Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
202 AZ ERŐ 1925 május hó. Mushotályi: Pervensius nebulók, hiszen majd holnap megkaplak benneteket! Jenöy (visszafordul, megáll): Minket igen, de nem a krónikát! Mushotályi (szelíden és jóakaratuáag): Én azt tanácsolom nektek, adjátok elő önként azt a veszedelmes könyvet. Ne legyen az ellenetek fordítva semmiképpen, hanem vettessék a tűzbe s legyen az ő hamujába eltemetve mind a ti bolondságotok, mind ami a tanárkar keserűsége. Mert ha megátalkodva eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy ezért a bűnötökért, a kocsmiázásért és személyiemnek megcsúfolásáért a törvény legnagyobb szigorával fogunk benneteket bujtani. Jenöy (komolyan, majd fellelkesülve): Nagytiszteletű Uram! Amaz emlékezetes könyvnek 1802-öt viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra írva, mely így szól: „és e rettenetes tűzveszély közepeit, midőn a templom és kollégium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a „gunliókénak két benszorult diák maradt meg. E krónika őrei voltak azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát és arra ráfeküdvén, öntestükkel védelmezzék azt meg az összieégés ellen.“ Mushotályi: Factum. Kosika János volt az' egyik megmentő. Jenöy (büszkén): Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez lesz írva: „amidőn e krónikát egy társnak árulása veszélybe hozta,akkor öt tanuló öntestével védelmező meg azt a megsemmisülés ellen és inkább választotta a száműzetést, az életpályából ki veretest, hogysem árulója legyen az ereklyének. Est deus in nobis! (Isten él bennünk!) (Nagy uram és a két esküdt is helyeslöleg bólintgatnak). Mushotályi (bizonyos csodálkozással): De hát micsoda kendteknek az a krónika, hogy azért minden áldozatra készek? Jenöy: Nagy tiszteletű Uram! Mikor Gallilei azt az emlékezetes mondást tévé: „eppur si muove: és mégis mozog a föld“, ugyanakkor megdobbantá lábával a földet. Éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrugni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik. Az egész föld mozdult, hanem ez az egy diarab állva maradt. Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak. Egyedül Magyarország állt egy helyben és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy" helyéből ki ne mozduljon. Életföltétele volt a „vis inertiae: a tétlenség ereje.“ De most akadtak, nyughatatlan emberek, akik mi vagyunk, én és társaim. Mi azt gondoljuk, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz s éppen azéét megkísértjük a felébredést és a felébresztést. E küzdelemben, mely reánk vár, lehet, hogy összetörünk, semmivé leszünk, de még sem teszünk le a hitünkről, hogy „itt is mozog a föld, eppur si muove.“ Mi hiszsziük és valljuk, hogy7 mi, a debreceni református kollégium diákjai, nem hiába fogunk küzdeni, fáradni, összetörni, mert szenvedésünk és munkánk nyomában megtörténik a magyar újjászületés, a magyar feltámadás. Adja meg ezt a magyarok istene! (Sietve eltávozik. A professzor és kísérete némán utána bámul). Nagy uram (kis vártatva): Tisztessék adassék emlékezetüknek ! (Függöny le). A párbaj. Én negyedikes gimnázista voltam. Jenő szintén. Halálos ellenségek lettünk. A viszálykodás a gall-háborúval kezdődött. Szigorú szerződésünk volt, hogy egy nap én szedem ki Cézár gall-háborújából a latin szavakat, másnap meg ő. Aztán egy hét múlva kisült, hogy Pethővel is van neki egy ugyanilyen szerződése, egy nap én szedtem, másnap Pethő, maga Jenő meg sohase szedett szavakat. A viszály második oka volt, hogy tornaórán leverte az ugrózsineget, mikor én a 145-öt átugrottam. Az igaz, hogy aztán én is levertem neki. Voltak más súlyos okok is, de a kehely csordultig akkor telt meg, mikor megkérte feleségül Mariskát, holott jól tudta, hogy Mariskát én akarom feleségül venni. ö ugyan tagadta ezt a megkérést, de Anikó, Mariska nyolcéves húga véletlenül az egész jelenetet kihallgatta s később elárulta nekem, ügy folyt le az egész, hogy Jenő huszonöt málnacukrot ajánlott fel Mariskának s megkérte, hogy mihelyt tengerész lesz, legyen a felesége. Csakhogy véletlenül a Mariska édesapja is hallotta a leánykérést a dolgozószobából, kilépett s csak annyit mondott: — Mielőtt tengerre szállnál, fiam, előbb törüld meg az orrodat. Erre Jenő zavarba jött és kiszaladt; a huszonöt málnacukrot ezekután természetesen nem adta át. Jenő akkor egyenesen hozzánk szaladt, nagyon kétségbeesett volt, félrehivott a nappaliba és kijelentette, hogy öngyilkos akar lenni, mert halálosan megsértették és nevetségessé tették, ráadásul nők előtt, Azt ajánlottam, hogy ne legyen öngyilkos, inkább hívja ki egy szál kardra sértőjét, mindjárt érettségi után. — Helyes, — mondotta — de nincs kardom. — Akkor hívd ki egy szál pisztolyra. — De pisztolyom sincs. Nincs esetleg teneked, hogy kölcsönadd? — Csak egy kis Uhácius-ágyum van, igazán lehet lőni vele, de párbajra nem alkalmas. —- Akkor egy éjszaka kiveszem a Jani bácsi honvédlaktanyai íróasztalából a szolgálati pisztolyt és vagy párbajozok vele, vagy öngyilkos leszek. Én akkor megnyugtattam, hogy itt énnálam bátran megpróbálhatja a dolgot, mert én úgyis kicsavarom a kezéből a pisztolyt, ámbár hogy ő ellenségem, mert a latin szavakat nem szedte, sőt az ugrómércét is leverte, de ellenségeinkhez is nagylelkűnek kell lenni. E szavaimra nagyon elérzékenyedtem, Jenő szintén. Együtt uzsonnáztunk és uzsonna után Jenő nagyszerű vérszerződési tervvel állott elő, amely mindenkép méltó ilyen kipróbált barátokhoz, mint mi vagyunk. Elmondta, hogy őt a Mariska apja megsértette, amiért észrevette, hogy házassági tervei vannak Ma
