Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-11-01 / 3. szám
56 AZ ESŐ 1924. november hó. Őszi est. Réfi-Kády János rézkarca. Annyi szent, hoey Gyivicska Tóbiásnak, a késmárki schola érdemes pedellusának nem közönséges feje, nem közönséges termete s nem közönséges feleséire volt A feje, az elálló két fülével olyan volt, mint egy féloldalas szélkakas, mert azon a nyurga vékony nyakon tán egy kis szellő is megfordíthatta. Olyan volt a termete, mintha Don Quijote bőrnadrágot húzott volna magára mielőtt a páncélját fölvette volna, hogy szögletes csontjait föl ne törje. Tóbiás ugyan azóta visel bőrnadrágot, hogy az öregebb diákok egyszer zsákot húztak a fejére. (Az ördög érti már most a Tóbiás okoskodását, hogy a fejére húzták a zsákot, mégis a nadrágja van azóta bőrből.) De ez haayján, hanem a felesege olyan mellette, mintha Sancho Panza szoknyát venne magára. A nyelve az meg egy külön élő személy. Kettő bizonyos róluk, hogy Tóbiás mindig ülve húzza az iskola harangját, a fele-égét pedig senkisem látta még egy széken ülni és senkisem hallotta hallgatni. Különösen, ha az urával megy. Mint most, a Ferberék portája felé. Tóbiás kezében van egy navy husáng, a nyakában egy vászonzacskó, a fején egy zsíros kalap A felesége kezében egy villogó konyhakés, meg egy vérvevő serpenyő. Épen szerencséjük van. Ferberéknél nincs otthon a Hanzi gyerek. Künn vannak az erdőn, gyüléseznek a diákokkal a kakasviadal felől. Jaj, de megörül az anyja, mikor megtudja, hogy a kakasért jöttek. Persze Gyivicskáné beszél, Tóbiás csak az írásjeleket ütögeti hozzá a földön a husángjával, mert a fe esége annyi pihenőt se tart. Míg a kakasok élnek, nincs nyugta a diákságnak, mondja Ferberné asszonyom, mikor Tóbiás a kakas vérdíját leszámolja a markába. Csak addig végezzenek vele, míg a fia haza nem kerül. — Also, pack an, Tóbiás — vezényli a hordóidomú némber. Tóbiás hallatlan lélekzetet vesz s elszántan közeledik a tyúkólak felé. Odabenn csönd van, estefelé jár az idő, bóbiskolnak a jámbor szárnyasok. — Az ott ni, az a fekete. Tóbiás hosszú karjával benyúl s egy szerencsés fogással megkaparintja a kakas két lábát s mar emeli is ki az ajtón, míg felesége harciasán íeni a kést a serpenyő oldalához. Hanem a sors másként akarta. A fölneszeit hadiszárnyas egy erőteljes csőrvágással úgy csapta karon a jó Tóbiást, hogy az egyben eleresztette. Estében a Hanzi kirúgta Tóbiásné kezéből a tálal s az még nem volt elég, hanem amint földet ért a lába, lendített magán s bármilyen magas volt is Tóbiás, úgy odarebbent a szeme közé, hogy csak a nagy gombakalapja oltalmazta meg a szemevilágát. A további támadásokat be sem várta, hanem - usgye, vesd el magad — inait a kert felé s most áldotta azt a zsákot, amely miatt bőrnadrág volt jelenleg is testének legjobban kitett részén. A gyepűnél aztán egv mentőötlettel ugróbotnak használta a husángot s úgy átvetette magát a kerítésen, hogy csak úgy nyekkent volna, ha nem épen a patakba esett volna. Tóbiás megszalasztása után Hanzi a másik ellenségnek rohant neki. csakhogy ott aztán emberére, jobban mondva, asszonyára akadt. A ravaszság ellen hiába minden hősi elszántság. Mert Tóbiásné akkorra már egy nagy szakajtót kerített elő s még ugortában ráborította Hanzira s igy nyomta vele a földre. Hiába volt a dühös önvédelem, csőrverés és sarkantyúkarmolás, fölvérezte ugyan a bosszút lihegő asszony kezét, de az mégis úgy megszorította a nyakát, hogy a torkát nyiszáló kést már nem is érezte. így végzett egy áruló némber a fekete tollas párt méltó büszkeségével. De ez csak az egyik volt. Tóbiásné nem elégedett meg fél — diadalával. Átkerült a Csóka-udvarba is, ahol ugyancsak lelkendezve fogadták, mert a drákói tilalom óta Marcinak se etele. se itala nem volt. De a kakasának kijárt a napi kilenc szem bors. Most ő is az erdőn van, a tarka tollasokkal. De a Marci kakas bezzeg nincs a ketrecben, hanem ott gangoskodik a tyúkok között. Jaj neked már, Marci kakas, jaj neked már, túri boglyák madárlátta magyar viadora, mert itt jön, kérlelhetetlen pallosával a bősz cseh hóhérasszony s véredet veszi, éltedet veszejti. Miért is tojt világra dicső emlékű kendermagos anyád, hogy ily rút véget érj a vitézségedet irigy lő madáristenek hatagjából? Kukorékold el már utolsó hattyúriadódat, görbítsd még egyszer vészes sarlóvá félelmes sarkantyúdat és taréjod büszkén lengjen, mint Hektoré Archilleüsszel szemben. Marci csakugyan kukorított egyet félelmeset, mintha bosszús vérét gargarizálta volna föl, azután borsos erővel neki rugaszkodott, szétterjesztett, portszántó szárnyakkal, neki egyenest a tömzsi asszonyka képének. Tarthatta ugyan elébe a szakajtót úgy kirúgta a kezéből a dühös állat egy sarkantyúdöféssel, mintha ott sem lett volna s a másik percben már ott tépázta, szaggatta a hajat az asszony fején, aki ijedtében a kést is kiejtette a félkezéből s most úgy kapkodott a fejéhez, mint akit az ördög fésül tüzes gerebennel. Csókáné hiába hessegette a megvadult állatot, hiába hajolt a gyepűre Tóbiás (miközben nadrágja két szárából omlott a sáros patakviz.) Tán a koponyáját is meg
