Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-06-01 / 10. szám
232 AZ ERŐ 1926. június hó. — Igenis, kérem alássan. Most legalább tudta Kondér, hogy mit csinált. Meg is örült ennek nagyon. így jutottak be hárman az igazgatóhoz, ahol a fizika tanára részletesen előadta az esetet. Ez pedig igen jó volt Kondérnak, mert most már egészen alaposan ismerte az fagyét. Elő is állott és igen szemléltető módon magyarázta, hogy az osztályban összevesztek a párhuzamos vonalak természete fölött. Mert az a kérdés, hogy: ha a párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak és egymáshoz zérus szög alatt hajlanak, a zérus pedig nem semmi, hanem egy végtelen kicsiny szám, tehát a végtelennek is megvan egy ponton a határa. Ezen vesztek össze, dulakodás lett belőle, benyomták az ajtót, ő beesett a szertárba, neki az ejtő-gépnk, ami így törött össze. A fizika profsszora lényegesen megenyhült, mikor hallotta, hogy tanítványai még a szünetben is az ő szakköréből való vitákat folytatnak. Az igazgató is látta, hogy nincs bűnesetről szó és azt is tudta, hogy Kondér vagyonos édesapja könnyen megfizetheti az ejtőgép javítási költségeit. De Meszelő megkövültén állt ott. Csak bámult a pajtására, amint dűlt (belőle a szó. Nagyon jól tudta, hogy Kondér mindjárt az óra végén kiment az osztályból és az egész betörési esetből semmit sem, látott. Az igazgató néhány komoly szóval megfeddette Kondért és itéletképen kimondta, hogy köteles a kárt megtéríteni. Kondér meghatott, vezeklő arccal hallgatta az Ítéletet. Csak Meszelőre nem mert nézni, mert félt, hogy elneveti magát, olyan kétségbeesetten csodálkozó arcot vágott szegény fiú. Már mikor vége volt az Ítélkezésnek, a fizika professzora nem állhatta meg, hogy rá ne morduljon a kábult Meszelőre: •— Hát maga hogyan került a szertárba? Kondér szólalt meg: — Belökték, kérem. A professzor megszidta Kondért, hogy beleszólt, mikor nem kérdezték, odafordult Meszelőhöz: — Maga beszéljen! — Belőttek, leérem, — ismételte kábultan Meszelő.-— Jól van, •— mondta az igazgató. — El van intézve, elmehetnek. A két fiú kilépkedett az ítélet helyéről. Nem beszélt róla egyikük se, de az osztály valamit mégis megtudott a dologból és Kondér becsülete tetemesen emelkedett. így jött el az írásbeli érettségi ideje. A mennyiségtani írásbeli előtt erősen szorongatták Kondért, hogy ne hagyja cserben a gyengébb elemeket és szóban vagy írásban világosítsa föl a sötétben tévelygőket a megoldásúk felől. Meszelő Kondér előtt ült az írásbelin. Ha tehát Kondér kisegítő-cédulát küldött valakinek, Mesezlő kezén kellett keresztülmennie. Kondér kitanította, hogyha a cédula leesne, ejtse rá a zsebkendőjét és úgy vegye föl. Nem is volt addig baj, amíg a szigorú fizikaprofesszor nem jött be írásbeli felügyelőnek. Meszelő egyszer csak ijedten látja, hogy a professzor szeme odaszegezödik feléje. Erre lepillant a földre, ott lát egy darab papirost. Egy pillanat és ráejti a zsebkendőt, de a professzor is jön már. Meszelő halvány kísérletet tesz, hogy lehajoljon a zsebkendőért, de a professzor rákiált: — Meg ne mozduljon! A professzor odaér, lehajol, fölveszi a zsebkendőt, nagy haraggal viszi a katedra felé. Meszelő leborult a padra. Most hát vége mindennek! A professzor a katedrán szétbontja a kendőt, kiveszi a papirost, hogy írja róla a jegyzőkönyvet. De a toll megáll a kezében. Nézi a papirost, forgatja, aztán odaszól Meszelőnek: — Mi ez? Jöjjön ide! Meszelő támolyogva ment ki. — Itt van! — szólt a tanár. — Tegye el a papirost. Máskor vigyázzon jobban a levelére. Itt van. Vigye el a zsebkendőjét is. Most csodálkozott még csak Meszelő! Az a zsebkendő nem az ő zsebkendője volt, hanem Kondéré. Az a levél is Kondér levele. Amíg a professzor a pádig ért, Kondérnak sikerült az áruló iratot a lábával elhalászni és helyébe a zsebkendőjébe csavart levelet csempészni. Erről aztán nem is szóltak, csak az érettségi után néhány bizalmasuknak. Érettségi után pedig elszakadtak egymástól. Kondér gazdász lett, Meszelő a jogot végezte és már doktorátust is tett, állás kínálkozott, mikor kitört a rettenetes nagy háború. Meszelő és Kondér, mint tartalékos tisztek vonultak be. Kondér nehéz szívvel, mert csak nemrég házasodott és tudta, hogy a szegény fiatal asszonynak mekkora kín lesz azt elgondolni, hogy az ura odament, ahol minden gondjiuk az embereknek, hogy hogyan ölhessék meg egymást minél jobban? Egy zászlóaljhoz, sőt egy századhoz kerültek és ebben a sors újjmutatását látták. Mert ha így ketten együtt lesznek, akkor nem lesz semmi baj. Úgy is volt. Félévet töltöttek már kint ágyútüzben, szörnyűséges rohamok között és bár mellettük hullottak az emberek, ők még csak meg se sebesültek. Egyszer aztán, amikor megjött a tábori posta, Kondér veszettül felkiáltott örömében, magához ölelte Meszelőt és könnyezve vallotta be neki az örömhírt, hogy kis fia született odahaza! Nos hát, erre már haza kell menni. A század, a zászlóalj, a dandár kezére járt a derék tisztnek, hogy minél előbb indulhasson haza. Rendbe is jött minden, úgy volt, hogy holnap reggel indul. Meszelő éppen a századparancsnoknál volt, mikor a front mögül megjött a parancs, hogy az éjjel támadás lesz. Kondér szakasza a pihenőből este érkezik be, tehát a támadást Kondér fogja vezetni. — De holnap haza indul! — jegyezte meg Meszelő. — Nem szabad most ilyen veszedelmes vállalkozásra küldeni. — Nagyon sajnálom, —- felelt a századparancsnok — A véletlen így akarja. — Ezt pedig nem hagyhatom, — kiáltott föl Meszelő. — Megyek helyette én! — Az más. ha helyette vállalkozol. — De ne tudja meg, hogy helyette megyek. — Jól van. Nem tudja meg. Kondér nem is tudott a dologról semmit. Másnap reggel, amikor el akart búcsúzni Meszelőtői, azt mondták neki, hogy az éjjel megsebesült és átvitték a kötözőhelyre. Azt üzeni, hogy nem komoly a sérülés és nemsokára ő is megy haza. Ezt üzente Kondérnak Meszelő, a hü barát, akit halálos sebbel vittek ki és amikor Kondér boldogan indult hazafelé, már mereven és hidegen feküdt, de mosolygott, mert talán barátjának boldogságára gondolt az utolsó pillanatban.