Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-02-01 / 6. szám
148 AZ ERŐ 19V6. február hó. Rovatvezető: KELECSÉNYI GABRIELLA. (Ó, mesék látó éjszakája, Ó, csodák éjszakája ez! . . .) Magányos váram kapujánál Iíalavány leány esdekel, Remegő keze összetéve És énekel és énekel: Az alabárdos zord kezén a vártán Csillan a dárda, —■ holdsugár a bástyán — A vén kapu zárján a kulcs esi kordul, Mord, ősz kapus ujján a retesz fordul Királyleány a porban esdekel, Ruhája véres, vérzőn énekel: Bocsássatok be, ó, bocsássatok, Nyissatok kaput, ablakot, Vár rám tündöklő száz szobám, Arany palát, tóm, koronám. Bagoly huhog és száll a denevér, Ne űzzetek el, az éjszaka mély ... Bocsássatok be, ó, bocsássatok, Nyissatok kaput, ablakot, Vár rám tündöklő száz szobám, Aranypalástom, koronám. Bagoly huhog és száll a denevér, Ne űzzétek el, az éjszaka mély . .. gondolta, hogy meg fog halni. Talán azért szerette olyan nagyon Iluskát, mert ő is elhervadt korán?... Szerette a halált, mert nem ismerte, játszott a képével, mint sok bolondos, csacsi kis leány, szépnek, romantikusnak látta. — Az én síromnál is búsulna valaki, mint lluska fejfájánál János vitéz?... — tűnődött el olykor. Az ő számára lluska nem volt papiroslény, mesealak, eleven valóság volt, benne élt a szivében. Hiszen látta, hogy nőtt ki a költő képzeletéből, harmatosán, üdén, mint a hajnalra kipattanó rózsabimbó. Naponta feljárogatott hozzájuk Petőfi, nagyon szerette Yachott Sándort, Etelke sógorát, neki olvasta fel készülő tündérregéjét. Etelke mindig futott előle, de a szíve ijedten harangozott és a másik szobából, a nyitott ajtón keresztül hallgatta a lágyan csendülő, kedves verseket. Mind belefutott a szivébe, ott is maradt örökre. Két hatalmas karos gyergyatartó állott az öldözőasztalon és a lángok imbolygó fénye ráhullott a szép asszony kibontott arany hajára. Szépsége visszatündökölt a tükörből és ő mosolygott; örült, hogy szép. Ragyogó szellemű, okos teremtés volt, az ifjúság duzzadó életkedvével pompázatosán, tele nagy magabiztossággal és egészséggel. Etelke az ajtó mellett állott, gyönyörű nénjét nézte. — Milyen szép, — gondolta kicsit fáradtan — igaza van Petőfi úrnak, olyan, mint Iluska. Mindig ez járt az eszében, pedig csak tréfált Petőfi úr, mikor a múltban így kedveskedett Vachottnénak. De Etelke meghallotta és oda nyilait valami a szívébe, pedig nem volt sem hiú, sem irigy és kimondhatatlanul szerette a nénjét. Az a szúrás azóta már egy párszor újra' kísértett a szívében, nem mondta meg senkinek, de olyankor azt Hallgatva áll, vak börtön, ó, a vár, Rozsdás, nem nyílik, jaj nekem, a zár! Kapuja többé rá soha nem tárul. Királyleány az éjszakában áinul, Haja fürdik a porban s esdekel, Elűzött ifjúságom énekel, Hiába énekel! . . . Lílíomhullás. Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon, Mint hajnalban, ha fényes hattyú száll Mint téli hó a fehér rózsaszálon, Lengett fölötte a fehér halál. (Petőfi.) Az elűzött kírályleány.
