Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
196 AZ ERŐ 1925 május hó. — Termézetes. A munkásokkal szóval közük az Ítéletet, mert ezek a szerencsétlenek nem ismerik a tükörbesugárzást. — Milyen nyelven beszél ? — Munkás-nyelven. A fénysugár végleg kialudt, az ítélő öregek a munkások sorfala között haladtak kifelé. Mikor előttem haladtak el, oda akartam ugrani elébük, kegyelmet kérni, vagy felelősségre vonni őket, rájuk akartam vetni magamat, de barátom visszatartott. — Ne kövessen el őrültséget. — Hát ezek? Ezek az emberek! Ezek tűrik ezt? — Türniök kell, — felelt csendesen társam. — Hiszen nincs bajuk. Megvan a szabad mozgásuk a telepen belül, egyéves koruk óta gépek, csak egymagám vagyok most itt felnőtt korú bűnös. A munkások lasssn szétoszlottak. ■—■ Milyen Ítélet volt ez? — kérdeztem. — Halálra ítélték a munkást és a kutyát. A kivégzést holnap reggel végrehajtják. Tizenhárom lépcsöfokos vérpadot fog kapni. Bámulva néztem rá. •— Igen. Harmadik osztályú szolgának annyi jár. Engem már harminckét lépcsőfok illet meg. A felügyelők ötven lépcsőfokos vérpadot kapnak. — Forma. Szertartási forma az egész. A rang megkülönböztetése. Már ideje volt munkba menni, mikor a magas kerítésen kívül újabb fényjelek villantak fel.-— A légvasút érkezett. Megjöttek a mesterséges emberek. Jöjjön gyorsan, ha látni akarja őket? A kitárt nagy kapun talán száz-százötven ember tódult be négyes sorokban, ha ugyan embereknek lehet nevezni ezeket a rémalakokat. Igen alacsony, 80—100 cm. magas emberszerü alakok voltak. A nagy össze-visszaságban csak annyit láttam, hogy mindegyiknek feje különböző volt: egészen hosszúkásra nyúlt, széles, gömbölyű vagy egészen szabálytalan alakú fej ült a formátlan törzsön. Szemük, szájuk, orruk szabálytalanul majdnem egybefolyt. Mindkét oldalon fehér ruhába öltözött öregek haladtak ős korbáccsal a kezükben hajtották a tömeget. Csattant a korbács a meztelen hátakon, utána halváriypiros vér —? ha ugyan vérnek nevezhető — hosszú tócsákban mutatta az utat, amerre elhaladtak. — A mesterséges emberek, — súg-ta kísérőm. — De miért? Miért van ez? — Miérti Ez a tudomány. A tudomány ultrutópiája. A tömeg eltűnt az üvegpaloták mögött. Eltűnődtem. Éreznek-e ezek vájjon? Lehet-e sajnálni őket, vagy csak öntudatlan embergépek, akik mégsem emberek, mert visszataszító, rút torzalakjuk-, nak a vegyészeti tudomány az anyjuk, a szülőforrásuk. Hátha egyszer fellázadnak? Nemcsak ők, hanem a kivágott nyelvű szolgák is. — Egyre gyártják őket, — szólt barátom, — mindennap egész sereget hajtanák a kísérleti telepre. Lassankint, mi is kipusztulunk és helyünket elfoglalják ezek. A mesterséges embergépek. A fényjelek munkába hívtak bennünket. Vájjon meddig tart- még? 11. A kivégzés. Három napja voltam már ebben az átkozott országban. Három nap alatt annyi rengeteg élmény, esemény, rendkívüliség, hogy már az őrülethez jártam közel. Hanem a legborzalmasabb élmény másnap következett. Végig kellett néznem a halálraítélt munkás és kutya kivégzését. Nem imertem itt az időszámítást, azért csak azt mondom, hajnalban történt. Még pihentem, mikor a derengő világosságon olyan erős fénysugarak villantak át, hogy nyomban talpraugxottam. Barátom is belépett. — Gyorsan, gyorsan, — szólt. — A légvasut már itt van. A kivégzéshez kell mennünk. Sietve vezetett át a kerten. Az üveg-házak mögött előttem ismeretlen, új, hatalmas paloták álltak, összekuszált, zavaros gondolataim között magam sem emlékezem hogyan, egyszerre csak egy nagy csarnokba értünk. Temérdek munkás nyüzsgött már itt hangtalanul, némán, úgy, hogy alig tudtunk tovább menni. Barátom szorosan fogta a kezemet s a sűrű tömegben egyszerre egy óriási csőibe szorultunk. Itt már összepréselve igen sokan voltak. Úgy éreztem, hirtelen lökést kapunk, villámgyorsan zuhanunk lefelé, majd megint fölfelé. Néhány pillanat múlva megálltunk. Széles, szabad térség terült el eltőtiümk. Ivöröskörül óriási paloták emelkedtek s egybefolyni látszottak a messzeségben csillogó fővárosra boruló végtelen üvegkupolával. A téren temérdek ember volt' és a köröskörül idetorkolló hatalmas csövek, hengerek, csak úgy ontották az embereket. A tér közepén emelvény nyúlt a magasba, azt hiszem, aranyból volt, mert sárgán csillogott a hajnali napfényiben. Közvetlen a vérpad mellé kerültünk. Megolvastam, tizenkét lépcsőfok vitt az emelvényre, amelyen nagy aranytönk állt. A csend borzalmas volt. Annál rettenetesebben hatott rám a hirtelen fülembe csapódó hatalmas gongütés. Nem tudom, nem láttam, hol volt felállítva, hol ütöttek rá, de sokáig dörgő, félelmetes hangját nem tudom elfelejteni. Néhány perc múlva újabb gongütés után tamtamok tompa dübörgése hallatszott. A kivégzendő munkást hozták. A menet előttünk haladt el. Két, fehér ruhába öltözött öreg között a tiszta fekete kámzsába öltözött hóhér és két segédje haladt. Arcukat csuklya fedte. Utána színaranyba öltözött öregek között egy feketeruhás öreg óriási pallost vitt. Most páros sorokban az államtanács embereinek hosszú sora következett, valamennyien szímaranyruhába öltözve. A tanács után vagy tíz dübörgő tam-tam-dobos lépdelt. Lefelé fordított kúpalakú dobjaikat irgalmatlanul ütötték az aranydobverőkkel. Annál borzalmasabban hangzott ez, mert az egyedüli hang volt a kétségbeejtő némaságban. A dobosok után jött két oldalt piros ruhába öltözött örök között az elitéit és a kutya. Az elitéit öntudatlan állapotban lehetett már, mert kifejezéstelen szemekkel bámult mag-a elé s úgy kellett vezetni. A hófehér, hosszúszőrű kis kutya vígan ugrándozott kiséröi között. Nem is sejtette, minő sors vár rá. Nem gondolta, minő magasra fog néhány pere múlva lépni, abba a nagy magasságba, ami csak az embereket illeti meg. A kivégzendők után megint dobosok jöttek. Mire ezek hozzánk értek, a menet eleje már elhelyezkedett a vérpadon.