Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-02-01 / 6. szám
1925. február hó. AZ ERŐ 123 s éppen azt adta vissza neki, amire legnagyobb szüksége volt: önbizalmát. Az abszolutizmus korszakának magyar történelme épúgy nem képzelhető el Jókai regényírói szerepe nélkül, mint a reformkor végső éveié Petőfi költészetének ihlető hatása nélkül. Petőfi világtörténelmi nagyszerüségű kockázatba izgatta bele álomkóros nemzetét... s az irtózatos bukás után csak a Jókai képzeletének szuggesztív hatalma tudta elhitetni a porban vonagló nemzettel, hogy a kockázat nem volt hiábavaló, hogy a bukás tragikuma kiapadhatatlan erkölcsi erőforrás lesz számára, hogy a szenvedéseket úgy kell fogadnia, mint Isten üdvös újjmutatását, mely mártírok példájával neveli népeit. Jókai írói pályájának ezt az óriási történelmi fontosságát. lassanként feledni kezdte a zavartalan jólétben felnövő új nemzedék. De a mi mostani jelenünket oly rettenetes analógia kapcsolja össze az 1849 utáni gyászos esztendőkkel, hogy a Jókai költői, működésének nemzetmentő hatását hálás kegyelettel illenék tudatossá tennünk lelkűnkben még akkor is, ha ezt a centennárium külső alkalom szerűsége nem követelné is meg min (ten jó-magyar hazafitól. S ha egyáltalában elvárhatjuk valakitől a mai erkölcsileg is lezüllött világban, hogy Jókai emlékét nocsak a külső alkálomszerüség kényszere folytán, hanem lelki szükségletképen, őszinte hódolattal ünnepelje .meg: hát bizonyára a magyar ifjúságtól várhatjuk el ezt. Hiszen Jókai legelsösorban mindig a magyar diákok számára — sőt igen sokszor őróluk — írta szebbnélszebb munkáit, őket vallotta legkedvesebb, legközvetlenebb szellemi örököseinek, álmai letéteményeseinek. Más nemzetek intelligens ifjúsága irigykedve gondol magyar kollégáira, akik eredetiben élvezhetik a világ legbübájosabb mesemondójának « költészetét, mely még gyarló fordításokban s csupán esztétikai értékeivel is meg tudta hódítani a müveit világot, — de hát a magyar ifjúságra nézve mekkora gyönyörűségtöbbletet jelentenek az édes anyanyelvet mcgdicsöítö Jókai-stílus és a speciális magyar hazaszeretet örzós- és eszmevilágának azok az ezerféle molekulái, melyek észrevétlenül jutnak be olvasás közben lelkűnkbe s delejes áramként bizsergetik meg egész erkölcsi valónkat. Igen, a világirodalom összes nagy regényírói között nincs senki, akinek képzelete, életfolfogásmódja, egész világnézete olyan testvéri rokonságban volna az egészséges ifjúi lélekkel, mint a Jókaié. Dickens is nagyon szereti a gyermekeket, regényeiben ö is nekik juttatja a legfőbb és legrokonszcnvcsobb szerepeket, de Dickensnok a gyermekkora keserves volt, a gyötrő emlékek könnycseppjein át néz vissza élte tavaszára, az ő világnézetének a tengelye a részvét, mely szeretné simára egyengetni az emberi életnek legalább a kezdetét, hogy a későbbi évok fanyar tapasztalatai elől legyen majd hova menekülnünk felüdülés végett. Jókainak ellenben boldog, ragyogó ifjúkor jutott osztályrészül a sorstól; ebben a boldog korszakban tüneményes hatalmú képzelete révén úgy teleszívta magát a lelke optimizmussal, a szép és jó iránti hittel és szeretettel, hogy ez a lélek örökifjúvá konzerválódott. Jókai a folyton szaporodó évtizedek tapasztalatait is mindig csak arra használta fel, hogy világnézetének gyermekkori ösformait újabb és újabb tartalommal tölthesse meg. Gyermekkorában a mesebeli királyfiaknak a sárkányokkal vívott küzdelmei tartótiák fogva képzeletét, később a reális életben nézett végig egy ilyen titáni küzdelmet, melyben a királyfi szerepét a magyar nemzet, közelebbről a magyar honvédség játszotta, a sárkányét pedig a mindenfelől Jókai hires diákjai. reánk özönlő ellenség; ebben a küzdelemben végül a sárkány győzött a csodás képességű királyfi fölött, de a Jókai képzelete már készen tartotta a vigasztaló meseformulát .e szomorú tapasztalati anyag számára: jönni fog elöbb-utóbb az ifjabb királyfi, a legfiatalabb •testvér, az utánunk következő magyar nemzedék, az m>ajd bosszút áll a sárkányon, összeragasztja a varázsfű segítségével a széttagolt nemzet-testet s érvényt szerez a világmindenség lényegét tevő örök igazságnak. Valóban, a Jókai-regényeknek úgyszólván mindé- Ilik alakja egy-egy mesebeli királyfi; külső körülményeik meggyőző szemléletességgel kötik őket ide a mindnyájunktól ellenőrizhető valóságos élethez, de egyéniségük, belső valójuk a tapasztalatontúli világgal érintkezik, azzal a magasabb világrenddel, ahol nem a fizikai törvények — vagy legalább nem csupán ezek — érvényesülnek, ahol az anyagnak a mechanikus törvényszerűségét megkorrigálja a szépség és jóság érdekei fölött.őrködő legfőbb hatalom, az isteni gondviselés. A mindennapi tapasztalat kicsinyes valószínűségi álláspontja nem akarja élethű alakokként elfogadni a< Jókai-regényék hőseit, de Jókai fanatikus hittel tesz tanúságot e regényhősök valóságos létezéséről s fejükre olvassa a kételkedőknek: még .a mindennapi tapasztalás is meggyőzhet bárkit- arról, hogy vannak — nem is kevesen — kivételes emberek, akiknek jellemét és működését sohasem tudnék megértem! az átlagos tapasztalati logika alapján. Ez a kivételesség-érzet, a tapasztalatontúli eredetnek és nagyrahivatottságnak ez a hite ól a Jókai-regények hőseiben, ez képesíti őket azoknak a csodaszerű tetteknek a véghezvitelére, melyeket magasztos izgalommal olvas mindenki addig, míg leikéről a sanyarú élettapasztalatok le nem tarolták az eszményi álmok virágait'. Úgy is van az: a csoda is rögtön valósággá lesz ránk nézve, mihelyt hinni tudunk benne. A csodatermő hit forrása pedig sehol nem buzog olyan bőséggel, mint Jókai költészetében. Hogy például a Jókai-regények diák-félistenei: a Kárpáthy Zoltánok, a Jonőy Kálmánok, a Tanussy Emánuelek, stb. valészeríí alakok-e vagy sem, az attól függ, tudnak-e hinni bennük e regényhősök utódai, kései kollégái és testvérei: a mostani magyar diákok. Ha hiszik, hogy lehettek és lehetnek a magyar társadalomnak ilyen lánglelkű fiatal hősei, akkor csakugyan lesznek is ilyen hőseink a mai ifjúság tagjai között is és akkor a mostani tragikus köahelyzet is, mint valaha az 1849 utáni, erkölcsi erőforrássá válik számunkra, hirdetvén az egész világon a Jókai isteni eszményekben hívő életfelfogásnak igazságát. Zsigmond Ferenc.
