Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-05-01 / 9. szám
1926.- május hó. AZ ERŐ 203 nyod alsó polcán. Élet és elmélet — kél szívedben a végzetes gondolat és máris úgy érzed, hogy kettő ez a kettő: egyiknek semmi köze a másikhoz. Saját tanítványaim jutnak eszembe, akik mint cserkészek sokszor fordúlnak hozzám, hogy segítsem meg őket én, a bátyjuk, saját magammal, a magyar és német tanárjukkal szemben. Utóbbi túlságosan elméleti ember néha, előbbi életteljesebb. Ugyanazon irodalmi vagy művészeti kérdésben, ugyanazon felfogást hangoztatva is. Tudom és te is tudod kedves, aki most ezeket a sorokat betűzöd, hogy diákéleted egyik legfájóbb sebét szakítottam fel most és abban turkálok. Hát ezt jelenti az életnek tanulni, kérdezed fájdalmas mosollyal — és tagadóan rázod a fejed. Ha megérezted az előbb, hogy nem szembenállók veled, hanem egészen a pártodon, akkor most nagyot fogsz nézni, mert azt felelem erre a fájó kérdésre: igenis, ezt jelenti! Ne hagyj itt kiábrándulva és bosszúsan, mert folytatása is következik; igenis ezt jelenti, de csak anyagában jelenti ezt. A lélek — szendereg és nem tartja áldott feszültségével minden pillanatban kisülve és újabb kisülésekre készen azt a matériát és azért holt tömeg és azért hullik atomjaira széjjel. A lélek, az egyetlen; a Krisztus lelke. A világtörténelem összekötő kapcsa Krisztus: nélküle nincs értelme a Stuartoknak és a ma politikai küzdelmeinek sem. A rádió titkát a Krisztus lelke súgta meg az emberiségnek, értelme is csak ő általa van: az a sok képlet a hegyi beszédnek egyik mondata a pünkösti prédikáció soknyelvűségében a mathematika nyelvén. Irodalmi tájékoztatónak is legjobb az evangélium, mint ahogy egyedül csak az lehet igazi Index librorum prohibitorum is. Nem tudom, belőled hiányzik e csak ez a lélek vagy az iskoládból is ? Nem is kutatom, mert én most hozzád beszélek. De belőled egész bizonyosan hiányzik, mert akár hirdeti áz iskolád ezt a lelket, akár nem, te nem hallod, különben értenéd vagy keresnéd. Próbáld belecsókolni a tanulnivalód préselt virágába ezt a lelket: meglátod, hogy megelevenedik ! Münchausen kürtje. A lelkem bomlott postakürt: Holt. öble hallgatásba dermed S jeges mélyén halomra gyűjt Fakult álmot, kihűlt szerelmet. Életpezsdítő indulók Fagyos méhét keringve járják — Némák s nem harcra kondulók Télén, ködön, vak éjszakán át. De hogyha érzi langy tüzet A kandalót fűtő parázsnak, Szívet-simítón küldi szét A rábízott VIP lódiákat. Ézsau. Inas kezén még alvadt vér sötétlett: elejtett gim halálos harmata. Kemény arcáról büszkélkedve fényiéit a természet hatalmán nyert csata. Győztes volt. Úr volt. Zsákmányos tusoknak izzó tüzétől mámoros vadász, kit várt áldással zsendüilő családnak képzelt trónjára ültetett a láz. De közben lopva-görnyesztö tusával éhség béklyózta, vergődött sután és ős-örök tékozló gesztusával legyőzve nyúlt a lencsés tál után. A századvég ringatta bölcsöm. (Közömbös, álmos dajka volt.) Szépséget állító fülembe Nótát a pesti gyár dalolt. De halk, kanyargós, kedves utcák A Vár felé vitték utam Es álmodó szemembe villant Sok kőbe-dermedt ó futam. Sikátorok piszkos jelenjén Áttört a fényes-álmú mull. Emlékeit csodálva lelkem Jövőbe nézni megtanult. S' ha vaskarokkal nyúlt a Város Es húzott át a nagy folyón, Kéklő hegyek közé nyugodni Zöld erdők hívlak biztatón. A város-zúgás átszürődött Az erdők friss lehelletén S hegyek szem-tágító tetőin Távol mezők jöttek felém. Véremben ős emlékezéssel Idézték holt, hősök szavát, Múltból s jövőből szőve össze Megnyugtató melódiát: A város lüktetése benne Álombahajlón halkul el S magyar tanyák vágyával álma Szívemben egy ütemre ver. Szöllősy István. A koronás város fia.
