Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-05-01 / 9. szám
1926 május hó. AZ ERŐ 207 — Nagyapó! Nagyapó! Nézze, ez a fejhallgató. Ezt tesszük a fejünkre s ezen hallgatjuk a rádiót. Drót nélkül jön a hang, nagyapó. Keresztül hegyeken, erdőkön, tengereken. Nagyapó a kis hu után susogta: — Keresztül hegyeken, erdőkön, tengereken . . . Megsimította a kis hu fejét. — Mindegy már nekem, kis Pistám . . . Akár mit kitalálhatnak én tőlem. Találjanak ki nekem olyan orvosságot, amitől a lelkem megbékél, ham. A hu szomorúan nézett a nagyapó arcába. — Hát nem akarja hallgatni, nagyapó? Az öreg szelíden, békésen nézett a hu arcába. Mosolygott is. — Csak hallgassátok. Nem kell nekem semmi koncert, muzsika. Majd! Ha a Himnuszt hallom újra itt! Majd akkor. Akkor újra ember leszek, ham! Az asszony a gyermeket kifelé tolta s a fülébe súgta: — Hadd pihenni nagyapót. Ezzel csendes lépésekkel mindketten bementek a tornácról a házba. Délután nagyapó sokáig szunyókált. Motoszkálásra, zörejre ébredt. Hát látja ám, hogy mindenki komoly arccal ül a szobában, a fejükön hallgató. Nagyapó csak bámulta őket. Nézte az arcukat. Néha szelíden mosolyogtak, egyszerre ellágyultak a vonásaik, majd lehunyták mind a szemüket, amint a titokzatos messzeségből ide szárnyaló zene elandalította őket. Egyszerre tűzpiros lett az arcuk, a szemük csillogott, lázasan pihegtek. — Nagyapó! Nagyapó! — susogta a hatal aszszony s az asztalon heverő fejhallgató felé mutatott. Nagyapó legyintett s lecsüggesztette a fejét. ........... ............................................................................... ...........i. -Néhány' pillanatig magába merült s újra felpillantott. Ránézett a kipirult arcokra s látta, hogy a szemekben könny csillant meg. A hatal asszony felpattant s nagyapó fejére illesztette a hallgatót. Nagyapó tiltakozni akart, de amint a kagyló a füle felé fordult, elsápadt s hirtelen kigyult az arca. Maga nyúlt ezután remegő újakkal a hallgató után s a füléhez illesztette. A fejét meghajtva, áhítatos arccal hallgatta a távoli hangot, mely átrepült a hegyeken, elszárnyalt az erdők, tavak, városok fölött s ide repült: a Himnusz, amit ott messze, boldogabb magyarok énekeltek. Az énekhangok most törtek a magasba, a szent áhítat fellobogott. Nagyapó arca tüzelt s egyszerre a szeméből lassan, fáradtan kicsordult a könny s végig-pergett az arcán. A Himnusznak vége volt s csak a lelkekben rezdült tovább, mint a távoli harangszó. Mind-mind egymásra néztek, a lelkűk egybe kapcsolódott s nagyapó az asztalra borult zokogva. Senki sem szólt, csak néma könnyek folytak végig az arcokon, amikor egyszerre felpattant nagyapó, felkapta a botját s az ajtó felé lendült, a karja felemelkedett s a botját a levegőbe rázva harsogta: — Te ... te . . . Várjatok! A Himnusz már átjött a hegyeken! Majd jönnek a hűk is! Jönnek! Nem leszünk sokáig rabok! Leeresztette a botját. Visszafordult. Szelíden nézett a gyermekekre s meghatott hangon mondta: — Ha máskor ... ha a Szózatot játszák vagy valami kuruc nótát, akkor szóljatok. Aztán kiment. Leült újra a székbe s nézte a hegyek fölött lángolni kezdő felhőket. Pásztor József. ________________________v. - - - t . . ♦ Német diákélet. Irta: VAJTHÓ LÁSZLÓ. III. A német diákság nagy hangyaboly. Ebben a hangyabolyban — kicsiben — minden jelenség megvan, ami az egész német nemzetet jellemzi. Taposott utak, kész világnézetek várják az ifjút, mikor a középiskola porát lerázva, egyetemi pályára lép. Az iskola padjaiban legtöbbnek fejében ott motoszkál a színes álom. Egyletbe vágynak, mely sipkát rak fejükre, szalagot a mellükre, és schmisset szeretnének az arcukra, vágást, minőt a menzurán, a diákpárbajban kapni. Sipka, szalag, schmiss a középiskolai diák álma. Aki szegény és nem tudja az egyleti díjat űzetni, színtelen diák lesz ; de sokan vannak, akik már otthon szívták magukba az ellenszenvet a zajosabb diákélet iránt, Ez az ellenszenv nem egyszer megokolt, ha a túlzásokra gondol az ember. Csakhogy túlzás egyleti élet nélkül is van s viszont vannak egyletek, melyek szigorú szabályokkal korlátozzák tagjaik életét. A régi világban, mikor, egy mulus (érettségizett tanuló) az egyetemi városba érkezett, kocsiját egész sereg öreg bursch követte, mint héja az áldozatát. Ez ma is megvan, stilizáltam A vonatból kilépő ifjú azon veszi észre magát, hogy valamelyik egylet szolgája, aki már pillantásról megismeri a „maga“ emberét, valóságos vadászatot indít a muzsafiakra. Az egyletek versengenek egymással s hajhásszák a tagokat. Meg is hívják a süldő egyetemistákat „ismerkedésre“. Romántikusnak, csodálatosnak festik előttük a színes életet. Mikor aztán a kis mulus felcsap s valami komoly egylet tagja lesz, ugyancsak kiábrándul egy kis időre. Gyámoltalan róka a neve az első félévben ; feltétlenül engedelmeskednie kell közvetlen fellebbvatójának a rókanagynak, aki az összrókák, az úgynevezett Rókaistálló parancsnoka. Az első szemeszterben nem sokat tanúi az átlag sipkás diák. Ez a félév inkább egyleti, szabályok megismerésére való. Vívó órára kell járnia, részt kell vennie az egyleti társeséletben s nem egyszer bosszantóan kicsinyes paragrafusokhoz alkalmazkodnia. A második szemeszterben már előrerukkol : perzselt-róka a neve. Valamikor ugyanis a vedlő rókát az idősebb tagok kettős sorfala közt vonultatták át s égetett pálcával bekormozták az arcát; innét maradt fenn ez a név. Ahoz, hogy a harmadik szemeszterben bursch-nak vegyék fel, vizsgáznia kell s kivált néhány menzúrát kell vívnia. Ez a menzura a német filiszterek vesszőparipája. Normális esetben ártatlan, bár semmiesetre sem esztétikus torna. Két baráti viszonyban levő egyleti tagjai állnak itt egymással szemben. A művelet rendesen a sörfaluban (minden egyletnek van ilyen kedvenc falva) megy végbe. A kezdetben békéden diák már tűri a szabályt s örömmel megy a küzdelem helyére. Pár hónap alatt sok szépségben volt része. Idősebb társai, vagy az öregurak, akik már nem aktív tagjai az egyletnek, de polgári hivataluk mellett el ei látogatnak
