Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)
1952-04-12 / 16. szám
*pril 12, 1952 AZ EMBER 5-ik oldcl BÚCSÚ EGY FINOM ÖREGURTÓL Irta: LÁSZLÓ MIKLÓS előadássá, egy matinévá válik a végtisztesség megadása, hol aztán a halott számit legkevésbé, mert az élők —az oda nem tartozók — egymást érzik szereplőknek. Fő- és epizódszereplőknek, mániájuk szerint. De elmentem egy nappal elébb, Szerdán este hatkor, oda, hol pihent lezárt koporsójában, magányosan, virágjai között. Egész egyedül volt, miként képzeltem is, hogy úgy fogom találni őt. Ott ültem, a koporsó lábánál, vagy másfél óráig. Szerencsére nem jött senki más látogató. Egyedül voltunk. Miként gyakran a kicsi vendéglőben is, a fehér asztal mellett, hol kijutott nékem az a kivételes szerencse és nagy tisztesség, hogy lehettem vele együtt, hogy hallgathattam öt s beszélgethettünk, magányosan, hosszú és csöndes estéken át. Egy kicsit sírtam is, nem szégyenlem kivallani. Gyerekesen, koromhoz nem méltón sirtam. Néztem a lezárt koporsót és éreztem, hogy magam is ott nyugszom már, egy kicsikét. Belőlem is egy darab élet. Miként mindenkiből, aki szerette ezt az embert. Hazugság lenne, ha olyasmit mernék állítani, hogy nem jutottam eszembe, én, enmagamnak, ott, a ravatal mellett. Dehogyisnem. Vele együtt én is éltem, gondolataim közt. Ahogy búcsúztam tőle, búcsúztam enmagamtól is. Múltamtól, rég elködlött ifjúságomtól. Egy naptól, amikor nővérem, Rózsika, a Lampel Róbert és Fiai könyvkereskedés — az Andrássyuton, srégen szemközt az Operával — tisztviselőkisasszonya haza hozta nekem a Pál uccai fiukat. Voltam én akkor épen tiz esztendős. Pontosan. Lévén akkor Május húszadika, vagyis tizedik születésnapom. Mely alkalomból kaptam legkedvesebb nővéremtől születésnapi ajándékul, a Pál uccai fiukat, amit nyilván csak úgy elemeit a sok könyv közül, egy polcról, hogy haza hozza nekem, — Mert szegények voltunk, miből tellett volna ilyen drága könyvre? — S ezzel aztán elkezdődött számomra az irodalom. A mese és a j szép magyar nyelv. A könyv fogalma. A műveltség alapja. S ki tudja, talán a vágy is, hogy egyszer én is mesélhessek. S ez a régi Május húszadika most ott pihent a sötétbarna koporsóban, vörös rózsák és fehéi liliomok között. Aztán ott pihent az “Úri Divat’ Bajor Gizivel, Gyenes Lászlóval és Hajdú Józseffel, amit láttán tizennégy évesen. Ingyen jeggyel nagynénémmel, aki híres színésznő volt, Forray Rózsi. Ő vitt a színházba. Ez volt az első Mólnál darab, amit színpadon láttam. Aztán ott pihent a “Farkas,” a “Testőr” és a “Hattyú,” Csortossál, Hegedűssel, Varsányival Törzzsel, Tanayval, Szerémyvel Vendreyvel, Beöthy Lászlóval é: I Faludi Gáborral, Ditrói Mórral I Haraszthy Herminnel, Körmendi vei, Csiszérrel és az öreg Réthey vei. Aztán pihentek ott kicsi, apr< szerepeim, életemnek nyiván leg fényesebb napjaiból, drágakövei a múltamból, a rendőr a Liliom ból, az András szolga az ördögből a főpincér a Farkasból, az orvos ; Cukrásznéból, egy ur a Valakiből egy másik orvos a Marsallbó! . . i csupa régmúlt büszkeség. És csu pa elszürkült régi reménység. Ot pihentem magam is, a koporsóban, mint fiatal színész, régi mesterek közt. Hegedűs hangja zengett ki a lezárt koporsóból. Vasárnap, délutáni előadáson, játszottam a Hugó hordárt a Vígszínházban, ez is ott volt a koporsóban. Egy egész nemzet pihent abban a koporsóban, nemcsak egy korszak, nem igaz . . . egy nemzet. Es egy város, ami végkép eltűnt a földről mint elsülyedt vüágrész. Egykor igy nevezték: Budapest. Nem vágyom én itt Molnár Ferencet méltatni, nyilvánosan. Nincs rá szüksége. Még élve sem volt szüksége dicséretre. Dicsérték őt saját müvei eléggé, beszéltek azok enmagukért, nem kellett melléjök kommentár. Ami hajt ... a szeretet, s a felbámulás rá. Sem tanulmányt Írni nem vágyom itt irodalmi jelentőségéről, sem az emberről nem kívánok itt szólni, az emberről, ki élt boldogan, szépen, sikerek közt, s aztán kínlódva, szenvedve s megöregedve magányosan cepelve életét, mint egy nagy terhet. Sem erényeit, sem hibáit nem kívánom felsorolni, mert — úgy tűnik bennem, mindig is úgy tűnt, — nem voltak erényei, miként hibái sení, mint ahogyan a géniusznak soha sincsenek köznapi erényei, köznapi hibái s köznapi erkölcse, a géniusz mindig egy szétszedhetetlen valami, egy nagy lélek, egy nagy fényesség, egy olyan fogalom, amit nem lehet jóra és rosszra, hibára és erényre felosztani. A géniusz: az ember, a szétbonthatatian lélek, egy hegyóriás, melyen a völgyek, dombok nem számítanak, olyan kicsikék; a hegy a lényeg, ami túl tör a felhőkön, fel, az égig. A géniusz: Maupassant, Tolsztoj, Freud, Göthe, Belzac vagy Molnár, amiről — s nem akiről — lehet Írni kétezer oldalt is, csak ép három oldalban nem szabad hozzá nyúlni ahhoz a valamihöz, ami a lelke volt. Csak az hajt, hogy elköszönjek tőle, a finom öregurtól, kihez közel vitt jó szerencsém itt, a közös sorsban. S ki egy kicsit, úgy éreztem, barátságába fogadott. S ki egyszer, egy este, beszélgetés közben, a fehér abrosz mellett, amin kenyérmorzsák voltak és bor és poharak, rám bámult és ezt mondotta: — Maga úgy kérdez tőlem, fiam, mint ha a nekrológomat akarná megírni . . . — Dehogy ... — mondottam — én kérdezek, mert szeretem magát. Úgy szeretem, hogy az is érdekel, hogy ki volt a papája, ki volt a mamája ... és hogyan lett maga olyan . . . amilyen. Ez mind érdekel. Én szeretnék önről mindent tudni, én szeretem önt. Mosolygott. Jól esett neki, hogy szeretem. Biztosan érezte is. A szeretet az egyetlen érzés, amit nem lehet hazudni. S még menynyire nem Molnár Ferencnek, ki naiv volt, mint egy gyerek és mégis átlátott az embereken, mint üvegen. Mint az Úristen a Liliomon. S egy kis csönd után ezt mondotta, halkan: — Senkiről nem lehet mindent megtudni, édes fiam, addig, amíg az illető meg nem hal. Csak egy halottról lehet megtudni mindent. A 69-IK UCCAI REF. TEMPLOM HUSVÉTJA Isten tiszteletek sorrendje a Nagyhéten: Nagypénteken, ápr. 11: este 7.30-kor áhítat; Husvétvasárnapján, ápr. 13: d.e. 10.30- kor istentisztelet és urvacsoraosztás. Mindkét alkalommal Takaró Géza lelkész hirdeti az igét. Husvétkor hegedü-ének és zongoratrió Stuka-Moor müvészházaspárral (Liszt F. Akadémia) és Takaró Edith és Takaró Gézáné együttműködésével. Részletes istentiszteleti rendet a bejáratnál osztogatják a presbiterek. Valláskülönbség nélkül mindenkit szeretettel vár a 69-ik uccai templom. LEVELEK Dayton, O., 1952. ápr. 2 Kedves Feri Öcsém! Örömmel látom, hogy harcos lapod amerikai életének negyedszázadát elérte. Vergődve harcoltál érte és a sikert megérdemelted. Ezzel kapcsolatban azonban olyat mondok, amit semmi szín alatt nem fogsz közölni lapodban. Ahányszor “Az Ember” Írásait olvasom, mindig a spanyol Cervantes jut eszembe s Don Quichote képét látom magam előtt. Harcolsz becsülettel, hited szerint, de megfeledkezel a szélmalmokról. A magyar jövőt nem a véres múlt hibái, nem a mi szavunk, hanem a sokkal utánunk következő nemzedék fogja eldönteni. Fs mi azt nem befolyásolhatjuk. A magyar jövőt nem az idemenekült múlt gyengéi és nem mi fogjuk megteremteni, hanem azok, akik most magyar földön szenvednek és akik fütyülnek reánk. De te azért csak folytasd munkádat úgy, mint eddig, továbbra is, mert öreg fejemmel is érzem, hogy álmodni nagyon szép. Szeretettel vén hived: GONDOS SÁNDOR A finom öregur, kitől én most ' elköszönni vágyom, persze, hogy Molnár Ferenc, ki meghalt Ked- ; den reggel, egy new yorki kórházban, s kit eltemettek Csütörtökön i egy new yorki temetőbe. Máma i Péntek van. Tegnap volt a temetése. Nem voltam jelen. Nem vágytam odamenni s ezt itt kiváltom nyíltan. Hogy miért nem? Hát . . , őszintén szólva: féltem. Attól, hogy találok majd embereket a gyászolók között, kik nem oda illők, kik csak állnak ott, szomorú képpel, mint őszinte hivei a halottnak, már úgy értem, hirdetik ezt gyászos jelenlétökkel. De mert én tudom, hogy egyáltalán nem voltak hivei, mig a halott élt S nem hivei még most sem, mikor már halott . . . hát féltem . . . | hogy odalépek egyikhez, másikhoz, s megkérdem őt: maga mit keres itt? Maga menjen haza. J Magának semmi köze ehhez a szertartáshoz. Maga olvassa el otthon—ha nincs meg magának, akkor kölcsön adom—a Molnár Ferencnek egy régi, régi nekrológját, amit irt egy régi, régi nagyember halála alkalmából. A nagy embert igy nevezték: Lechner Ödön és mig élt, építész volt. De még milyen építész. Olyan volt j építésznek, mint Molnár írónak. Hát ennek a Lechner Ödönnek a temetéséről irt egy cikket Molnár Ferenc, egymillió évvel ezelőtt — mert az, igen, egymillió év, kérem, ami azóta elpergett, rövid negyven — vagy kevesebb, több, nem tudom pontosan mennyi — esztendő folyamán. Ha maga elolvassa azt a cikket Molnártól, mindjárt meg fogja érteni, hogy maga nem voló ide, ebbe a kápolnába, ahol a Molnár fekszik egy koporsóban. Maga itt elrontja a hangulatot s a gyászt. Maga itt egy nagy hazugság. Maga egy bebeesületsértés, egy kegyeletsértés itten. Maga, egy magyar—a roszszabbik fajtából—aki csak temetni tud, de azt aztán úgy, mint senki nemzetsége ennek a világnak. Maga itt mutogatja magát—ezért jött, nem azért, mert a gyász hajtotta ide —, magának ez egy színház, ingyen színház, potyajegyes szinház, ez a szertartás. Maga itt publikum. Maga körülnéz, hogy kik vannak jelen és aztán kritizál. Közönséget és szertartást — és nincs kizárva, hogy a halottat is. Magának semmi köze nem volt a Molnárhoz, mig a Molnár élt. Meg sem értette, fel se fogta. Esetleg lezsidózta. Esetleg nem is azonosította magát a fajjal, amiből a Molnár született. De még csak a világszemlélettel sem—azzal pláne nem—amiben a Molnár hitt, s amit vallott életén át, egy hetvennégy éves életen át, születéstől egy new yorki temetkezési vállalat kápolnájáig. A ravatalig, a temetésig. Töretlenül, kisiklások nélkül, mint egy bölcs, egy próféta, egy költő, vagy csak úgy: mint egy nagyon tisztességes fiatalember s aztán, mint egy nagyon tisztességes, finom öregur. Vagyis: mint egy ember, de a szó nemes értelmében értve ez alatt azt, hogy “Ember” — nagy “E”vel. — Hát mi köze magának ehhez a koporsóhoz? Semmi. Menjen haza. Ettől féltem, ezért nem mentem el. Hires ember temetésére egyébként sem megyek el, soha. Hát még mennyire nem, ha a hires halott egy hazámfia. Ott duplán fáj nekem, hogy csak egy délelőtti Amba Liquor összes vevőinek és barátainak kellemes húsvéti ünnepeket kíván! New York Bor Központja. Itt kaphatja a legjobb hazai és importált borokat minden országból. — Mosel-borok mélyen leszállított áron! — Ünnepi vacsorához adjanak Nemes Kadart vagy Egri Bikavért. Ne mulasszák el a többi MAGYAR borokat és likőröket. — A leggyorsabban házhoz is szállítunk! — AMBASSADOR LIQUORS 144 EAST 86TH STREET, New York 28, N. Y. (Lexington és 3-ik Avenue között) Telefon: SAcramento 2-4900 vagy ATwater 9-3600 f
