Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-01-01 / 5. szám
1926. január hó. AZ ERŐ 123 Te kiváncsi voltál a királynőre, akinek kéj?ét szívem legtisztább helyén őriztem. Elárultam neked. És hogyan felvillanyoztál azzal, hogy: — Hiszen én ismerem! Cs. Manci a neve: — Pedig én görög istennőnek neveztem. Figyeld meg arcélét, maga a harcos Athéné. — Jó, legyen görög istennő. És elnevettük magunkat azzal a jókedvű kacagással, melyből a leghűbb és legmegértőbb lélekemelő barátság hangja cseng. Mikor bemutattál Manóinak, egy szikrányi akaraterőm nem volt arcvonásaimnak parancsolni. A nagy öröm bizonyára eltorzította, meg voltam róla győződve. Lassanlassan -lecsillapodott szívem, ha találkoztunk délutánonként a fűvel benőtt kis utcában, kertes házuk előtt, ahol piros virágok kúsztak a drótkerítésre. Valamelyik szombat délután ismét feltűnt a sarkon púpos unokatestvérével, a jó Károllyal. Szíves mosollyal fogadta meglehetősen zord köszönésemet. Délelőtt beszekundáztam algebrából s egy kis lehangoltság vett rajtam erőt. Hallgatva jártunk, mert ma nem volt mondanivalónk. Manci csodás göndörödő hajának látásán nem tudott betelni a szemem. — Miért nem tűzött ki virágot, Mancika ? — kérdeztem, hogy mondjak valamit. Már nem emlékszem rá, mit felelt. Károly örvendve vette ki gomblyukából szekfüjét és Manci hajába tűzte. Engem bosszantott ennek a szelíd fiúnak az udvariassága. A görög istennőt ellenben felvidította. Megköszönte és hálásan emelte rá sötét szemeit. Én ma, az algebra-szekunda után, törekedtem minél komorabban járni. Ünnepélyesen fekete ruhámat vettem fel s kezemre sötét bőrkeztyüt húztam. Virágról szándékosan megfeledkeztem. Keserűen vállat vontam s égő arccal néztem a viruló szegfűt Manci hajában, mely huncutul a két szemöldöke közé merészkedett csüngeni. Máig sem értem, hogyan vadultam meg attól az ártatlan, piros szegtütől. Elborult arccal egy másodpercig haboztam, azután hirtelen, otrombán, ostoba eréllyel kitéptem fürtjei közül és szétszaggattam. Manci elsápadt. Félve nézte erős kezemet, melyen a virág szárától zöld toltok, barna foltok tarkállottak. Keserű csalódás érzete marcangolt. Erőtlen voltam annyira, hogy még egy megvető pillantást se tudtam kierőszakolni arcomra. Zúgó aggyal, lassú lépésekkel mentem haza. # Ennek már két hónapja. A görög istennőt kerülöm. Sohase köszönök neki. Pedig egy hét múlva megbántam mindent, mindent... Sok alkalmam lett volna bocsánatot kérni, de büszkeségem nem engedte. Tüzek égnek bennem s mardossák szívemet. Úgy szeretnék visszamenni hozzá, hogy lássam fehér arcát elpirulni, egy végtelen szép, mosolygós pillantását felfogni. Tudom, hogy megbocsát. Hiszen ő angyal, törékeny, fehér liliom. Azóta komolyabb ésarca csodafehér, mint a... halottak arca, Holnap elmegyek kis utcájukba s büszkeségemet elvetem, hogy a boldogság keljen ki belőle. Édes Gézám ! Másnap igazi fehér halott volt. Anyja, behívott, amikor elsétáltam virágos kertjük előtt. Könynyes szemmel a nyitott koporsóhoz vezetett s ázott arcát tudta, hogy rokonlélekre: rám emeli. A görög istennő nyugodott benn, tiszta homlokán a túlvilág sugárzásával. Fagyasztó erőtlenség lepte el szívem minden sejtjét. Sírtam, sírtam nagyon . . . Füsthy Barnabás. ......................... vi-i':•......................................................... 400'>Q<-I?0<>s000<>0000<,000®000000<?000000&000<x>00<>-000<>00000<><>00<><>0000<>00<>QOOOQ< I TITKON AJTÓMAT BEHAJTVA... A A<x>oö^eoc‘00oeooo<K>ooooooooooooooooo<>oo<>o<>oocoooo<><>oo<sOOOooooo<>oooooooooeoe Elmúlt a karácsony, vége a vakációnak és te újra ott ülsz a padban a régi helyeden. A különbség látszatra csak annyi, hogy a latin fordítás vagy a történelem mezején néhány lappal előbb nézegeted a sorokat. Szerencse, hogy ez csak külszínre van így. Az ünnep még nem minit el, mert elmulhatik-e az, ami lelkűnknek csakugyan részévé lett, ami bennünk feloldódva, hozzánk hasonulva kering tovább bennünk, mint öntudatunknak, lelkiségünknek egy eleven darabja. Sőt csak az ünnep elmúltával tisztázódik előtted sók minden öröm és megérdemelt főbekólintás. Emlékezz csak vissza, másnap reggel mélyebb örömet, nagyobb bizonyosságot éreztél afelett, hogy rádiót, vagy egy kedves regényt kaptál vagy ott a gyertyák alatt egy nagy lelki lidércnyomástól szabadultál meg. Gyere hát, testvér, folytassuk az ünnepet a hétköznapokon is, mert ez az igazi ünnep. Tegyük ki, sokszor tegyük magunk elé, mit hozott a karácsony, hogy a szegénység meg ne környékezhessen. Január 3. János 1:14. És az ige testté lett. Mennyi oldalról igyekeznek közel hozni hozzád Istent. Ott van mindjárt a természet: nem ezer nyelven harsog-e himnuszt valakiről, aki nála szebb, jobb és nagyobb? Forma, szín, hegy, völgy, búzaföld, tenger vagy Ítéletidő vihara: fák sokszor, melyektől nem látjuk az erdőt. Vagy a történelem? Van benne sok igazság, de, úgy érezzük, igazságtalanság is. Ez a tanítómester — magában véve — inkább kételkedőket nevel,, mint hívőket, ugy-e? Azután kibújik odvából a „józan ész“ is, hogy elmondja a maga száraz véleményét» Igen, hát kell lenni, vagy kellene lenni ... de itt aztán ezer ok zárja el a megismerés és birtokbavétel útját» Hagyjuk hát ezeket és nézzük meg, van valamilyen? jó szándék, valami felénkmozdulás a másik oldalon» Annyit az adventben már elismertünk, hogy mi önmagunkban nem érezzük magunkat sem egésznek, sem boldognak és hogy valami ős ösztön hajt — ezer egyenes és görbe utón — a beteljesedés keresése felé. Hát várj, a karácsony ebben a kérdésben meghozza a végső' döntő szót. (Bocsáss meg, ihogy itt kibeszélhetetlen dolgokat próbálok az emberi gondolat nyelvén közvetíteni). Olvasd el János evangéliumának első 14 versét és megérzed, hogy Jézusban egy isteni szó hagyta el <i mennyek legbelsejét az ember szíve felé: Én megtalálható vagyok, én kereslek téged, én a tied akarók lenni. Es tudod, mi a legnagyszerűbb ebben? Az, hogy nem lehet félreérteni és félremagyarázni. „Az Ige testté lett“, — ennek csak egy értelme van és ez ellen
