Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-01-01 / 5. szám
104 AZ ERŐ 1925. január hó. suttogta eszelősen, mikor fáradt utasok menekültek lombjai alá a zivatar elől. — Jöjj. villám, sújts le! Most szívesen látlak! — sóhajtott, az égre ilyenkor. De a villám megkímélte az utasokat. Akkor sújtott bele a fába, mikor nem volt alatta senki. Legvastagabb aga zuhant le élettelenül. — Hah, a sok seb mellett ez a legnagyobb is emlékül marad! — emésztődött a fa. — Ország-világ tegyen tanúságot szenvedéseimről! És hordozta a szénné égett, csonkot, mint fekete halotti Lobogót. Az eső azonban beszivárgott a megesonkult törzsbe és a fa rothadni kezdett. Láthatatlan, parányi lények hadserege pusztított a hajdan hatalmas testben. Tátongó rossz-szagú üregek nyíltak benne itt is, ott is. Jött a szarvasbogár, a hőé cinoér s a korhadó fában ujjnyi vastag lárvák fúrtak alagútakat. A fa már csak lihegni tudott bosszúszomjában, Ádáz rosszindulat., ölnivágyó elkeseredés és bűnös gondolat volt az egész nagy tölgyfa. — Próbálj szeretni! — suttogta lombjai között .az alkonyi szellő. — Tanulj megbocsátani! Ürülj, hogy oly sok életnek nyújthatsz örömöt és boldogságot! A napsugarak felragyogtak zöld levelein. — Tanulj tőlünk! — mondogatták haldokolva. — Mi másokért élünk és halunk és mégis boldogok vagyunk ! De a fa megrázta lombját és nem hallgatott rájuk. — Ejnye, ez a vén tölgy már egészen korhadt! — mondotta az erdész, mikor bejárta az erdőt. — Veszedelmére van a többinek is: ki fogjuk vágni! Pár nap múlva jöttek a favágók és éles fejszékkel csapkodták a vén tölgy lábát. — Nem féltek, hogy bosszút állok rajtatok? Nem féltek, hogy rátok dőlök? — zúgott a sebzett óriás. Nem, a fejszósek nem féltek tőle. Ügyesen plugrottak, miikor a vastag törzs, a rengeteg lombkorona dőlni kezdett. De egy szegény tehén ott legelészett a tölgyfa körül. Nem vette észre a veszedelmet. A tölgyfa rázuhant és agyonütötte. —* Most végre megfizettem minden szenvedésért! — sóhajtotta, boldogan és meghalt. De a fáját csak tüzelőnek használhatták, annyira korhadt és görcsös volt már. Az erdő pedig madárdaltól zengett és az új tavasz óidé sarjakkal borította el a bosszúvágyó óriás pusztuló tönkjét. Szondy György. OLVASÓTERMÜNK. Séta a karácsonyi könyvpiacon. Három híres kaland-regény. A karácsonyi könyvpiacon a sok millió értékű úgynevezett „ajándéknak kiválóan alkalmas“ ifjúsági mü között három olyan könyv is a szemünk elé került, amelyek közül kettő már százados karácsonyt is ért meg s a harmadikat is félszáz éve várja a magyar ifjúság karácsonyfája. Mióta diákember van a világon : azóta a kalandregény volt a legkapósabb olvasmány. Ősei az ifjú Anacharsissal bolyongták be Görögországot, a lovagregények hőseivel együtt verekedtek a keresztes-hadjáratokban. Robinsonnal pedig megkezdődött a gyarmatokra áhítozó halhatatlan kalandvágy. Azt lehet mondani, hogy azóta érdeklődik az ifjúság igazán a világ iránt, mióta kalandregények kalauzolták. Swift, Defoe, Cooper. Marryat kapitány, Mayne-Reid, Verne Gyula, Jókai Mór, May Károly, Pa veken Frigyes, Mark Twain többet tettek az ifjúság lelkében a földrajz megszerettetése érdekében, mint a geográfiatanárok egész nemzedékei és tankönyvek egész könyvtárai. Egyszerű a magyarázat: mert a tankönyv száraz adattár, de a regény: élmény, sőt kaland. A kalandvágy pedig nemcsak romantikus elfajzása az ifjú léleknek, hanem a természet korán dolgozó ősösztöne: viszontagságok, ember-próbáló tapasztalatok keresése életrevalóságunk edzésére. Robinson azért halhatatlan, mert a Természettel küzdő örök-ember él benne. Persze: a lelketlen üzlet kihasználta miudig az ifjúságnak ezt a mohó érdeklődését és garmadaszámra irtatja az irodalmilag is, nevelőnek is teljesen értéktelen kaland-ponyvát. Most már oázis-számba megy egy-egy igazi érték jelentkezése. Annál élénkebb örömmel üdvözöljük a száz év után visszaforduló régi ismerősöket, a néhai való Szekér Joachim .Magyar Robinsonok“ című regé
