Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-10-01 / 2. szám
26 AZ ERŐ 1924. október hó. Bethlen Gábor hitvese írja. Köszöntőm Kegyelmed, édes uram, párom, Nehéz hadak útján szerencsével járjon, „Szoros kapukon“ át diadal kísérje, Bázsás kertté váljon ő „keskeny ösvénye." Küldök egy kis élést, mi otthonról tellett, Most sült fehér cipó, jó kéz alatt termett, Erdő, mező adta javak vidámsága . . . Hej, mind odaadnám bőség kosarába. Fogyassza jó kedvvel, s hogyha gondol arra, Akinek betűje is hű szívét vallja, Mintha csak úgy volna játékos cseréből, Küldjön én nekem meg hadi kenyeréből. Küldjön, hadd ízleljem. Selyemabroszomra Hadd hulljon a dercés, a fekete morzsa, Bojtos, fanyar étek, de jó lesz az nékem. Hősök«,'1 ebéde, ebédtelen délben. Kis, fekete morzsák . .. Majd vezetnek messze, Nagy temérdekségbe, sűrű rengetegbe. Millió gond, bú, baj, inségsivatagba, Vérhullató köznap, könnyes vasárnapba. 8 ha megyek az úton, érzem, oh, jól érzem! Szárnyam nő csodára s leszek más egészen, Több mint asszony, ember. Jobb. magasabb, szentebb, Halhatatlan szívvel téged úgy ölellek! .. . Szerelmetes párom! Lásd, meg vagyunk áldva, Kik együtt szenvedünk, kín. vér útját járva, Adatik, hogy egymás jobbik kezét tartva, Jussunk tengereken által kies partra, „Add meg kenyerünket . . Urunk imádsága, Együtt imádkoztuk. Emlékezik rája . . . Higyje, kívánságból, játékos cseréből, Küldjön, édes uram, maga kenyeréből, ínségek fekete, dercés kenyeréből ... Y. Sipos Ida. * Bethlen Gábor felesége, Károlyi Zsuzsanna, midőn a táborba élelmiszert, fehér kenyeret küldött urának, kéite, az meg küldjön neki a fekete, hadi kenyeréből. A Lódenkabát. ELBESZÉLÉS. Irta: SZONDY GYÖRGY. — Krikk-krakk! A kulcs fordult a zárban, a ruhadarabok egyszerre elhallgattak. Halvány világosság sziiremkedett a szekrénybe és egy kéz kiakasztotta azt a ruhatáriét, amelyiken Lódenkabát és családja lógott. A gazda sietve szedte le őket az akasztóról, a többieket meg visszazárta a szekrénybe. —■ Vájjon hova vitték őket? — találgatták odabenn, mikor bezárult az ajtó..— Bizonyosan haza! — dörmögött a Városi Bunda és még nagyobb gyűlölettel fordultak mindnyájan a többiek ellen, akik ott maradtak. Pedig a Lódenkabát és családja nem hazakerült. A gazda bosszúsan csomagolta be őket egy nagy papirosba. Az előszobában libériás inas várakozott, annak adta át a csomagot. — Itt van. Azt hiszem, meg fog felelni. — Igenis, kérem! — mondotta az inas, hóna alá csapta a Lóden-családot és a Lóden-család most utazott az inas hóna alatt, le a lépcsőn, ki a kapun az utcára, ahol automobil pöfögött türelmetlenül.' Az automobilban két drágaruhás hölgy ült, a lábaik előtt sok kisebb-nagyobb csomag hevert. Ide került a Lóden-család is az inas hóna alól. — Az irodához hajtson, — mondta akkor az idősebbik hölgy a vezetőnek; és az automobil sebesen gördült tova az utcákon. Az idősebbik hölgy fáradtan dőlt hátra a selyemülésen. — Ez volt az utolsó cím, hála Istennek! — fordult a kísérőjéhez. — Igazán elfáradtam már, pedig délután lóversenyre megyünk, estére meg az Operába. Az egyik- utcában kopott, szomorú ház előtt végre megállt az automobil. Az inas felhordta a csomagokat az emeletre, ahol egy nagy üres szobában, árva, piszkos Íróasztal búsult a kályha mellett. — A grófné Öméltósága mai gyűjtése. Huszonkét csomag! —• mondta az inas a rosszkedvű embernek, aki az íróasztal mellől előténfergett; azután vígan ugrált le a lépcsőkön és sötétkék ruháján csillogtak a fényes acélgombok. A rosszkedvű ember cigarettára gyújtott és sorba bontogatta a csomagokat. Egyre csóválta a fejét, míg rakásra dobálta az elfakult, rongyos ruhaneműt. Mikor a Lódencsalád is kibontakozott a papírból, felderült az arca. — Kapaszkodjatok jól belém! — súgta a Lódenkabát a feleségének és a fiának és a nadrág meg a mellény belegombol koztak a kabátba, hogy el ne választhassák őket. A rosszkedvű ember végigtapogatta a Lódenkabátot és haragosan tépte le róla a feleségét, meg a fiát, mikor észrevette, hogy a kabát rongyos. A Lódenkabát utána is szakadt és felsikoltott; és csakugyan lágy érezte, mintha a szíve szakadt volna meg. — A nadrág, meg a mellény jó lesz nekem! — morogta a rosszkedvű ember. — Ezt a selyembélést
