Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)

1953-10-03 / 36. szám

8-ik oldal

AZ EMBER

OCTOBER 2, 1953

veitek. 1949 elején már megszülettek a bentlakásos napközi otthonok a 3-4-éves gyerekek számára is. Azokat hozták ide, akikről a nyomorba jutott szülő nem tudott gondoskodni. S aztán ahogy alakult át az állam, úgy kezdődött meg a csecsemővásár. Az apát-anyát, szülői házat nem ismerő gyerek fejlődik legkönynyebben megbízható kommunistává . . .

* * *

Eszter révülten hallgatta a kórházi párttitkárt. Jó időbe telt, amig meg tudott szólalni:

— De azért néha láthatom,

ugye?

A párttitkár megint köhintett.

— Hogyan gondolja? Mi felneveljük a fiát s mikor ember lesz belőle, maga követelné, hogy tartsa el. Nem kérem. Ezért adjuk a háromezer forint kártérítést, azonnal készpénzben minden gyerek után. hogy a szülő mondjon le róla örökre.

Úgy ült közöttük a csend, mint egy súlyos terhekkel megrakott zsák. A párttitkár nem szólt többet.

Eszternek nem volt ereje, hogy megcsókolja a gyereket, amikor elvitték mellőle. Csak zokogott, zokogott azzal a halk, lélekből jövő zokogással, amellyel csak anyák tudnak simi, ha a gyereküket temetik . . .

A munkásnő csititotta halkan, hogy meg ne hallják.

— Ne sirjon! Még lehet gyereke ... Én is eladtam az enyémet ... De ha az urát elviszik, az nem jön haza soha többé . . .

Eszternek reggelre elapadtak a könnyei. Papirt kért, meg ceruzát. Nem irt’ mást az urának, csak annyit:

— Kórházban vagyok ... a kisfiú meghalt ... de kaptunk haladékot . . .

egyévi előfizetés ára

“AZ EMBER"

előfizetési dija egy évre $10.00, úgy az Egyesült Államokban, mint a világ bármelyik államában. Előfizetéseket felvesz: ARGENTÍNÁBAN: JÁNOS ANDOR,

Calle Miranda 1499 Hurlingham. o

BRAZÍLIÁBAN: CARLOS KLEIN Rua Ceneral Goes Monreiro 198, Rio de Janeiro

és

LEOPOLDO LANDE5MANN, Caixa Postai 2989 Sao Paulo o

VENEZUELÁBAN: Libreria Cultura Internazional Velazquez A Miseria 25 Caracas o

PÁRISI SZERKESZTŐNK:

LÁSZLÓ JÁVOR, Journaliste

Service de la Presse Etrangeres 16. Rue Lord Byron 16.

Paris-8

Telefon: MIR 90-86

Mikor kiengedték, kocsit fogadott s nekivágott a határnak. Hat falut kellett bejárnia, amig öszszeszedte a gabonát. De meglett. Egyenesen a községházára hajtatott.

— Itt van a beszolgáltatás. Meghoztam, ami az államnak jár. Meghoztam időre. Felírhatják az uram nevét. Oda a jobb oldalra...

— Na ugye hogy tudtak pénzt szerezni? Van a kuiáknak még a bőre alatt is. Csak meg kell piszkálni ... — nézett rajta végig a tisztviselő, aztán egyre jobban kezdte mustrálni. — Látom meglett a gyerek. Na most nagy lehet az öröm maguknál . . . Fiú?

— Az. De meghalt.

— Meghalt?

—Meg.

A tisztviselő kihúzta az asztalfiókját, aztán lapozgatni kezdett egy [könyvben. Kis idő múlva felnézett.

— Hát ez nagy baj . . .

Eszter szeméből újra kipottyantak a könnyek. De visszatartotta magát. Nem. Ez előtt nem sir.

A tisztviselő újra lapozgatott a könyvben, aztán átkiáltott egy másik szobába:

— Jánosi elvtárs. jöjjön be egy percre! . . . Maga Juhászné, kérem várjon kint a folyósón, majd hívjuk . . .

Tíz perc múlva szóltak ki érte.

— Szóval Juhász Istvánné, maguknak ezek szerint nincs gyerekük — fordult hozzá a Jánosinak nevezett, tagbaszakadt, borotválatlan arcú terményellenőr.

— Nincs. Halott gyerek, az nem gyerek . . .

— Na ugye, hogy maga is belátja. Éppen erről van szó. Magukra az állam azt a beszolgáltatási kvótát vetette ki, a földjük alapján, ami az egygyermekes családokra érvényes . . . Maguk viszont most továbbra is gyermektelenek.

— Igen.

—Ilyen alapon épp annyit kell beszolgáltatniuk, mint a többi gyermektelennek. Egyelőre még 6 mázsa búzát . . .

Eszter úgy állt, mint akit villanyáram sújtott, ügy kellett kivezetni a községházáról. Nem kiabált. Tűrte, hogy leültessék egy padra. Szürkületig ott ült. Aztán vett 5 liter petróleumot s úgy csúszott éjfélkor a község hatalmas gerendákból épített gabonaraktárához, mint a gyik ...

Az őrök már csak akkor vették észre, amikor az egész raktár égett.

Alig tudták kihurcolni a lángokból.

* * * K

Mondják a parasztok, hogy ezen az éjszakán hiába verték félre a harangot, hiába hajszolták fel a fél falut tüzet oltani. A nagy nyári hőségben kiszáradtak a kutak . . .

“HATIKVA”

a galuti magyarnyelvű zsidóság harcos hetilapja. Fizessen elő a “Hatikvá”-ra “Az Ember” kiadóhivatalában. Egy évi előfizetés dija 12 dollár. Ezért az összegért minden héten, a lap megjelenése után 3 nappal, repülőpostán kapja kézhez a világon élő magyarszár - mazásu zsidók tartalmas lapját, amelynek cikkeit a legjobb galuti és izráeli magyar-zsidó irók írják. Központi szerkesztőség és kiadóhivatal:

“Hatikva" Calle Colombres 74 Buenos Aires," Republica Argentína

Erre a címre is beküldheti az előfizetését.

NOTESZLAPOK

(Tábori Kornél

hagyatékából)

Apacsok munka közben

(Harminc esztendővel ezelőtt,

1923 októberében jelent meg:)

Aki netán szótárban keresné az “apache” szó értelmét, legfölebb azt tudná meg róla, hogy az apache-ok egy indiánus törzs, mely kegyetlenségéről volt hires a 19-ik század vége felé is. Néhány éve azonban a párisi köznyelvbe is átment ez a név egy uj fogalom megjelölésére. Megtörtént tudniillik, hogy Paris legfélreesőbb külvárosainak, Belle viliének, Ménilmontantnak, Charonnenak utcáin fényes nappal fegyveres csapatok rontottak egymásra és percekig oly hével folyt a pisztolyropogás, hogy a fültanu harctéren képzelhette magát. Páratlan vadsággal öldökölték egymást ezek az emberek pisztollyal, késsel, ha kellett. És verekedés közben kutyába se vették, ha egy eltévedt golyó ártatlan járókelőket terített le. A véres utcai támadások azután más térre is átcsaptak. A közbiztonságnak vége lett azokban a városrészekben. A fiakker sem hajthatott végig bátorságosan az utcákon, akárhányszor megesett» hogy a kocsiban szúrták le utasát. Ezeknek a sűrűn ismétlődő véres kalandoknak szereplőit keresztelte el valamelyik páriá újság “apache”-oknak. A név rajtuk ragadt, akárhogyan is tiltakoztak ellene a gonosztevők.

Miféle emberek az apacsok? (Szinte kivétel nélkül 18-22 éves ifjak. A főnökük, aki többnyire mozgalmas múltja révén szerez magának tekintélyt közöttük, soha sem idősebb 25-30 évesnél. A származási helyük többnyire Paris. Jóformán az utcán születnek és nevelkednek, bár akadt közöttük előkelő családból szakadt, elzüllött ember is. Bátorságuk, vakmerőségük hihetetlen. A nappalt henyéléssel töltik. Az erőditmémények körül őgyelegnek és kártyáznák vagy egyéb szerencsejátékkal szórakoznak. Bandákban élnek & a bandákat különféle névre keresztelik el. Néha a vezér neve adja a banda nevét is: ilyen volt például a “Lecca” és a “Manda” bandája: a “Bébert du Montparno”, a “Gégéne de la Courtille” bandája. Olykor ruhadarabokról nevezik el magukat; ilyenek a Fekete kabátosok (Habits noirs), a Zöld nyakkendősök (Cravates vertes) bandája.

Az egy bandához tartozók életre-halálra összetartoznak, nemcsak a rendőrséggel, hanem a vetélkedő bandákkal szemben is. A vetélkedés oka pedig legtöbb esetben az asszony.

Az első apacsmozgalmak is egy asszony esetéből indultak ki: a hires Casque d’or-on akart megosztozni Manda és Lecca, a két hires apacsvezér. Ebből támadtak a véres ütközetek.

Az apacsélet éjjel a legmozgalmasabb. Éjjeli 11 és hajnali 2 óra között zsúfoltságig vannak a vásárcsarnokok szomszédságában elvonuló utcák lebujai. A füstös, piszkos helyiségekben csapatostól tanyáznak az apacsok hölgyestül, pipáznak és isszák a legmérgezőbb szeszesitalokat. Idogálnak és vígan vannak a maguk tolvajnyelvén amig el nem érkezik a cselekvés ideje. Elérkeztét az apacshölgy jelzi, a ‘kotlóstyuk”, akit lesre küld ki a “sauteneur.” És az apacsok, fölkerekednek.

Az éjjeli utcai támadásnak klasszikus módja az u.n. “Ferenc apó fogása (coup du pere Francois). Valamennyi támadási mód között ez egyszersmind a legközönségesebb is, mert a legkönnyebben kivihető. Régente egyszerű kendő volt a szerszáma. Ma már egy bőrszíj Ferenc apó szerszáma. Az apacsok a kiszemelt áldozat közelébe settenkednek s az alkalmas pillanatban az egyik nyakába veti a bőrszíjat. A támadás mindig hátulról történik úgy, hog yaz apacs két kézre fogja a bőrzsinór két végét. A következő pillanatban megrántja a szíjat, majd két végét egy kezébe fogja, megcsavarja, azzal az áldozat háttá mögé szalad és egész erejével fölemelkedik a támadó hátán a levegőbe és fulladozva lebeg rajta; lába nem éri a földet.

Erre a többi apacs is munkába fog. A tehetetlen áldozatnak esnek és kiszednek minden értékes tárgyat a zsebéből.

“Munka” után otthagyják a félholt emberek után. Kivált, ha látják, hogy nincs tartani való tőle. De ha az a gyanujok támad, hogy a szerencsétlen ember ártalmukra lehetne, hogy rájuk ismert és följelentheti őket, akkor nem érik be annyival. Akkor vadállati kegyetlenséggel bánnak el a szegény áldozattal. Cipősarokkal be— El kell mondanom, édesem, mi történt múltkor Juliskával Képzeld, kalandja támadt, most a hatvanadik évében, szereimet vallottak neki, amint bóklászott az utcán, régimódi kalapjában, bő, fekete mamuszában.

— ő maga mesélte ezt nekem, csodálkozva és tűnődve, olykor a mennyezetre emelve világosbarna szemét, egyébként minden tajlejtés nélkül, mozdulatlanul és mereven, ahogy szokta.

— Hát amint egy délelőtt a csarnokba indult a visakosvászontáskájával, — mert mióta meghalt Viktor, nem tart cselédet s mint afféle özvegyasszony, maga főz és maga takarit — eléje áll egy őszbecsavarodott ur, leemeli kalapját és mosolyog rá, hosszan, jelentősen mosolyog. Juliska azonnal fölismerte. Ez volt az az “erdélyi fiatalember,” aki hajdan — negyvenöt évvel ezelőtt — udvarolt neki. Csak úgy “futólag.” Nem tudta nevét sem akkor, sem most. Csak azt tudta, hogy annakidején egy darabig érdeklődött iránta, aztán, mikor leendő ura, Viktor feltűnt, hirtelen élmaradit.

— Szóval nem látták egymást már negyvenöt éve. Közben háborúk voltak, forradalmak — ,soksok minden volt — s mind a ketten .szépen, csöndesen megöregedtek. Az őszbecsavarodott ur megkérte, hogy elkísérhesse. Elmondta, hogy tizenöt évig Erdélyben élt, most is vidéken van állása, — állatorvos — de mindig tudta, mi történik Juliska körül. Hallotta, hogy Viktorhoz ment férjhez. Ez akkor fájt neki, sokáig fájt. Hallotta azt is, hogy “boldogan éltek.” Az állatorvos sétapálcájával az aszfaltot szegélyező keramittéglákat veregette. Majd azzal a fölszabadult szemérmetlenséggel melyet az évek múlása biztosit számunkra vágyainkkal szemben, bevallotta, hogy végtelenül szerette akkor is, azután is, miatta nem nősült meg és sokszor eszébe -jut, mennyire másképpen alakulhatott volna-élete, ha Juliska akzuzzák a mellkasát, kövekkel a koponyáját; és ha még ezután is maradna benne élet, a hírhedt apacskés megtesz a magáét. Arra is akad eset, hogy az áldozatot megragadják a merénylők és fejével. mintha kalapács volna, addig csapkodják a gyalogiá ró éles szegélyköveit, amíg ki nem adja lelkét.

A “Ferenc apó fogás"-nál kevésbé .kényelmes, de még biztosabb módja az éjjeli támadásnak az, amikor az apacs fejjel szalad áldozata gyomrának, “beléje lép”, mint ahogy a tolvajnyelv mondja, vagy az ólomgombos botjával esik a fejének és gyakran egy csapásra beszakitja koponyáját.

Az ilyesfajta támadások persze csak a külvárosok lakatlanabb részeiben lehetségesek. De az apacs gyakran Páris előkelőbb városnegyedeibe is elmerészkedik. Népünnepélykor, a julius 14-i nemzeti ünnep alkalmával vagy a böjti körmenetkor ellepik az apacsok a boulevardokat és belekötnek mindenkibe. Nőt, gyermeket, aggot sem kiméinek. És jaj annak, aki megtalál orrolni egy-egy oldalbavágás miatt: az egy-kettőre megérzi az apacs kése élét. Igaz, hogy épp az ilyen mozgalmas napokon szokott a legtöbb apacs hurokra kerülni. De van belőlük bőségesen. Lehetetlenség kiirtani őket.

kor rá hallgat s nem lesz Viktor felesége.

— Juliska, kérlek, csak ámultbámult. Járkált az elszáradt évek avarjában. Nézte az állatorvost, aki egyszerre fölbukkant, mint valami kisértet. Pár kedves szót szólt hozzá, kezet fogott vele, aztán bement a csarnokba. De nem említette, hogy Viktor már öt esztendeje meghalt és a sors a maga szeszélyes intézkedésével megoldotta azt a helyzetet, melyet egykori udvarlója mindmáig nem tudott megoldani. Erről mélyen hallgatott.

— Vallattam Juliskát, vájjon miért tette ezt, de nem tudott rá pontos választ adni. Női Jcacérságból? Lehet. Vagy hitvesi hűségből, mely a siron túl is tart? Az is lehat. Végre Viktor, aki ma már por és hamu, még mindig él egy ember lelkében, még mindig fölkel, lefekszik, jár-kel, hazamegy ebédelni s igy Juliska nem vállalkozhatott arra, hogy ezt az eleven lelket, ezt a még mindig mozgó és cselekvő hatóerőt egy mondatával megsemmisítse. Ez gyilkosság lett volna. Hitvesgyilkosság. Aztán céltalan is lett volna. Juliska még halóporában is őt szereti. Ez az igazság. A helyzet változatlan.

— Azóta sokat töprengtem ezen. Valaki hallja azt, hogy kedvese negyvenöt évvel ezelőtt férjhez ment, viszont nem hallja azt, hogy vetélytársa, aki miatt egész élete elkeseredett, öt évvel ezelőtt meghalt. Micsoda játéka a véletlennek. De az igazi drámák mindig benn, képzeletünkben folynak le s nem a valóságban, mely megannyiszor független tőle. Álomalakokat teremtünk magunknak a azokkal viaskodunk. Az emberek tükörképe gyakran meghal, mikor az eredeti még él, gyakran pedig túléli az eredetit, fejlődik, változik. Voltakép csak ez a fontos. Mit is tudunk egymásról? Úgy futunk egymás mellett, mint párhuzamos vonalak., amelyek, csak a végtelenben találkoznak. Akárhogy van, drágám, az élet csodálatos és érdekes zűrzavar . . .

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ÍRÁSA:

Egy asszony beszél...