Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-04-01 / 8. szám
174 AZ ERŐ 1925. április hó. A csodalámpás. Kihasadt az angyalok párnája. Három nap és három éjjel hullott belőle csendes szaporán a pihe. Es amikor karácsony szombatján felsétált a nap az égbolt türkiszkék dombjára, csak úgy izzadt a világ a puha és vastag hópaplan alatt. Messze a várostól, egy szél árnyékos, kies völgykatlan peremén, ezer ablakával és fekvőcsamókának hosszú, hallgatag loggiáival úgy pihent a hóvilág közepén a hatalmas szanatórium, mint egy téli álmát alvó roppant nagy méhes. A halál - álmodott benne az életről, a tavasz váradalmának halkan zsongó reménységével. A végeláthatatlan hosszú fekvőcsarnokban szokatlan, szinte ünnepélyes nyugalom és csönd honolt. A fent járó betegek, akiknek újra sarjadzó életkedve és ereje a szanatóriumi élet szifcarita semmittevésében nem egyszer akusztikus viharokban keresett kielégülést, ma csendes, jó gyermekek voltak. Még meg se kondult a „liege" idejét jelző gong, máris a fekvőszékében „szorgoskodott“ mindenki és pletykálkodásra is lusta, kéjes apátiával élvezte a váratlanul betoppant tavasz akaraternyesztő verőfényét. A bundákba és plédekbe burkolt eleven múmiák verőfényes kriptájába csak a kis Vera nővér hirtelenrózsás, nómetes, friss szőkesége hozott egy kevés életet, amint halk szóval végigjárva betegeit, aggodalmas pontossággal rajzolgatta be a hullámhegyeket és völgyeket a láztáblákba. — Ej, ej, mór megint az a csúf kémia! — szólal meg egyszerre szeretetreméltó feddőzéssel. — Kikap, Miklós úrfi, ha szót nem fogad nekem . . . A tettenért delikvens, egy székelyes arcú, égő szemű, barna fiatal fiú, gyöngéd erőszakkal igyekezett vissza vitatni a testes nagy német Spektrólanalitikát a kis ápolóné kezéből és gyermekes féltékenységgel rejtette el azt a plédje alá, ahonnan egy csomó kémiai képlettel teleírt papírlap árulkodott elő. Cserey Miklós, a históriás miklósvárszéki törzsnek ez a rossz időkre hagyatkozott kései, árva hajtása, tizenhat éves sem volt még, mikor önként felcsapott katonának. Már Rawaruskánál tüdőlövést kapott, de azért végig küzdötte a háborút a Mihály királybíró elnyűhetetlen szívósságával és kötelességtudásával. És talán régen el is felejtette volna már az egészséges, fiatal szervezete, hogy nyolc évvel ezelőtt mit vétett ellene egy muszka golyó, ha Miklós be nem veszi a faltörő, kemény lófejébe, hogy háború ide, háború oda, huszonhat éves korára ő mégis csak okleveles vegyészmérnök lesz. Az lett, de a természet sem hagyta a maga igazát. Most, kisarjadt belső sebével, a csendes hóvilág száműzöttje, messze az élettől, a nagy fényes és szomorú csonkamagyarországi szanatóriumban és már hat esztendeje száműzve a keserves rabságban sóhajtozó, balzsamos öreg csikszéki fenyőktől, meg a hűséges kis Kovács Anikótól. —- Sohasem adjuk ki az obsitot, ha folyton ezt a menkű nagy könyvet bújja — zsörtölődött tovább a fehérbóbitás kis földi gondviselés és valami anyásán aggodalmas nagy kék melegség áradt a szeméből a Miklós arcába, úgy hogy a fiúnak nem volt szíve anélkül bocsátani útjára a kis „nénát“, hogy . a fejében nyüzsgő vegytani képletek között helyet ne szorítson gondos kis ápolönéja számára néhány hálás gondolatnak. — Üljön le egy kicsit mellém, Verácska! Nekem is jó lesz és maga is pihen egy keveset. Sok dolga van velünk, ugy-e? Nagyon fáradt, mondja? — Nem, nem, oh nem! — szabadkozott a leány i,3 kedves vidáman lekuporodott a fekvőszék végére. — Csak hát ez a korán érkezett tavasz. Lássa csak, még én is pityókos vagyok tőle. De így jó, ez gyógyít. Nézze ezt az elázott társaságot — és egy győzelmes hadvezér magas megelégedésével mutatott végig a glédában hoverésző betegek szunyókáló arcvonalán. Máskor alig bírom levatyliatolni őket és ma mind olyan csendes, mint egy aranyos kanári. Szegénykék! — És diadalmas finom kis halk nevetéssel simogatta végig elégedett tekintete a forró téli napsugaraktól engedelmes gyermekekké vesszőzött, szeszélyes és máskor kibírhatatlanul lármás betegeit. — És még- maga irigykedik az én nagy könyvemre, Vera nőne? — szólalt meg kis vártatva Miklós. Hiszen maga már könyv nélkül mondja fel oekem azt, amit én még csak ebhői a nagy könyvből akarok kiókumlálni. — Mit akar maga kiókumlálni abból a könj^vből? — kaccant fel vidám csilingelőssel a kis ápolóné naiv csodálkozása. — A tavaszt?! Na hiszen azt jobb helyen is kereshetné Miklóska, mint aközt a sok sületlen abrakadábra közt. — És hivalkodástól idegen tiszta kis szive önkénytelenül is felujjongott a maga egészséges szép fiatalságának ösztönszerű sejtelmére. , — Igen, a tavaszt, ha magának úgy tetszik, Veiácska! — szólt Miklós kissé kedvetlenül. — A tavaszi napsugár spektrumának azt az ultraviola titkát. amelytől az akarat elernyed és az izmok megereszkednek, mint nyirkos időben a hegedű húrjai. Ha azokat az álomhozó sugarakat, amelyek ma itt magának olyan jó szolgálatot tettek, sikerül nekem valamikor egy kombinált prizma és leneserendszer segitségével felfogni és koncentrálni, attól nagyon sok bús és beteg magyar ember fog- még egyszer meggyógyulni, kis Vera néne! —• És messze küldött sóhajtással képzelte a hálás páciensek közé szegény beteg hontalan magát is. Az ápoló nővér titkolhatatlan szánalommal néztt a szegény álmodozó, beteg gyermeket, aki most nem először ejtett el néhány szót előtte valami nag.y. megváltó, csodás találmánya tervéről. És mindanynyiszor őszintén sajnálta azt az energiát, amit a nagybeteg fiú, ki tudja milyen hiú ábrándért, ellopkod amúgy is erősen alkonyodó árva életétől. Röviden búcsút vett tőle. Hátha elnyomja őt is a buzgóság, gondolta magában. Az minden álmodott csodánál többet használna most neki. És kíméletes nesztelenül kisuhant a napesarnokból. Csal: a csönd maradt utána, meg a gyógyító nagy diadalmas déli sugárözön. ■* Végre elhagyhatta u szanatóriumot. Vonatra ült és hazarepült Csikszékbe. Megölelte az édes anyját, összecsókolta, a már gyermekszívvel elválasztott kis mennyasszonyát, azután elszerződött egy nagy gyárhoz, és attól fogva akárhányszor csak az éjszaka vetette haza a családja körébe. Egy este, mikor már nem győzte várni Anikó.
