Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-03-01 / 7. szám
1925. március hó. AZ ERŐ 157 henger? Legalább azt mondja meg, hol vagyok és élnek-e itt emberek önön kívül, miért és hogyan tud a kutya beszélni ? — Ultrutópiában van, — szólt mogorván az öreg. — A földhenger felső síkjának ez a legnagyobb birodalma. Itt az emberek nem beszélnek, mert a tudomány olyan fokon áll, hogy a beszédet szükségtelenné teszi. Az emberek nem beszélnek, csak az állatok. A beszéd csak az alacsonyabbrendück szüksége, önnek még kellemetlenségei lesznek itt, mint beszélő idegennek. — Véletlenül jutottam ide, — vágtam közbe. —Fogalmam sincs róla, hogy jutottam ide s hol vagyok. ■—■ Holnap reggel velem kell jönnie a városba a kormány tanácshoz, ahol határozni fognak további sorsáról. Ott is tudják már, hogy ideérkezett, — Hogyan ? — kiáltottam csodálkozva. —• Mikor a kaput megzörgette, azt a kormánytanács hallotta. — Hallotta? — Fényjelekkel. De ne kérdezzen többet. Hallgasson ! Megrémültem. — De kérem, könyörgöm, uram, az ön tisztes aggkora . . . — Nem vagyok öreg, — vágott közbe durván. — Nem? Nem öreg? De kérem, mégis hány éves? — Tizenhat! — kiáltott rám nyersen. — Érti már? Tizenhat! Sajnálni kezdtem. Mégis csak örült lehet ez a szegény öreg ember. — Itt most pihenhet, — szólt. — Holnap reggel a fővárosba jön. Sarkon fordult és kiment. Egyedül maradtam és rémülot fogott el. Hol lehetek? Itt egy örült, öreg ember, egy beszélő, emberszerü kutya, körülöttem színarany bútorok, kívül pedig a titokzatos, vad vidék. Halk kopogás hallatszott az ajtómon. Két lábon járva a kutya lépett be, első lábain az aranytálcán valami zöld színű italt hozott. Letette az asztalra, valamit mondott és kifelé indult, önkénytelenül is hízelgő mozdulatot tettem s megtámogattam a fejét, kedveskedő szavakat mondogatva. Amit most láttam, szorongó félelemmel töltött el, valami megmagvarázhatatlan, borzasztó érzéssel. A kutya megfordult, tétova, révedező szemekkel nézett ide-oda, majd hirtelen négy lábára ereszkedett, néhányszor körülszaladta a szobát, aztán szűkülve, sírva csúszott a lábaim elé és kezeimet nyalogatta, miközben rajongva nézett fel reám. A kutya sírt. Valósággal, emberi módra sírt, és nyöszörgött. A szoba sarkában hirtelen zöld és piros színű fényjelek villanlak meg. A kutya rémülten felszökött. Kimondhatatlan fájdalommal nézett rám, megint két lábára állt és kifelé indult. Az ajtóból még egyszer visszanézett. Sohasem felejtem el ezt a fájdalmas tekintetet. Az ajtó nesztelenül bezárult, egyedül voltam. Mi volt ez? Egy újabb, borzasztó rejtély: a kutya viselkedése, akit a gazdája, úgy látszik, emberazolgává idomított s most az én simogató kedveskedésemre felébredt benne talán őseinek, talán saját magának is minden kutyaemléke. Az asztalra tett folyadékot megittam. Úgy látszik, itt az emberek nem is esznek, hanem ilyen tápanyagkivonatfélével táplálkoznak. A fejem kábult volt az izgalomtól, azt gondoltam, kimegyek a friss levegőre. Óvatosan, lassan kinyitottam az ajtót. Végigtapogatództam a hosszú folyosón és a kertre nyíló, nyitva maradt ajtóhoz léptem. Soha ilyen szomorúságot nem éreztem. A csend olyan irtózatos volt, hogy szinte a szívem verése elállt. Éjszaka volt. A kertben lévő néhány csenevész fa száraz levelei nem is mozdultak-. Az égre néztem. Egyetlenegy csillagot se láttam az első percben, csak a vérvörös színű holdat. Feltűnt, hegy a tányérja kisebb, jóval kisebb, mint nálunk. Nagyon halványan itt-ott, de alig láthatóan egy-egy csillag pislogott. A rettenetes csendben valami meleg, nedves nyelv nyalta végig a kezemet. A kutya volt. Lehajoltam és elbecézgetve megsimogattam bozontos fejét. Hálásan nézett rám s mint két tűzgolyó villogott rám rajongó, okos szende. A lábaimhoz feküdt. Valahol, óriási távolságban, világos volt az ég alja s elmosódó, fehéres fénykévék szöktek a magasba. Alighanem ott van a főváros. Szemeim előtt megint piros és zöld fényszikrák villantak meg. A kutya megint rémülten szökött fel, megnyalta a kezemet, aztán beszaladt a házba. Újra végigmentem a folyosón a szobámba és kimerültén dobtam magamat a székbe. Annyira izgatott voltam, hogy egy perc miulva felugrottam és az ablakihoz léptem. Kibámultam a sötét, vad kertbe, amit a hold alig világított meg. Nem láttam mást, csak a csomtvázszerü száraz fákat s a vérvörös, kicsi holdat. Hol feküdjek le? Sem pamlagot, sem ágyat nem láttam. Visszaültem hát az aranyszókbe, de nem tudtam elaludni. A hold már elvonult az ablak köréből s helyette megjelent egy csillag. Egyetlen, szelíd fényű csillagooska, mert a többi, Isten tudja, micsoda ködbe vagy sötétségbe veszett el. * <*' .. Fouc-T -i-\0vy-
