Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-15 / Jókai szám
1925. február hó. AZ ERŐ 137 • A leány a tűzhelyhez ment, a, haltartó hordóból kivett a Hortobágyon fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két oldalán, behintette sóval, paprikával s aztán cserepesíkra szúrva, odatüzte a parázs mellé s amellett elkezdett szép csengő hangon dalolni: „Kocsmárosné! Nekünk halat süssék kend! Azután meg citronyos bort adják kend! Szolgálóját.estrázsára állítsa kend! Ha zsandár jön, nekünk hirül adja kend!“' Valami megragadó, rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az ember maga előtt látja a végtelen síkságot, délibábos látkörével. Kihallatszik belőle a mélázó tilinkó, a búslakodó tárogató. ,,Ha zsandár jön... nekünk hirül adja kend!" Henne van a betvárólet költészete. Mikor megpirult a hal, odahozta a leány a legénynek. Nem szokták azt tányérról enni. A cserepcsík nyelét a kezébe fogja az ember s biosakkal szedi le róla a halat. Úgy ízlik az. Hát bizony azzal mutatja ki legjobban a leány az igaz szerelmét, hogy halat süt a kedvesének. S aztán gyönyörködik benne, hogy az milyen jóízün falja, nyeli az ő keje-sültét. S aztán fülébe dúdolja a nóta másik versét: „Egyszer csak gy.ün a szolgáló ijedve, Kilenc zsandár közeledik fegyverbe! De a betyár felkap a pej lovára, Bevágtat a délibábos pusztára!" Ezt a nótát együtt énekelte a leánnyal a legény s annál a sornál, hogy „Bevágtat a délibábos pusztára!“ felhajította süvegét a gerendáig s öklével ütött az asztalra. Jókai Mór. A MAGYAR DIÁK ANEKDOTAKINCSE . @ A magyar Faust. (Hatvani professzor anekdotái.) Egy napon az a borzasztó esőt történt Debrecenben, ami fel is van jegyezve a krónikában, hogy a hentes, szokás szerint, a piacra menvén, felesége kenyeret dagasztott s azalatt Ids csecsemőfiát a négyéves fiúra bízta, bőgj' ringassa. A kis gyermek sírt. A nagyobb gyermek gyakran hallotta a szülőitől azt a tréfás fenyegetést kis öccséhez, ha rossz volt: nem hallgatsz, mindjárt elvágom a torkodat! Azt is látta, hogy az apa milj- szenvedéllyel öldösi le a birkákat s nagyon tetszett az neki. Ostoba gyerekésszel meg is tette; apja késével leölte a kis csecsemő-öoceét. Ekkor ijedt meg aztán attól, amit tett. Rémültében bebújt a sütőkemencébe. Nemsokára jött az anyja, befütött a kemencébe s csak akkor vette észre gyermekét, mikor már mog volt halva. Ekkor kétségbeestéfben fogott egy kötelet s « fogasra felakasztotta magát. A hazatérő férj gyermekeit. nejét ily borzasztón megölve látja maga előtt, abban a percben összerogyik és megszakad a szíve. Ez az eset nagy zajt csinált a városban, a részvét általános volt. Legjobban sajnálta az elpusztultakat Hatvani s hogy bánatának méltó kifejezést adjon, nagy márvány sírkövet rendelt mog a szerencsétlen kimúltak sírja fölé s tíz aranj' jutalmat tűzött ki a diákok elé annak, ki a legrövidebb s legjobban kifejező sírverset fogja készíteni az esetre. Volt pedig a tógátusok között eg,y Béta nevezetű együgyü fráter, kinek az ostobaságánál csak a restsége volt nagyobb, ki a leckét mindig a tíz körnüéröl olvasta le. s ha verset kellett írni kénytelensőgböl, a szomszédját kérte meg, hogy firkantson neki egyet. Most is ott volt az angaria; de jutalom és kitüntetés lévén a versihez kötve, senki sem akarta azt neki írni. Amice Béta tellát sok tollat összerágott anélkül, hogy égj' gondolatnak urává tudott volna lenni s mikor már végre nem talált Debrecen városában egy jó eszmét sem többé, kiment a nagy erdőre, hogy majd ott. keres egyet. Invocálta-e az ördögöt, vagy nem? azt már nem mondhatom, meglehet, hogy biz’ ö emlegetett olj’asformát, hogy miért nem tud az ördög most ö neki valami kész verssel előállani? Elég az hozza, hogy amint így kerülgetné a múzsákat, íme, eléje toppan ©gy különös viseletű úriember, rendkívül barna ábrázattal. kanosai szemekkel és görbe orral; hosszú tógája volit s egy kicsit biccentett. — Mit töpreng, amice? — kérdezi Bétától. — Verset kék írnom erről meg amarról, — mag>'a rázza Béta — aztán nem akarózik kijönni. — Ha csak ez a baj, — szól az ismeretlen tógátus — majd írok én amioének egyet; hanem, hogy el ne felejtsem a nevét, s majd otthon meglátogathassam, írja fel a nevét ide a papírra, három csepp vérével. Amice Béta ráállt az ajánlat.ro, akár eret.is kész lett volna vágatni magán egy versért s miután megkarcolt kezének három csepp vérével nevét leírta egy papírra, az idegen úr átadta neki a kívánt verset, melj’ e két sorból állott: „Infans, ut vervex — puerulus — nupta — maritus, Cultello, — fiámmá, ■—- func, dolore cadunt!“ (Bárányként csecsemő, a fiúcska és anya és férj, Kés, láng és kötélén s fájdalom által esik). E szomorú disticbon most is kibetüzhetö még a nagypéterfia Ó-temető egyik mohos sírkövén. A vers névtelenül lett beadva; a bírálók legjobb-
