Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-12-01 / 4. szám
1924. december hó. AZ ERŐ 85 Rovatvezető: KELECSÉNYI GABRIELLA. Áldozati bárány. Sárga lombok közt fölemelte tündöklő szép arcát az ősz ée a homályos, nyirkos cellából kihozták az apácák a sziget ragyogó partjára a nagybeteg királyleányt, hadd melengesse sorvadó testét a szikrázó aranyeső. Csendesen feküdt a keskeny heverőn, parányi teste egészen elveszett az óriási medvebőr alatt, gépiesen imára kulcsolta sápadt kezét, mozdulatlan, néma nyugalmában olyan volt, mint a szarkofág tetején összekulcsolt kézzel pihenő márványhalottak, csak két nagyra tágult, mélytüzű, sötét szeme világított mesezenézö, túlvilági fénnyel. Lábánál gubbasztott régi társa, Klára testvér és nem vette le könnyektől égő szemét a király leányról. Tiuidba, hogy vétkezik, mikor már életében megsiratja, de már nem is lázadozott lelkének e nagy vétke ellen. Ő nem a szentet, nem is a 'királyleányt látta benne, hanem egyetlen, régi jó pajtását, testvérkéjét, akivel valaha kiesi gyermekkorában együtt játszadozott a veszprémi kolostor kertjében Olimpias főnökasszony, az egykori hatalmas nádorné lábainál. Vándormadarak serege úszott felettük, szikráztak a napsütésben a halkan hömpölygő hullámok s messziről láthatatlan csónakról tilalmas virágének lopakodott ide a víz fölött tulnan, a folyam balpartján nyugalmas mély síkság, füstkergető, kormos szénégető kalyibákkal, de itt a jobbparton szilaj erdőkkel párnázott hegyek, melyek veszedelmes bestiák, farkasok, medvék, bölények hajszáitól zúgnak gyakorta, lábuknál satnya kis házak gubbaszkodnak és a Várbegyen a királyné pompás új kastélyára aranykendőt tereget ki a nap. A királyleány sokszor állt már itt a szigetparton, hiszen egész fiatal életét itt imádkozta végig, de csak most először látta így ezt a tájat., emberi szemmel, hervadiásában is tündöklő szépségben. Ami még sohasem történt vele, az ősz csodát igézett: a királyleány szívébe lopta a soha nem élt élet bánatát. * ? *1 Halk zizzenóssel peregtek a fákról a levelek, dús arauyszönyeg feküdt a parton és sok szegény kósza lombot hajtott, sodort magával a hömpölygő Duna. A királyleány hallgatta a hulló levelek örök-egy melódiáját, nézte a vízárban sodródó lombokat, a tar galylyakat a fákon és megborzongott: — Mikorra új lombfakadás lesz, én már nem leszek itt. Eddig sohase gondolkozott a dolgokon, úgy adódott minden az életében felsőbb parancsra, édes alázattal hajtotta meg nemes fejét és ifjúságát ellenkezés nélkül áldozta fel az oltár zsámolyánál. Egészen elvonatkoztatott életet élt, földi jelentése semminek sem volt előtte, megriadt e homályos, rettentő világtól, mindig a magasba nézett és a két keze imára kulcsol ódott. Most, ezen a ragyogó őszi alkonyon váratlan ütéssel rezzentette fel aluvó szívét a megtagadott élet. Régi napjai csodálatos látomásként kápráztak el előtte és látta magát, dé mindig hívságos dolgok, kívságos emberek forgatagában, mint soha eddig. Egészem váratlan emlékek bukkantak fel most lelke ismeretlen mélységeiből és új értelmet kapott minden: A rettentő reggel, mikor dermedő kézzel, átnedvesedett ruhában mosta szokása szerint a kolostor lépcsőjét és amint felállt, hogy a nehéz vödörrel új vizet hozzon a kútról, fényes kiséret élén apját látta magia előtt óriási fekete lován és a visszhangos folyosók zúgtak haragos kiáltásától: — íme, látjátok, utolsó szolgálóleány a király leánya. . M int riadt madársareg, rebbent szét az apácasereg, falnál fehérebb volt ia főnökasszony arca s a királyleány meges'Uikló hangon könyörgött átvirrasztott éjeken, vonja le a gőg sötét hályogát a király szeméről az örök irgalmasság. És máskor, ha jöttek rokonai, daliás, szilaj és kegyetlen akaratú bátyja, kinek forró vérét pogányszívíí hitvese, a kún asszony korbácsolta lángokat verőre, ragyogó szépségű, vidám és büszke asszonytestvérei, a fcirályleúny riadtan menekült cellájába, hogy megfoltozza rözseszedés közben megszaggatott darócköntösót és kámzsája bő újjaiba takargatta nehéz munkában sebesre tört kezét. Körülfogták, beszéltek neki ragyogó ünnepségekről, vadászatokról, idegen udvarok káprázatos pompájáról és a királyleány jobban érezte ilyenkor a durva szőrruha mögött a szöges cilicium véres szorítását. Akkor nem érzett mást nagy ijedelemnél, mert megbolygatták megszokott régi világát. Az ö otthona a kolostor volt, a parányi, fehérfalú cella, a keskeny feszülettel a falon, a térdelő zsámoly, a csendes, mély folyosók, melyeken halk nyugalom pihent, a nagyterem, hol egylütt hallgatták a régi szentek pergamenre írt csodálatos, megáldott életét, a közös áhítat, mely elringatta a lelket csendes hullámok karjában, a végtelenség vizei fölött. Itt volt az ö családja, ezek voltak az ő lelke kedvieskéi, a csendesen imádkozó szü
