Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-04-01 / 8. szám
1926. április hó. AZ ERŐ 187 tetszik neked ez a szép, valóban barátságos, szeretetreméltó teremtés. Ha ideér, meg fogjuk simogatni. Do moát megállóit. Eredj Jánoska, kérdezz tőle valamit. Mi itt maradunk, hallgatjuk a beszédeteket. — Igen, én a sivatagi róka vágyóik. Néhány százan lakunk ezen a nagy, csöndes, puszta sivatagon. De alig találkozunk egymással egy évben egyszer. Ez a terület az én vadászbirodalmam. — De hiszen itt semmit se lehet vadászni! — Oh, dehogy! A mimóza-bokrok tövén gyakran kapargálnak a sivatagi tyúkólé. Bár ezek nagyon óvatosak s kitünően tudnak futni, mégis sikerül némelykor egyet-egyet elcsípni. Aztán megfogok néha egy hosszúlábú pacsirtát is, melyet a számum valamelyik sziklához csapott. De legjobban szeretem a sivatagi ugró egereket; ezek az ón legkedvesebb, legízleteöebb falatjaim. — És eleget találsz? —■ Sajnos, nagyon kevés már az ugró egér. Sokszor hetekig kell kóborolnom, míg végre sikerül egyet elfognom. — Szóval, éhezned kell eleget, szegény sivatagi róka! — Bizony, sokszor htokig ke'l minden falat nélkül ide-oda barangolnom, míg végre úgy ahogy, jóllakhatom. Vizet pedig hónapokig nem is látok, úgy hogy nagyon sokat kell szomjaznom. S amíg egy-két ugróegeret elcsípek, addig minden erőmet, minden figyelmemet és ügyességemet össze kell szednem s így is sokszor megtörténik, hogy nem sikerül a' fogás. Nagyon sokat kell szenvednem a nappali rettenetes hőségtől és az éjszakai nagy hidegtől. A számum meg sokszor teljesen megtölti homokkal a bundámat, szemeimet és füleimet. — Látod, sivatagi róka, te olyan ügyes, olyan erős és izmos vagy. A te szaglásod, hallásod végtelenül finom s úgy látsz éles szemeiddel, mint egyetlen más állat sem. Miért élsz te ezekkel az istenadta tehetségekkel itt, ezen a végtelenül nyomorúságos sivatagon, hol olyan nehéz az életed ? Csak egy-két napig kellene arra délfelé menned s elérkeznél az afrikai tropikus világ gazdagságába, ahol a legjobb falatokban válogathatnál, ahol a legfinomabb pecsenyék állanának rendelkezésedre. Ott igazán könnyű volna az életed; .mindent megkaphatnál, amit szád és szemed kivan. Nem kellene annyit fáradnod, dolgoznod életed fenntartásáért. — Jól tudom, milyen élet van arra dólfelé. Az én anyám nagyon sokat beszélt arról a mesebeli országról, mely nincsen is olyan messze. De, látod, én nem vágyom oda soha. Még akkor sem, ha az éhségtől, fáradtságtól és a számum-hordta homok korbácsolásától már majdnem összeesem. — [lát mégis szeretheted ezt a sivatagot? — Igen, én nagyon szeretem ezt a sivatagot, a maga végtelen egyhangúságában és sivárságában is. Itt éltek az én őseim és szülőim is. Itt haltak meg az anyám és az apám is. Csontjaikat apró darabokra tördelve és a sivatag homokjával összekeverve, itt hordta el százfelé a dühöngő számum. Itt élek s itt akarok meghalni magam is. Sohasem cserélném fel a boldog trópusi világot az én sivatagommal; ez nékem a földön a legdrágább," legédesebb, legódesebb, legkedvesebb, mert ez az én — hazám! — Nagyon jól meg tudlak érteni, sivatagi róka! Én sem cserélném fel az én térdrerogyott, kifosztott, megcsufolt hazámat más országgal!... — Ezt ne is tedd soha! De Isten megáldjon! Nőikéin tovább kell szaglásznom az ón ugró egereim utón, mert három nap óta semmit sem ettem. Isten veled. — Isten veled, sivatagi róka! Megtanultam tőled, hogy a te látszólag nyomorúságos életed gyönyörűséges élet itt, a te hazádban, melyhez testednek minden porcikája alkalmazkodni tudott. Megtanultam tőled, hogy minden élőlénynek mindenekfölött szeretnie kell a maga hazáját. Ezt a hazaszeretetei a természet ültette el a legutolsó élőlénybe is. Amióta ezt tudom, magam is százszorosán jobban szeretem az én térdrerogyott csonka hazámat! . . . * Jánoska lelkesedő arccal jött vissza hozzánk, miközben a sivatagi róka villogó szemeivel felénk tekintett s azután eltűnt a homokbuckák hullámai között. Dr. Vargha Lajos. (Sopron). sorba állnának a manapság Strázsa. Warthe és hasonló nevű falvakéival (soknak ezek közül néhány száz éve magyar őr neve volt). Végig vágtatnak a síri vitézek a régi gyepű mentén, ki rohannak a kapukon s meglepetve látják, hogy a gyepüelvén hány falu, város épült, mikor ők ott a vadállatokon kívül más élőlényt meg nem tűrtek. Nem tűrték, hogy a gyepütői 4—ő napi járóföldre emberi lakás keletkezzék, mert az csak kémeknek szolgálhat menhelyül, csak az ellenség támadó seregének juttat élelmet, a benne élők pedig kibújnak a királyi adó és az egyházi tized fizetése alól. Kardélre vagy lándzsahegyre velük! Egészen más dolog, ha a király adott engedélyt valakinek a „gyepély“ egy részének betelepítésére. Akkor a gyep üt kiljebb kell tolni, az őröknek az uj vonal mögé kell költözniök s ott folytatniok veszélyes mesterségüket,: az őrködést a haza nyugalma fölött. És ők véreztek, pusztultak eközben. A Vág mellékén erős székely határőrtelep volt még Örök. Az a gyepüvonal, amelyik az Árpád-korban hazánkat. övezte, csak nehezítette az országba való behatolást, a tulajdonképeni vedelem föladata az emberekre hárult. Ezt a föladatot első sorban az őrök teljesítették. Olyan rég eltűnt ez a társadalmi osztály, hogy nemrégen is akadt egy történetíró, aki kétségbe vonta, hogy szabad emberek lettek volna, ]>edig rendkívüli fontosságú szolgálatuk: a határvédelem, megkövetelte, hogy szabad emberekre bízzák. Tankönyveink beszélnek jobbágyságról, nemességről, az Árpád-korban rabszolgákról és sok más társadalmi osztályról, de a vitéz őrökről jórészt megfeledkeznek. A helynevek azonban sokfelé ma is híven őrzik emléküket, mint a sírfeliratok a halottakét. Ha ilyen gondolattal vesszük kezünkbe a részletesebb, pl. katonai térképeket, néha úgy érezzük, mintha megelevenednének a holt betűk és a sok száz éves sírból kikelnének Őrmező, Felsőőr, Alsőör és sok más Őr, Őri nevű hely lakói, mintha egy
