Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
52 AZ ERŐ 1925. november hó. Jött Habsburgi Rudolf, a sok évszázados hatalmas uralkodócsalád őse. A magyar király kardja szilárdította meg trónján. Aztán megint szétváltak a történelem utjain a szomszédos államok, hogy csak néha és mint ellenségek találkozzanak. Jött Mátyás és magyar király trónolt Bécs városában, mert a magyar király, aki értelemben és gazdagságban az első volt kora uralkodói között, rangban is első akart lenni. Maga a német' császári trónra törekedett, papját, Bakács Tamást a pápai trónra akarta ültetni. De hát boldogtalan és szerencsétlen nemzet a magyar ! Történelme sötét lapokra van írva. Alig csillan meg fölötte egy kis fényesség, már megint reásuhan a fekete árnyék. A Mátyás ragyogása is szétoszlott, jöttek a siralmasan gyenge utódok,- jött Mohács és a független Magyarország elveszett. Nem a balsors, az ország vezetőinek bűne vesztette el. Bécs pedig, amely Mátyás király diadalútjának egy állomása volt, a magyar nemzet rabtartó urává erősödött. Bécs a magyarság lelkét akarta megfojtani és a szegény magyar évszázadokig viaskodott a fojtogató karokkal és mindig erősebb lett a magyar, míg végre mind a ketten összeomlottak: a császári uralom és a magyar nemzet. Most Bécs itt áll, mint a fényes palota, melyből ura kiköltözött, de a szolgák örülnek ennek és maguk rendezkednek be ott, ahová eddig csak félve, alázattal és lábujjhegyen mertek belépni. Laub jött és az ifjú vállára tette a kezét. Dani összerezzent. A mérnök nevetve kérdezte: — Álmodoztál ? Csodálatos. Mindenki álmodik. Egyik a jövőről, másik a múltról. Én azt hiszem, hogy egész Európa álmodik. De nekünk, öcsém, nem szabad álmodni, mert nú tudjuk, hogy mi lesz. — És miről álmodnak itt az emberek ? — Mindenki arról, hogy az ő reményeit valósítja meg a jövő. A német párt arról álmodik, hogy Ausztria Németországhoz csatlakozva a németségnek új, fényes korszakát éli majd át. A kereskedők Európa kereskedelmének középpontjává Szeretnék tenni Bécset. -A társadalmi újítók itt, mint teljesen független és a nagy politikából kikapcsolt területen, a társadalmi átalakulás eszményeit akarják megvalósítani. Aztán az idemenekült mindenféle titkos szövetkezetek mindenike más-más ábrándot melenget és híveket gyűjt. Némelyik már nem is azért, hogy megvalósítsa terveit, hanem hogy az új tagok pénzéből még égy darabig el tudjanak éldegélni a vezetők. — És ez a sokféle álom? — Egy-két éven belül megfagy. Hó takarja el a haladó és maradi elveket egyformán. — Csodálatosan, rémesen nagyszerű! Ez az élet, ami itt forrong, eltűnik; az embertömegek elszikkadnak, mint a patak a homokban. Csak a paloták maradnak itt. Hótömegek feküsznek majd a tetőkön, magas hó emelkedik az utcákon az emeletekig és senki se lapátolja el, olyan lesz az egész, mint valami nagy temető. — És arra nem gondolsz, hogy a háború előtt milyen élet lüktetett Magyarországon Pozsonytól Brassóig ? Hogy járt le aratni az Alföldre a Felvidék népe és hogy özönlött pihenni a Tátrába a vákációs gyerekhad vagy hogy mentek le az Adriára a meleg tengervízbe, a föveny es partokra! Rákóczi városa, Kassa, milyen magyar szívvel dolgozott és lelkesedett, a derék Szepesség német származású, de magyar lelkű népe milyen értékes kultúrát vitt szét az országba tudásban és jellemben ! Erdély milyen kitűnő, szívós fajt adott a nemzetnek! Milyen pompássá épült magyar pénzből és magyar szorgalomból Fiume! És mindezt eltakarta valami, feketébb a hónál, ridegebb a fagynál. Mindent megfojtott vagy legalább meg akart fojtani. — És mi mindent visszaszerzünk ! Ugy-e visszaszerzünki— kiáltott fel lelkesedve Dani. — És én ott lehetek közöttük ! — Hol jártál ma délelőtt? Mit néztél meg? Dani beszámolt arról, hogy megnézte a Burgot, a volt udvari gyűjteményeket. Megbeszélték, hogy délután együtt mennek ki Schönbrunnba, Ferenc József kedvenc tartózkodási helyére. Laub délután ráért, emberei, akikkel tárgyal, holnap délelőtt lesznek megint találhatók. Amikor Bécsben elvégezték dolgukat, Prágába indultak. Az elindulás előtt való este vacsora után nyugodtan beszélgettek a vendéglő asztalánál. — Nem szívesen megyek Prágába, — kezdte Dani. — Tudom. Legnagyobb ellenségünknek a fészke ez. Innen indult ki az a rendszeres aknamunka, mely évtizedekig dolgozott a monarchia megőrlésén és ma is innen vezetik a legnagyobb tehetséggel azt a veszedelmes ellenőrzést, amely nem akarja megengedni, hogy megint megerősödjünk. Ezért van benned ez az ellenérzés. — Mintha magyar embernek még abból a levegőből se volna szabad szívni. — Pedig oda kell menni, mindent megtanulni és mindent felhasználni. Mert Csehország ma az egyetlen terület Középeurópában, ahol a régi társadalmi élet tovább fejlődik, ahol új elemek vegyülnek a régi társadalmi kérdések közé. Ahol nincs konzervativizmus, de nincs forradalom sem. A mi magyarságunk, amit odaszakítottak cseh uralom alá, részt vesz ebben a társadalmi átalakulásban és minél inkább elgyengül az erőszak, annál nagyobb szerepe lesz benne, mert a lakosság értelmiségének túlnyomó százaléka magyar. — Akkor a jövő egyik forrása innen fakad. — Mindenünnen. Ahol élet van, ott erők hatnak és ezek az erők termik a jövőt.- Elutaztak Bécsből és amint megérkeztek Prágába, a Bécsnél sokkal kisebb város élénk forgalma feltűnt nekik. Hiába volt a látszólag higgadt elmélkedés, a mérnök is elgondolkozott azon, hogy ez a maroknyi cseh nép menynyire fel tudott emelkedni azzal, hogy műveltségét és nemzeti érzését kifejtette. Dani a látnivalók után járt naphosszat, a mérnök dolgát végezte. Harmadnap este, mikor vacsora után szobájukba mentek és le akartak feküdni, kopogtattak ajtójukon. Két férfi lépett be. Megmondták, hogy polgári ruhás rendőrök és az a megbízatásuk, hogy a mérnök urat és kísérőjét magasabb államérdekből innen elszállítsák. A mérnök tiltakozott és telefonálni akart a magyar követségre, de nem engedték meg neki. Határozottan kijelentették, hogy azonnal jönniök kell, szedjék össze málhájukat, a szálló költsége már ki van egyenlítve, úgy hogy azzal sem kell törődniük, csak jöjjenek azonnal. — Mi a vád ellenem, ezt akarom tudni, — fakadt ki haragosan a mérnök. — Erről semmit sem tudunk, — feleltek a detektívek — nekünk csak az az utasításunk, hogy magasabb államérdekből azonnal szállítsuk el az urakat. — Hová?-— Prágától bizonyos távolságra, egy vidéki kastélyba. — Azt is tudni akarom, hogy az a bizonyos magasabb államérdek meddig akarja így felrúgni a mi'személyes szabadságunkat? — Amit tudunk, azt elmondhatjuk, amit nem tudunk, azt ne tessék tőlünk kívánni. A szálló előtt automobil várt rájuk, tíz perc múlva kint voltak Prágából, és csillagos, csendes éjszakában surrantak a sötét országúton. (Folyt, köv.)
