Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
6 AZ ERŐ 1924. szeptember hó.' A tíntatartó. Szürke fátyolba burkolózva didergett odakint november, a „szürke hónap1' s könyörtelenül húzott be mindent a fátylai alá. Az ablaknál álltam’az apámmal s elkeseredett gyermekszemem sóvárgóan simogatta sorba a dolgokat az üvegen keresztül, fényt, szint keresve. Sehol, semmi vigasz. Minden egyformán rút, egyformán szomorú. A nedves deszkakerítés tetején barnásfeketévé ázva a zöld moha, mintha kis esők után sohasem csillogtatna smaragdzöld puhaságába ágyazódott szikrázó' brilliánsokat. A rózsák meghajlott derékkal bujtatják a földbe koronás fejüket. Élfelejtkeznek a nyárról, el az ezernyi illatos virágról, most csak a pihenés, az enyészettől elbúvás meggörnyedt alázatosságai. Az utak fölázva, itt-ott egy-egy tócsa kissé megcsillanó felülete, de szürke ez is, hiszen az ég szomorú, szürke boltozata néz bele felülről. Mi van még? A kopár, panaszos jajként égre fenyegető fák... És igen... Az utcaajtó... Vaspántos kilincse bajuszként pedrődik nagykalapos, szegletes emberfejére. Ezen egy kicsit elmosolyodtam és megmutattam az apámnak is. 'A cselédeknek nem mertem volna. Már túl voltam azon, hogy velük is közöljem a mindent másnak látó, holt dolgokat megelevenítő bolondos megfigyeléseimet. A „nagyok“ közé osztályoztam őket is, a „nagyok“ közé, akiknek az utcaajtó mindig csak utcaajtó maradhat és sohasem válhatik belőle bohókás, felfordított csolnakkalapú emberfeji Az apám, az anyám, ők mások! Ök meglátnak, megértenék mindent, amit én megmutatok, sőt az apám még segít is: apró mesék kereteibe vonva, színesebbé, igáziabbá teszi, élőbbé varázsolja a dolgokat. De most nincs más, nincs semmi, amiről hallani szeretnék. Már éppen vissza akartam térni a hangyámhoz, amelyet reggel óta figyeltem, hogyan birkózott egy apró morzsával, mikor odakint a fekete-fehér cica ballagott a konyha felé, kényeskedve kerülgetve ki az apró tócsákat. A látására hatalmas erővel sikoltott föl belőlem a vágy: — Ki szeretnék menni!' Az apám a fejemre tette a kezét s ezzel a mozdulattal kicsit hátra is húzta, úgy hogy éppen a szemembe nézett. — Nem lehet, kicsim, csúnya idő van, sár van... Átázik a lábad, beteg leszel... A hangjában ott reszketett a talán túlzottá is vált aggodalom értem, az egyetlenül maradt gyermekért. De én hajtottam a magam nótáját. — A Cili is kint jár az udvaron, mégsem ázik át a lába ... — A Cili lába parányi a tiedhez képest, ahol ő szárazon átmegy, te megmerülsz ... Nézd csak a szegény gyerekeket! A könnyeim már folytak alá a szememen, hangtalan sírás remegtette meg a testemet. Elkényeztetett, dédelgetett gyermekéletemben csak egyetlen igazi, erős, változhatatlan „nem“ volt végleges: ha rossz időben ki akartam menni. És éppen ez tett a legszerencsétlenebbé. Mert hiszen mindig a szabadba vágytam, sok, sok mozgás után, rohanni, kergetőzni, mászni — más gyerekekkel együtt. Az apám az ölébe emelt, megtörülgette a könynyes szememet s újra az ablakra mutatott. A kapuajtó sarkig csapódott ki a vizet hordó hetes után —• úgy hagyta. S az ajtó keretében sorba tünedeztek föl az iskolás gyermekek gyöngysorának egyes szemei. Furcsa gyöngysor volt biz az, amolyan vásári, tarka-barka. Elől a leányok, piros, zöld, kék, fehér, rózsaszín kendőkben, a derekukon mélyebb színű, melegebb hárászkendök keresztbe kötve. A karjukon kosár, a lábukon csizma. Felülről lefelé kisebbedtek a színes szemek. Azután újra nagy szemek következtek és ismétlődött lefele az egész magassági skála: a fiúk jöttek. Kicsike,' mind apró parasztemberek vagy földalatti bányászmanók. Ezek már beolvadtak a színtelen környezetbe, csak éppen a mozgás tette élénkebbé a színeiket. Szárhegyig sáros csizmáikról felcsapott a híg pocsolya fakó, rongyos ruháikra, a nyakukon keresztbe vetve a palatáblától, könyvtől duzzadó piszkos vászontarisznya. Csak a piros arcuk, meg a fekete báránybőr sipkájuk villant ki a szürkeségből. Groteszk mozdulatokkal egyensúlyozták magukat a csúszós úton, kacagtak, sikoltoztak, túlharsogva az árkon kívül csúszkáló „felíró“ kiabálását. Egyszerre mindig csak egy gyermek fele, egy egész gyermek s az utána következő előrehajolt feje látszott, ennél többet nem bírt befogadni az ajtó kerete. De én mégis megéreztem, hogy az mégis csak egy egész, összetartozó boldog csapat: az egész falu gyermekhada. S egyszerre erős, durva kézzel markolt a szivembe a magányosság . .. Azok ott mind, mind együtt vannak, mind boldogok s én itt vagyok egyedül.... És amoda fent, a dombról lefehérlő hatalmas udvarházban egy másik, éppen így -féltett, éppen ilyen magányos, talán éppen most is utánam vágyó gyermek: az unokatestvérem. Kint valakivel találkozhattak a gyermekek, mert felharsant erős, éneklő hangjukon a köszöntés: — Sze-ren-csés jó na-pot kí-vá-á-nok! Újult erővel tört ki belőlem a sírás, mintha engem csúfoltak volna. Átfogtam az apám nyakát, úgy zokogtam: — Föl akarok menni! . .. Vigyen föl kis apám! Úgy érzett a hangján a vágy, hogy engedjen, de a féltés megkeményitette: — Nem lehet, lelkem, igazán nem lehet.. . Nézd, hogy fú a szél! Ölében vitt az ebédlő egyik ablakához. Utáltam ezt az ablakot, pedig szeretnem kellett volna. Hiszen innen a nyárfákra, nyáron imádott nyárfáinkra lehetett kilátni. De ez a fa az én egész nyári szeretetemet rút hálátlansággal fizette meg télen. Gonosz ágain télen is mindig akadtak elszáradt levelek és kajánul táncoltak a legkisebb levegőmozgás nélkül is. Mintha az én kifelé hajtó vágyamra feleltek volna örökös „nem lehet“-tel. Úgy is volt. A szüleim az utolsó „nem“-et nem maguk mondták ki. Ide hoztak az ablakhoz és tanujokká vált a kegyetlen fa. S én nem mondhattam, hogy nem fú a szél, hiszen nem ismertem még akkor táncrahivó szél nélkül is táncraperdülő szokásukat. Tehetetlen voltam már. S lassan jött a kétségbeesés. A beteljesithetetlen vágy magamkorú gyermekek után. Apámat kihívták; kelletlenül tett le a székre, sajnálkozva nézett vissza rám. Ahogy kinyitotta az ajtót, nyirkos levegő surrant be a szobába. Én már nem sírtam. Csak ültem a széken, ahogy letett és mereven, lélek nélküli nézéssel bámultam a becsukódó ajtó után. A hideg elért hozzám. Megborzongtam. Nem csak a testem: a lelkem is fázott. Talán éppen akkor ért
