ismét feléje nyújtotta a töltőtollat. — Most már csak az az egyetlen kérésünk, hogy ezeket a leveleket méltóztassék aláírásával ellátni... — Miféle leveleket? — Méltóztassék csak elolvasni! Atzél báró felemelte a legfelsőt, de alig pillantott belé, rémülten felhördült. Aztán a másikat nézte és az arca még jobban eltorzult. Tovább, a harmadik következett ... Aztán a negyedik. .. Az ötödik ... A hatodik._ ' , És Atzél báró meglepetése egyre növekedett. Az arcvolott széjjel... Geiringer doktor mosolygott. — Nem baj..i. Méltóztassék, itt egy másik ... Atzél báró felugrott. A szemeiben vad tűz lobogott és rekedten ordított. — Koldusbotra juttattok... Egészen tönkretesztek... Kutyák!.... Kinek az őrdöngős agyában fogamzott meg ez a terv .... Beszéljetek... feleljetek ... Valósággal őrjöngött és remegő kezei vadul lobogtatták a leveleket. Micsoda titkot rejtettek ezek a fehér papirosok? Az egyik levél címzése: Kreditanstalt, Wien volt. A másik: National Bank, Berlin. A harmadik: Züricher Bank, Zürich. A negyedik: Credit Lyonnais, Párizs. Az ötödik: Bank of English, London. A hatodik: Banca Nationala, Milano. A hetedik: Svenska Bank. Stockholm. És mindegyik levélben pontosan az az összeg szerepelt, ami Atzél báró ezekben a külföldi pénzintézetekben a saját nevére elhelyezett, hogy ha kikerül külföldre, mindenütt rendelkezésére álljon tekintélyes summa. Ezt még akkor csinálta meg, amikor nem volt egész bizonyos tervében, hogy Elzával csakugyan sikerül megkötni a házasságot. De ki tudhatott erről? Ki volt ilyen pontosan informálva, amikor mindezt a legnagyobb titokban csinálta és nem árulta \ el senkinek sem! És amíg vadul tombolt, amíg a harag, az elkeseredés és a csalódás egész testében megrázta, hirtelen megszólalt csendeden az öreg Altmann bácsi: — A hü sáfárnak kötelessége, hogy vigyázzon a kezére bigott javakra! Én vigyáztam, teljesítettem a kötelességemet! Nem csinálhatott a báró ur olyasmit, amit az én szemem ne vett volna észre ... Geiringer doktor elővette az óráját, azután unottan megszólalt : — Az idő veszedelmesen múlik Félóra múlva már dolgom van! Báró ur, talán méltóztassék sietni a levelek aláírásával ... Atzél báró mégegyszer belepillantott a levelekbe. Mindegyikben arra kellene utasítást adni, hogy a folyószámláján szereplő összeget utalják át az Egyesült Vasmüvek cimére, Budapestre! És ekkor keserűen, gúnyosan, hosszan felkacagott. — Soha! Soha! Jól tudta, mit jelent, ha aláírja a leveleket: fillér nélkül narad, kifosztva mindenből. És még egyszer végigsüvitett a szobán a hangja: — Soha! Soha! Aztán fogta a hét levelet, vad elszántsággal összetépte és íz apró papírdarabokat szanaszét szórta. — Itt... nesztek .. — kiáltotta, -— itt vannak a levelek! Geiringer doktor elmosolyodott. Számára nem volt meg-i lepetés ez a jelenet, várta, hogy be fog következni! • És amikor Atzél báró egy pillanatra abbahagyta vad feij áltozását, az aktatáskájából előszedte a hét levél másodpéldányát és mosolyogva tolta oda a tétován maga elé bámuló, meg hökkent embernek. — Most talán nyugodtabb, méltóságod De ha esetleg ezeket is széjjel akarja tépni, ám tegye óvatosságból mindenesetre több példányban készítettem el a leveleket.... — Nem. .. Nem... Nem irom alá! Most Tárnok szólalt meg. — Válasszon! Melyik kellemesebb: aláírja a leveleket vagy börtönbe kerül? Börtön! Ez a szó megrázta és kijózanította a fiatal bárót. Ő, ezek a pokoli emberek, összehordták minden bűnét, ha az iratokat továbbítják a rendőrségre, akkor vesztett ügye van, menthetetlenül elfogják és hosszu-hosszu időre elbúcsúzhat a szabadságtól! Mérhetetlen keserűség marcangolta a lelkét. Ez az ember, akinek csaknem egész élete a bűnök láncolata volt, aki a legnagyobb könnyelműséggel taszított másokat romlásba, fölényes cinizmussal fosztotta meg az embereket pénzüktől, nőst, amikor becstelen tervét meghiúsították és visszavették tőle a becstelen utón szerzett értékeket, — végtelen szeren:sétlennek érezte magát. A megalázásnak, a sarokbaszoritásnak ezt a furcsa érzéét még sohasem érezte. Most a lelkét tépte, a szivét marcangolta. Úgy érezte magát, mint az üldözött vad, amikor megszü -ült körülötte a gyűrű, amikor már nem tud menekülni se nerre sem és a vadászok felemelik a puskájukat, hogy meg idják a kegyelemlövést. És hangtalanul, néma megdöbbenéssel nézelt szemb' izekkel az emberekkel. Kutatott a tekintetükben: nincs-e kegyelem? És a tekintetek azt válaszolták: nincs! Megpróbált könyörögni: — Kegyelmezzenek.... Hagyjanak legalább annyi1 lálam, amennyivel uj életet kezdhetek.... Hiszen mindé lemből kifosztottak.... Geiringer doktor elővette az óráját: j — Már csak néhány percem van. " | Atzél báró még mindig tétovázott. — Nos? — kérdezte Tárnok. A fiatal báró tétován nyuít a töltőtoll után. Lát' a, hogy nincs menekvés. És vette egyik levelet a másik után és egymásul án kanyaritotta alá a nevét. És amikor az utolsó levelet is aláírta, egész testében •negrázkódott. Félő volt, hogy most hatalmába keríti az ndulat s valami rettenetes dolgot fog művelni. De aztán lassan felállt, mégegyszer körülnézett* kegyetlen tekintetei mérte végig ezeket az embereket, akik legszebb reménységeitől fosztották meg, legszebb terveit semmisítették meg. És gúnyosan, metsző élességü hangon megkérezte: — Kívánnak még valamit? Geiringer doktor nagy nyugalommal itatgatta az aláírásokat s amikor egyet-egyet megszáritoti1, szépen, üwesen összehajtotta és a megfelelő borítékba tette a levelet. ;S miközben ezt a műveletet végezte, csak úgy foghegyről válaszolt: — Nem! (Semmit! Köszönjük, most már mindennel megvagyunk! Az ügy részünkről befejeztetett.... A fiatal báró öklét magasba emelte és harsány hangon kiáltott fel: — De részemről nem! Itt, elismerem, vereséget szenvedtem, ha azonban olyannak ismernek, aki egy vereségbe, különösen ilyen vereségbe bele tud nyugodni, nagyon csalódnak. Ezért a napért egyszer még elkövetkezik a leszámolás, amikor majd én fogok diktálni. Azután felugrott és sebes léptekkel elhagyta a szobát,. Amikor ebbe a helyiségbe belépett, még dúsgazdag ember volt. Ravasz fondorlatokkal összeharácsolt hatalmas összegek felett rendelkezett, most szegényen, mindentől kifosztva ment vissza a bizonytalanságba. i ÖTVENEGYEDIK FEJEZET Az asszony. Elza ezalatt ott ült egyik hatalmas karosszékben és egyetlen szót sem tudott mondani. Úgy tűnt fel előtte minden, mint valami kegyetlen álom, úgy érezte magát, mint hogyha kivül esnék ebből az álomvilágból s meszsziről szemlélné az eseményeket. Az utóbbi időben mar valami ösztönös félelem fogta el Atzél báróval szemben, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy a házasságnak ellent mondjon. Mintha csak megérezte volna, hogy ehhez a házasságkötéshez rendkívül kegyetlen emlékei fűződnek majd, —ám a szenvedély, mely Atzél báró irányába fütötte, mégis erősebb volt s ez a szenvedély valósággal vakká tette, megfosztotta helyes Ítélőképességétől, nem vette észre, hogy aki szerelmet olyan színes szavakkal tudja a fülébe hazudni, kalandor, nem egyéb s nem szerelem füti, hanem a pénzét akarja megszerezni. Ami azután most itt lejátszódott előtte, fájdalmas s keserű leleplezés volt. Nemcsak Atzél báró számára jelentett szörnyű megpróbáltatást ez a leszámolás, hanem lelke mélyéig lesújtotta Elzát is. Percről-percre mindjobban kibontakozott előtte Atzél báró teljes egyénisége és amikor a külföldön elköve-. tett bűntetteit lobbantották a szemére, Elza megborzadva gondolt arra, hogy vájjon milyen sors várt volna reá emelleft az ember mellett s végeredményben még hálát érzett Tárnok iránt, hogy megjelent. Most már tisztán látott. Meggyőződött róla, hogy Atzél Endre báró a legravasszabb, legkörmönfontabb kalandorok közül való, valósággal megdöbbent, amikor azokat az összegeket hallotta, amelyeket a külföldi pénzintézeteknél helyezett el, szinte hihetetlennek tetszett előtte, hogy ez az ember, aki mindig a boldog jövőről hazudott előtte, közben a legnagyobb lelkinyugalommal készítette elő azt a tervét, hogyha már mindenéből kifosztja, egyszerűen elhagyja. És végleg lesújtotta aztán az a körülmény, hogy Atzél bárónak, mikor eltávozott, egyetlen szava sem volt hozzá, tán észre sem vette, hogy ott van vele egy szobában. Elza végigsimitotta a homlokát. Egész arca egy tűzben égett, minduntalan forró hullámok ömlöttek keresztül a testén, hogy aztán hirtelen a hideg borzongassa meg. összekuporodott a nagy karosszékben, amelynek hatalmas öble csaknem elnyelte. Riadtan, ijedt szemekkel néze'jt az asztal körül ülő férfiakra. Egyetlen szó sem hangzott, az iratok rendezésével voltak elfoglalva. Elza azonban érezte, nogy még nincs mindennek véle, érezte, hogy még van valami a levegőben. És csakugyan most; Tárnok feléje fordult: — Most a báróné következik. Elza felemelte a fejét: — Mit akarnak tőlem? — kérdezte s valami riadt félelem ült a szemeiben. Mindaz, ami az iménti előtte lejátszódott, semmi jóval nem biztatta. Tárnok azonban igyekezett elhárítani aggodalma: Az Atzél bárótól elszedeft csekket odanyujtolta Elzának —- Mindenekelőtt ezt akarom átadni! Ez téged illet ez a te pénzed s legfeljebb azt tanácsolhatom, máskoi 'égy óvatosabb és ne feltétlen hidd el minden szavát an nak, akit a sors utadba vezet. Nem érdemied meg, hog} segítségedre legyek, hiszen az, amit ellenem elkövetté dyan súlyos bűn, amelyre hasztalan várod a felejtést Most akaratlanul mégis segítségedre kellett lennem, pe tig az lett volna a legméltóbb büntetés, ha ez a kalandor ufoszt és elhagy. Elza szégyenkezve sütötte le a szemeit. Most:, hog} )üneit a szemébe vágták, egjész arca pirban éget*-. —- Én, — folytatta Tárnok, — megadással viselten orsómat, amelybe a te árulásod sodort. Most itt volnr íz alkalom, hogy visszafizessek mindenért s a leghelyr ?ebb talán az lenne, ha felvenném a telefonkagylót és be elenteném a rendőrségnek, hogy Paróczay Elza, aki "'árnok Róberthez még a t,örvényes házasság köteléke 'űznek, házasságot kötött! egy másik férfival s ezzel a bi járnia büntetét követte el. — De hiszen azt hittük, hogy meghaltál! — A törvény bizonyosan nem fogadja el ezt a meg>kolását! — Láttam a halotti bizonyítványt is. — Lehetetlen! — Esküszöm, hogy saját szemeimmel láttam. i3id neyből érkezett. — És ki mutatta meg? Ki hozatta el? — A báró! Tárnok mosolygott: — Most bár értem. A báró egy kis okirathamisitás- 5rt sohasem ment a szomszédba. Elza felsikoltott: — Én ebben ártatlan vagyok! — Ez a körülmény legfeljebb enyhíti, de semmi körülmények között nem menti méltóságos asszony szerepét! — jegyezte meg Geiringer doktor. Elza zavartan nézett maga körül. Tárnok nira megszólalt: * — Valóban igy áll a helyzet. Ismétlem, az lenne a leghelyesebb. Én azonban nem választom a rideg bosszú eszközéül ezt az utat. Tőled, Elza, most is csak azt kérem amit már régebben kívántam: egyezz bele a válásunkba. BESZÉ LŐ KÖNTÖS Végre egy este, az nap, mikor végképpen elmaradtak, vidáman vette ölébe a Cinna fejét és a nagy fekete hajában babrált. (Kedves mulatsága volt ez ő kegyelmének.) — Örülj, Cinnus, örülj! Megjött már a te nappd is. Most már meglesz az a lakodalom, aki lelke van: olyan kelengyét csináltatok neked, hogy a Fay kisasszonyokat kiveri tőle az irigység szeplője. Nevess no, Cinna, mert annyi pénzed van, hogy a kis gyerekeid, ha lesznek (nem kell ám azért pirulni, mit szégyenled az unokáimat!) aranyakkal fognak gurigázni. Az öreg egy csomó aranyat markol ki a zsebéből, meg villogtatta Cinna előtt. — Hol vette ezt a rengeteg kincset? — hüledezék a leány. — Mi ez még a többihez képest? Ide vigyázz, gyerekecském, mindent elmnodok neked. Érted teszem egyrészt, amit teszek, mert tudom, hogy Miska pénz nélkül el nem vehet. Egy részt mondtam, igenis, mert a magam hiúsága szintén belejátszik. Én egy alkotást akarok hagy ni magam után, hogy ezer év múlva is emlegessék a szabók: — Élt valamikor egy Lestyák Mátyás nevű ember, az csinálta ezt a ruhadarabot. — Még csak nem is sejtem, miről van szó. Az öreg suttogva folytatta: — Két idegen ember jött hozzám e napokban, hiszen láthattad őket, egy kicsiny tömzsi és egy Góliáth. Egy város nevében jöttek, de hogy melyik nevében, előttem is elhallgatták. Nem kérdeztem, egyre megy, akármelyik. Fölkerestek mondom és igy szóltak: — Mester! szabók szabója, minden szabók között a legnagyobb! Azért kerestünk fel, hogy gazdaggá és halhatatlanná tegyünk. — — Mit akartok? — kérdeztem. — Varrj nekünk egy a Kecskemét városáéhoz hasonló kafijányt, de hogy azzal tökéletesen egyezzék, mint két tojás vagy két buzaszem; képes vagy-e rá? — Az én tűm mindent megvarr — feleltem — amit az én szemem meglát. Cinna fázékonyan bujt az öreg szabóhoz. — És mibe állapodtak meg? — Megalkudtunk. ISok huza-vona után megalkudtunk, ötezer aranyat fizetnek, ötszázat előre adtak. Mind a tied lesz, gyerekecském. — De megtudja-e, úgy varrni? — Én? (És a szemei kigyultak.) Menj te bohó. Hát minek tartasz engem? Egy remekmű lesz, ha mondom. — De nem lesz-e valami baj ? — kérdé a leány félénken. Az öreg nevetett. — Mi baj lehetne? Háti annak a bizonyos városnak is lesz egy kaftánya, ez az egész. Meg az, hogy a török, a \ ki most talán kétszáz várost rabol, harácsol, kénytelén lesz beérni százkilencvenkilenc várossal. Éhen azért1 nem hal. — Igaz, igaz — szólt Cinna szórakozottan. — Te majd ideadod a kulcsot, kis menyem, nem kell arról soha senkinek tudni e világon, körülnézegetem, kitanulmányozom a kaftányti, megvarrom a párját gyorsan, mint a pinly; bizony szeretném már táncban látni a piskóta lábaidat. Úgy megterveztek apróra mindent, milyen lesz a menyasszonyi ruha, milyen lesz a koszorú, a cipellő, hogy adnak oda Mihálynak az ötezer aranyból négyezret:—Itt van, ne mond, hogy a feleséged semmitl Sem hozott.” Erre ő megkérdi: — Hol vettétek? — Erre mi azt mondjuk: — A lyukas hidon találtuk.. Végre kigondolnak egy örökségi mesét, s elkezdődik a soha meg nem szűnő boldogság.... Cinna vig lett, nevetett, még a kezecskéjével is tapsolt, annyira tetszett neki a jövendő képe abban a szivártenyós tükörben, amit Les'yák elébe tárt. Másnap a vén szabó hozzáférkőzött Cinna kulcsa réten a városházbeli vasládához, körülnézegette még egyzer a kaftányt, aztán elindult |Szegedre, ahol előkelő h'ö•ök kereskedők voltak, megvásárolta a finom sötétzöld mrsonykelmét, a skófiumot, a sujtást, a paszománt’ot, i bélésre való medvebőrt. |S mikor minden anyagot beszerzett, a teremtő elmék lázas mohóságával hozzálátott a i munkához. Nem volt az tréfa dologG. Minden este elhozta titokban, köpönyege alatt a kaftányt, hajnalba visszavitite. A obiró szobájába szabad bejárata volt; föl se tűnt senkinek; hátha a főbiró maga küldé valamiért? Estétől hajnalig dolgozott hátulsó szobájába bezárkózva, egy művész ihletével és szenvedélyével. Néha felkötötte Cinnát és megmutatta az egyes darabokat, anint fölvenni kezdték a fölséges minta formáit. Bzeme ángolt, homloka izzó volt, orrlyukai ziháltak, a hangja a jőgtől rezgett. — Nézd ezt az elejét, ez itt a gallérja, ez az ujja! Hát még mikor tizenöt nap múlva elkészült a máso’atkaftány, az utolsó öltésig s végig tekintvén müvén, szi/e megtelt édes érzésekkel: Lehetséges-e tökéletesebb alkotás ennél? Éppen éjfél volt. A kakasok kukorékoltak. A szabó hajolt az ablakon. Éjifélre rendelte oda embereit, kik a kör nyéken lappangtak addig, mig ő a köntöst varrfa. A kakasoknak Bodri kezdett felelgetni a vakkantasaival, ami azt jelentette, hogy idegen emberszagot! érez. Csaugyan jöttek. A szabó beeresztette őket. — Nézzetek oda! A csodálkozás fölkiáltása hangzott ajkaikról. Két aranyos kaftány volt kiterítve az ágyon, olyan egyforma, mint két tojás, mint két buzaszem. — Mit szóltok ehhez? — kérdé a mester. Az együk azt mondta: — Csakugyan t,e vagy a szabók szabója, a legnagyobb szabó a világon, — a másik nem szólt semmit, csak fogta a nagy tüszőjét és egy garmada aranyat! öntött ki az asz*jal közepére. — Épp négyezerötszáz darab. Olvasd meg mester, ha nem hiszed! — Olvassa meg a kutya! Nem a pénzért dolgoztam, hanem a dicsőségért. — Melyiket vigyük? — kérdé a Goliáth a két kaftányra mutatva. Melyik a miénk?
