Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
18 AZ ERŐ 1924. szeptember hó. Rovatvezető : KELECSÉNYI GABRIELLA. I. (Búcsú utáni hangulat a Krisztina-városban. A földet gyűrött papirsaalagok -— pirosak, sárgák, kékek, — hervadt virágok tarkázzák, a sátrak előtt aggodalmasan számlálgatja megmaradt pénzét sok kis diák: ugyan, telik-e még valamire? —- Kereplők és papírtrombiták pokoli zsivaja kering mindenfelé s az arcokon még ott dereng a tegnapi búcsú ünnepi hangulata. Marci és Géza a céllövő-sátorban próbálták ki tudományukat, míg Marci nénje Annus, barátnéjával, Borissal, érdeklődő kíváncsisággal sétál a sátrak között). Boris: Tulajdonképen nem is tudom, minek jöttünk ide. Csőcseléknek való mulatság ez és unalmas, mint az egész vakációnk volt. Annus: Mégis csak változatosság, hiszen egész Buda itt lézeng. És micsoda pompás alakokat lehet látni: nézd csak azt a potrohos bácsit mézeskalácsláncával «. nyakán s azzal a zöld bohócsipkával a kopasz fejebúbján. Micsoda gyönyörűséggel forgatja a kereplőt, azt hiszem, beletelik pár nap, míg magához tér a búcsú örömeiből. Meg az a párocska ott, látod? A leány micsoda hatalmas, tükrös szívet szorongat markában, a fiú meg fel van pántlikázva a tarka papirossal alaposan. És az a mályvaszínű álarc az arcán, megdöbbentő, mondom. Boris: Bizony én inkább aludtam volna odahaza még egy órát, semhogy ezekben a maskarákban gyönyörködjem. Annus: Olyan elégedetlen vagy mindig, Boris. Boris: Van is okom. Egész iskolaévben azzal áltattam magam, majd jön a vakáció és hoz valami szépet, ezínoset az életembe. Nem hozott bizony semmit. Csak olyan unalmasan telt el ez a nyár is, mint a többi. Hinnéd-e, örülök, hogy rövidesen itt az iskolaév, legalább lesz munka és drukk. Rámnehezedik ez az egyformaság és a történéstelen, üres élet, Annus: Hiszen eleget kószáltunk, szórakoztunk. Mindennap volt temnisz, sokszor voltunk uszodában, csónakáztunk, kerti búiban is voltunk. Akkor nem vettem észre, hogy untad volna magad, alig lehetett hazacipelni téged. A leányok, de még a mamák is áspisszemmel néztek rád, mert minden táncost lefoglaltál magadnak. Boris (fitymáló hangon, de belülről mégis elégedetten) : No hiszen, azért jutott nekik is táncos. És hiába mulattam jól, utána csak jobban éreztem, ez mind semmi. Egy vers zsong mindig bennem, úgy rámillik, hallgasd csak: Napjaim — hallgatag, éjszaka fáradt Vándorai — ólmos. és szomorú gyöngyök, Lassan permetező barna esőcseppek — Koppanva zuhantok el ablakomon, Sáros ködfolt csak, tört tükrű mocsár Jelzi sötéten pillanat-élet ittvoltotokat. Annus (álmélkodva): Te és vers, Boris, mi történt veled! Most már igazán elhiszem, hogy baj van körülötted. Nem tudod, hogy a lirai hangulat Mártáék monopóliuma ? Boris: Csak azt tudom, hogy nyugtalan és elégedetlen vagyok. Én sokszínű, változatos életet szeretnék, fenn, magasan, — nem ilyen szürke, kis örömök, kis bajok közé szorított tucatéletet. Annus: Például? Boris: Például képzelj el egy ilyen vakációt: Utazni expresszen, elsőosztályon persze, nagyszerű bevásárlásokat tenni Bécsben, Párisban, — kóborolni a svájci hegyek közt, olasz tavakon csónakázni, havasok aljában pihenni, átkutatni a bajor múzeumok, paloták kínoséit, gondolázni Velencében és a liliomos Firenzéiben napokat tölteni az Uffici-képtárban és Róma, Nápoly, aztán a Provence, a Riviera, olajfa- és narancserdőik, ragyogó hotelszobák, estélyi ruhában ülni királyi lakomákhoz, autó, yacht, ha eszembe jut, ma Nizzából átrándulok Egyiptomba vagy Korzikába, akár Spanyolországba, mit tudom én . . . Annus (egészen magával ragadja Boris fantáziája) : Én inkább az Északi tengerre, meg az Óceánra mennék. A fjordok, az éjféli nap Hammerfestben, meg Izland a csodálatos geizirjeivel és normann bennszülötteivel, ez kellene nekem. Vakáció vége felé*
