Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-12-01 / 4. szám
82 AZ E R ft 1925. december hó. Félelem fog el. Erre fognak visszajönni, itt, ezen az úton. Mi lesz velem ha meglátnak! Késő is van már. A nap már a kéklő hegyek felé jár, hogy nemsokára mögéjük szálljon. A ködben aranyló erdő felől már hallom is a fiuk énekét: Fel hazánk hű nehem-zehe-déke, Itt a pálya, itt a tér . . . Közelebb, közelebb jön az ének. Itt vonulnak el előttem az úton. Hogyan lehetne ez álom ? Nem, nem az. Ni csak! ott megy elől Bodola tanár úr, utána négyes sorokban a fiuk. Megismerem mindegyiket. Hiszen el tudom mondani az osztálynévsort névről-névre : Ács, Bán, Biczó, Biró, Császár, Dávid . . . Távolabbra halkul az ének: Feelidézni őseinknek Torna via-dalm-Jitt éljen az épség és az erő .... Elmentek. Kibújok a bokorból és rohanok haza. Futok végig az utcán elfulladozva, kimerültén. Egyszerre csak megtorpanok és hevesen ver a szívem az ijedtségtől. Serédy tanár úr jön velem szembe, nálam meg bot van. Óh, a bot, a bot, ami nekünk tilos. Nines mentség. Lázas igyekezettel akarom a botot elsűlyeszteni a nadrágomba, de már odaért. Megáll előttem. — Szervusz — mondja —■ mi bajod van ? — Tanár úr kérem . . . tanár úr kérem szépen . . . akarok dadogva felelni és ő elneveti magát. — Ejnye no, mi van veled ? Nézd csak meg az arcodat! Előveszem a kis tükrömet, belenézek. A szemem elhomályosul. Megdörzsölöm újra belenézek. Deresedé hajú. gondbarázdás arcú férfi néz felém. Nem. Ez nem lehet igaz! Hol a kis fiú ? Én a kis fiút keresem, aki a hársfa alatt nézett rám romlatlan, tiszta, kék szemekkel. Hát nem igaz. Hazudott a tükör, mégis hazudott. Amit álomnak hittem, az az igazság. A rét, a hársfa megmaradt, de a kis ^fiu nagyonnagyon messze ment már onnan. Elment. Eltévedt a világban, az emberek között. Nem akarok a tükörbe nézni, nem akarok ! Szirmai Andor. Vezérurfí. Látomás a magyar előidőkből egy felvonásban, versekben. Irta: SZEGEDI ISTVÁN. SZEMÉLYEK: Álmos vezér Vezér urfi Öreg alvezér Nagyasszony, a felesége Vezérkisasszony, a lánya Ijjas Pásztor Táltos Regös Ifjú táltos Ijjasok, pásztorok, táltosok. Asszonyok, leányok. Hevenyészett tábor. Idő : 870 körül. NEGYEDIK JELENET. Urfi, Kisasszony, Regös. Regös: (Halkan tilinkózik, mintegy jelezve Urfinak, hogy amint gondolja nincs egyedül a színen.) Urfi : (Elmerülten). Ijjas készülődik, regös furujázik, én szerelmes szivem egyedül csatázik. Könnyű azt mondani hívőn s hitegetve, mi megyünk szállatra, ti pedig keletre. De hát a Nagyasszony csak ellenem támad, ha magával vinné az én madárkámat . . . (Tűzzel.) De nincsen hatalom, amely elválasszon, nem született arra Kegyelmed, Nagyasszony. Ha nincsen is férfi, kit annyira félnék, mint ez a hatalmas rettentő fehérnép, de a galambomat el nem veszi tőlem, ha megkísértené, hirt hall majd felőlem. Regös : (Erősebben fújja a tilinkót. Urfi felfigyel.) Urfi :.. De hiszen a regös itten furulyázik. (Kisasszonyhoz [siet.) és az én kedvesem arca könnyben ázik. Kisasszony : Ha kedvesed arca most könnyben is ázik, de gyöngygalamb lelke már rég nem csatázik. Legyőztem én régen azt már önmagámban, hogy mi szép kettőnket bárki elszakasszon. Nyugatra, keletre: ez férfiak dolga, eldönti Kegyelmed s úgy lesz éltem sorja. Nekem arra vagyon csak a boldog ország, amerre Kegyelmed fordítja az arcát. (Ráborúl). (A nap kiragyog.) Urfi: Kisüt a nap végre rétre, legelőre, az én éltem sorja fordul delelőre. Kisüt a nap végre fenn a magyar égen, idelenn meg ragyog galambom szemében. Jól vagyon, jól vagyon ez a világosság, odafenn, idelenn int már a boldogság. Galambom, tubicám, az én szívem nehéz, jobban áll kezemben a súlyos kelevéz, könnyebben forgatom láncos buzogányom, mint a szavam hozzád, édes kicsi lányom. Kisasszony: Nem bánom a szavad, csak az arcod lássam, én egy büszkeségem és vigasztalásom,
