Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
206 AZ ER 0 1925 május hó. Jöjj, kis fiam, e fáradt Pestre, Leszállt a ködszakállú este, Halkan piheg köpenye szárnya, Gonosz varázsló szürke árnya, Pálcája bút, bajt felkavar, Minket keres, szökjünk hamar, Vár a hegy, a rét, az avar. Nézd, itt a Sashegy kedves orma, Sziklái közt diákkoromba Sokat kószáltam, míg az álmok Kézen vezettek, ám az álnok Ifjúság régen elsuhant, Múltam besüppedt, régi hant, Halkan siratja, lásd, e lant. Idelenn ódon temető, Fönn holdkoszorús hegytető, Piros lámpást emel az éj, Fogom kezed, ne félj, ne félj. Bár itt lakik a förgeteg, S kiálló sziklák, vad kövek Peremén, ütünk meredek. Az ösvényünk szűk, ám a távol Csillagkoszorús ablakából Aranypillájú pisla lámpák, Hunyorgó szentjános-bogárkák Dideregnek Csepel fölött S a ringó, mély habok között Ezüsthajón a köd pihent. Kisélet-fájás elrepül, Szennyes pór, gond, baj elkerül, Magához von a végtelen, Szép bús dal most az életem, Az ég sötéten homorú Ive, mint lelkem, szomorú, De nyugszik minden háború. Látnokká tesz csodás igézet, Egy a mi útunk: ez a végzet, Szemed szép tükre csudakút, Jövőd látom benn’, én, a múlt: Titkos tűz csábít, messzi fáklya S mi, két perzselt szárnyú bogárka, Belehullunk az éji lángba. Kelecsényi Gabriella. Kínai színházban* A kihinaiak színészetéről rendesen úgy szoktak beszélni, mint valami gyermekesen naiv, mértéken túl groteszk, minden nemesebb drámai kvalitást, értékes kompoziciót nélkülöző színészetről, lehetőleg hangsúlyozva a kisérő zenének teljesen zeneietlen és — itt a főbűne — fülsiketítő voltát. így pentraktálták azt maguk között a hadifogolytársaim is. Kifogyhatatlanok voltak a khinai színház naivitásainak fölsorolásában és illusztrálásában. Egyik-másik barakban még ad hoc zenekar is akadt, amely közkívánatra kész volt a legvadabb jass-bandot is megszégyenítő, ,ykíhinai“-zene produkálására. Bár magam is jókat mulattam a sokszor igen sikerült alakításokon és szellemes karikirozásokon, azért mindig kételkedtem azoknak tárgyilagosságában és egyre inkább szerettem volna az eredetit látni. Nem tudtam ugyanis elképzelni, hogy egy olyan ősi, eszes kulturnép, aki a mozgásban, mimikában mester s akinek múltjában és jelenében a színészet olyan nagy, nemzeti szerepet játszott és játszik, ne tudta volna e térien is tovább vinni a kezdet kezdeténél. Soká kellet várnom, de végre eljött az alkalom, egy nyári estén két baj társammal fordultam be az egyik vladivosztoki khinai színház kapuján. A kaputól a színházépületig keskeny, zegzugos út vezet, melyben apró petróleumlámpák fényénél lármás kihinaiak árulnak tésztát, cukorkát, gyümölcsöt és más csemegéket. Mindenütt színes tömeg zsibong, liadonász, taszigál. Copfos kihinaiak cikáznak, apró japán nők csoszognak s egy-két pityókos, dr&bális orosz katona ténfereg. Belépünk a színiházba, jegyet váltunk. Már az előcsarnok is tele van vastag, nehéz khinai szaggal s a nyitott ajtón ki-kivág a rhapszodikus és tényleg nagyon kellemetlen khinai zene. A belső ajtóban még fojtósaibb, meleg, párás levegő csap reánk, a zene hasít s az egész termet megtölti az asztalkák körüli ülő, fekete- és vi 1 ágoskékruihás khinai publikum. Teázgatnak, fenyő- és napraforgómagot ropogtatnak s éppon nem csöndesek, pedig az előadás már folyik. A terem egyik falától egy nagy, magas pódium nyúlik előre, körülbelül a terem egyharmadáig: ez a színpad. A háttérben, jobbra-balra egy-egy függönyös ajtó, a kettő között nagy tükör, ez előtt a zenekar. Az előtérben valami családi jelenet folyik. Szépen kiöltözött férfiak és nők üldögélnek ott feszesen, vagy mozognak mereven, szertartásosan és beszélgetnek sok torokhangzós, rikácsoló khinai nyelven. A zene egyre szól, de lám, tud már mértéket is tartani, ha akar. Leginkább kikopog belőle valami kszilofon féle; ez, ha nem túlerős, nem kellemetlen. A kéthúrú hegedű nem mindig az. Még legalkalmatlanabb a harmadik szerszám, a cintányér. Olykor egy hétköznapi khinai jelenik meg a játszók között, tosz-vesz, hoz-visz, igazít egyet a gázlámpán, megiitatja a száradozó torkú színészt: egyszóval az a kel lókos. A szinpad két sarkába ácsolt lépcsőre is föl üldögélnek a nézők. És végül a színpadon, a háttérben két apró 'emberke mozog. Nyilván valamelyik szinész csemetéi. Ott játszadoznak maguknak. Közben mégis kezd a darab kissé unalmassá lenni. Egy kis csalódást érzek s már csak inkább a publikumot nézem, mikor hirtelen fölsivit a zene s a játszó család nagy rangosán elrvonúl. Pillanatnyi csend, tnemoló, kszilofonok harsonája s a bal ajtón betoppan egy különös alak. Széles pózban megáll és mereven bámul maga elé. Talpig zöld selyemben. A hátán hatalmas íjj; arca élénk piros, szemöldöke ferdén, hosszan fölfestve. Úgy áll ott, mint Sashegyi sétán.
