Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
1925 május hó. AZ ERŐ 199 Ah nem, nem ily színnel kell azt az isteni szívben lakó nemes rangot lefesteni: mert ráillik árva, keseredett Dózsa katonájiáira is a koszorú rózsa, ha megsértett szíve a felfegyverkezett nemes elszántsággal azért fogott kezet, hogy az elalélt Just a lármás kard nesze által orvosolván, ismét felébressze. Azok érdemlik meg azt a nevet, akik közt a halhatatlan Virtus pára lakik; nem az, aki a holt ősöknek penésszel bévont érdemik közt szunnyókálván, vész el! Én nemes vagyok, de nem tudom, a nagy Nem fényétől elvakult apám az-e, vagy nem ? Mind: Vivát! Vivátl Borcsay: Megérdemlik ezt a blasphémiát a kutyabőrösök. Többen: Szavazzunk! Barkó (egy (kalapot tesz az asztalra, mely alá valamennyien bedugják csukott ökleiket s aztán kivonják-. Erre Jeny felemeli a kalapot és alatta mind fehér cédula vian). Jenőy: Kihirdetem, hogy egyhangúlag méltónak Ítélték a verset a krónikába beiratásra és egyszersmind engedélyt adunk a lemásolásra is. Most pedig következik Barkó Pál barátunk. Barkó Pál (feláll): Tudjátok, barátaim, hogy én az ősmagyar nyomokat, emlékeket, hagyományokat kutatom. Szeretném, ha valaha a magyarok Istene engemet arra segítene, hogy Julián nyomán elvándoroljak Ázsia belsejébe és ott megkeressem vagy az ősmagyar testvérek ivadékait, vagy visszamaradt reliquiákat. Ez alkalommal az ősmagyar betűkre, az úgynevezett rovásírásra, hívom fel figyelmeteket. Mind: Audiamus! Barkó: Ebben a hosszabb dissertatioban elmondom ennek az egész problémának lényegét, ami röviden a következő: a rovásírásban a betűk egyszerű vonalakból vannak összetéve, miket könnyű volt akárkinek is késsel egy négyszögü pálca négy oldalára vágni, a sorokat aztán úgy olvasták felülről lefelé. így írtak a táltosok, így a hegedőseink, így az eleink. Még a tizenkettedik században a keresztyén papok is használták. A miagyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felvésve. A keresztyén hitbuzgalom ősi nemzeti műveltségünk pótolhatatlan kárára elégette azokat mind, ahol találta. De a székelyföldön maradt meg egy templomon ilyen írás. A Hortobágyon, mikor ott már több ízben kint jártam, a számadó golyósoknál szintén akadtam a rovásírás némi maradványaira. E becses reliquiákat mind összegyűjtöttem e kis munkámban. Biróczy (lelkesülten): Éljen az öreg! Indítványozom, hogy Barkó értelmezését egyhangúlag vegyük fel a „Koszorú“-ba. Mind: Elfogadjuk! Felvesszük! Jenőy: A határozatot ilyen értelemben ementiálom. A dissertatió azonnal csatoltassék a „Koszorú“-hoz. Barkó: Csak subscribálom elébb. (Aláírja, miközben elcseppenti a tintát. Aztán az iratot a „Koszorúdba helyezi és leül). Jenöy (feláll): Most, kedves barátaim, én következem. Az én rövid előadásom Szent István koronájáról szól. Olyan dolgokat mondok el, amiket ma még és itt. is csak suttogva adhatunk egymásnak tovább. Tudjátok meg tehát, hogy ez a korona mindenestől: gyöngyöstől, drágakövestől együtt nem ér többet tízezer tallérnál. Sőt egy bécsi ötvösmester ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását. Többen: Horrendum dictu! Incredibile auditu! Jenőy: Pedig úgy van! Mégis Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, hetvenezer aranyat adottérte. Amellett, ahogy a rajta levő képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha Szent Istvánnak a fején. Az „angelus“, aki azt hozta, nem valami angyal, hanem ayyeXo? az, ami görögül azt jelenti: „küldönc.“ Dukas Mihály görög császárnak volt az valami fullajtárja. Ezt írtam meg röviden. (Mutatja az írást s aztán leül. Egy darabig nagy csend van, megdöbbenés. Végre megszólal) : Barkó: Ez adatok hallatára, kedves barátaim, hidegen borsódzott a hátam. Talán a tietek is. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb szíveket is. Csak alig múlt néhány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyét visszakapta; olvastuk, tanultuk: milyen nagy triumfális processio volt ez, mikor azt visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, bandériumokkal, hogy hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágot; hogy járt fel tiszteletére Buda várába a nemzet if ja, véne; mert tudta mindenki jól, hogy ez az a varázsgyűrű, mely bennünket a haza határain belől mind együvé tart. Mind: Igaz, igaz. Barkó: És most halljuk, hogy hamisítvány, értéktelen lim-lom. Bizony mondom, megdöbbentő ez. Indítványozom azért, hogy ez az értekezés is vétessék fel ugyan a krónikába, de utána jegyeztessék, hogy ezt soha le ne írja, tovább ne adja senki. Mind (megkönnyebbülten): így már elfogadjuk. Decretum est! Jenőy: Borcsay van soron. (Borcsay feláll az asztaltól és egy hordó tetejére áll, ottan szavalja el Csokonay egyik titokban tartott versét). Borcsay: Szavalatomnak tárgya Csokonay Vitéz Mihály egyik titokban tartott verse. A poéma címe: „Az istenek osztozása.“*) Mind: Halljuk! halljuk! Borcsay szaval): 1. Hogy a vén Saturnus kihalt Az egek trónusából, Már semmi örökös nem volt A ehaosz seszusából. A rendek közt nagy lárma lett A futurus felett A mennyei Diétán. 2. S minthogy az öreg megette Részeg fővel fiait. S ezeknél inkább szerette Titán atyfiait. Megmondták catego-riee Hogy világ is pragmatice Imót terüly királynak. •3. Követvén a magyarokat, Trónusba is ültették S így a deputatusokat Már széjjel eresztették S a palota ajtajába Kitett bellisa cassába Tíz font papirost hánytak. ‘) Csokonay összes művei. Genius kiadás, II. köt. 200 1.
