Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1926-06-01 / 10. szám

230 AZ ERŐ 1926. június hó. Lehet, valószínű, ihogy az emberi tudás már odáig jutott, hogy az ember megszűnt „ember“ lenni. Gép­alakot vett fel, gép lett, mechanikai csoda. Lassan pirkadni kezdett. Az ablakok enyhe vörös­séggel váltak ki a sötétből, kivül mozgás, zúgás, pöfö­­■gés, ütemes zaj hallatszott. Óvatosan, halkan kinyitottam az ajtót. Abban a pillanatban á csarnok hátsó részén óriási ajtó csapó­­,, dott szét magától s a csarnokban álló gépek egyetlen pillanatban, egyetlen mozdulattal felfigyeltek . Úgy tüut fel, mintha katonák lennének, akiknek „vi­­gyázzt“ kiáltanak. Folyton gyorsabbodó ütemes puffo­­gással agyenkint kisétáltak a csarnokból. Alig néhány gép maradt csak odabent, úgy néztek iki, mint elgyengült betegek. Ahogy így ott álltam a hatalmas csarnokban, nem .is láttam honnan, az öreg ember lépett elém. Nem tudtam vele beszélni, de önkénytelenül is ragaszkodást, bizalmat éreztem iránta. Könyörögve tártam ki karjaimat; szó nélkül is megérthette, hogy azt kérem: segítsen rajtam. Az én ősapám, aki Liliputban, Brobdimgnagban, Laputában, Hauhnhmben járt, mivel sem tudta bizo­nyítani igazát. Pedig Liliputból apró kis barmokat akart hozni a zsebében, Brobdingnagból a király sza­­kállából készített fésűt és egyebeket. Ám minden el­veszett a kalandos utazások közben. Én sem tudok bizonyíték okát elömutatni. Feljegy­zéseim, nagy része Ultnutópiában maradt. Mas része Plemplemben kallódott el vagy Finsterlandban a tűz­vész áldozata lett. Az itteni életem naplója is elveszett. Egy napon valami gép elkapta kezemből és egyetlen pillanat alatt megsemmisült. Az emberiség legnagyobb része bizonyítékok nél­kül semmit sem hisz el. Nos hát, mivel igazoljam ma­gamat? Különösen akkor, mikor nem is emlékezem már reá, hogyan tanultam meg az „egyetlen ember“ hihetetlenlül egyszerű nyelvét igen rövid idő alatt? Miért liát megtanultam. Ebből pedig megtudtam, hogy ebben a birodalomban egyetlenegy ember él csupán. . . Az utolsó ember a földön. Mióta él? Maga sem tudta. Minden, ami volt, el­pusztult vele és gépeivel, ami pedig lesz, az valami új reincarnatio, valami új világ primitiv kezdete, a/ örök világ újra meg újra megszületése. Egyetlen ember élt tehát már csak a földön s jól emlékezem, mikor egyszer megkérdeztem: ki csinálta hát ezt a temérdek gépet, így felelt: — Az elsőt az ember. A többit a gépek, a gépek csinálták a gépieket. 4. Halál és megdicsőülés. Hogyan élt az egyetlen ember ebben a mérhetet­len kiterjedésű birodalomban, amelynek egyetlen lel­kes lakója ő egyedül volt? Mert a temérdek gép is jó­formán lakos volt. öntudatosan, pillanatnyi pontos­sággal végezték munkájukat. A nagy csarnokban óriási kapcsolótábla állt ezer meg ezer csavarral, fém­gombokkal, emeltyűkkel, kapcsolókkal. Ez a tábla kor­mányozta a gépeket. Csak a megfelelő kapcsolást kel­lett beállítani és a gépek elindultak. Óriási távolsá­gokba siklottak el, minden akadályt kikerültek, egy­magákban arattak, vetettek, gyümölcsöt szedtek, élelmiszert, ruházatot állítottak elő. Nos hát, az idők folyamán feleslegessé vált az em­ber. Az ember munkáját elvégezték a gépek és már önmagukat állították elő. Az emberek tévedhettek munkájukban, a gépek soha. Gyakorta bebarangoltam az ember nélküli sivár földet és néha eljutottam a tengerpartig. Az öreg emberrel nagyon sokat beszéltem. Mindent tudott. Véges és végtelen dolgok felsőbbrendü philo­­sophiája volt mindig beszélgetésünk kezdete és vége. És J)ár mindent, tudtunk, mégsem tudtuk meg azt, ami a kezdet és vég között van. Az öreg ember egyik nap rosszul! étről panaszko­dott. Magas láz gyötörte s bár ágya elé állítottam a gyógyító-gépet, nem csillapult forrósága. Hatalma­sabb erő állt a gép és beteg közé: a természet és a felsőbb hatalom. Napokon át virrasztottam mellette. Annyira ki­merült voltam már, hogy egyik napon felültem egy futógépre és a tengerparthoz vitettem magamat. A tenger olyan mozdulatlan volt, minit a sima tó. Alkonyat lehetett már, mert ólomnehézségü szürke köd ereszekedett a csendes víz végtelenségére. Előttem feküdt az örök tenger, az örök természet, ami nem emberi kéz munkája volt, hanem az isme­retlen hatalomé. Ezen a földön sohasem láttam még nyomát az állatvilágnak. Most, hogy ott álltam a szürke alko­nyaiban, egyszerre csak halk loccsanás fodrozta meg a tenger tükrét. Ezüstös osillanású hal vetette fel ma­gát. Távolabb ismeretlen, pikkelyes, halfejű állat má­szott lomhán a parton, hörgésszerű hangot adott, el­merült a vízben. A természet világa tehát mégis megmaradt. Van hát még állatvilág, ami majd tovább fejlődik és a vi­lág alkonyán kezdetét veszi majd újabb vegetatio. Mikor hazamentem, a lenyugvó nap óriási vérvö­rös korongja párás ködbe merült el és én összebor­­zongtam a néma csendben álló gépek fantasztikus ár­nyékai között. Az öreg ember nagyon rosszul volt. Leültem ágya mellé és némán bámultan megkínzott arcára. A valamikor körötte élt emberek már mind meg­haltak, irtózatos lehetett hosszú magárahagyatott­­sága. Láttam, hogy minden pillanatban meghalhat. El­borzadva gondoltam rá, mi lesz velem, ha egymagám maradok! Egyszerre felpillantott. Görcsös erővel emelte fel kezet és szóra nyílt a szája: — Fiam! •— Megragadta a kezemet, de többet már nem tudott mondani, a kezemet tartó kéz élettelen, fagyos volt. Meghalt. És utolsó szavában benne volt az egyedülvalóság, utódnélküliség minden szomorú gondolata. Lezártam szemeit, elmondtam az én elhagyott vi­lágom már majdnem elfelejtett imádságát, bezártam az ajtót. Gyötrelmes, nehéz éjszaka után egyik asztalos­­géppel gyorsan koporsót készíttettem, belehelyeztem a halottat, megcsókoltam kezét, aztán a tengerpartra mentem szomorú terhemmel. Az ásógép mély sírt ásott, óvatosan leeresztettem a koporsót.

Next

/
Oldalképek
Tartalom