Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)

1952-02-09 / 7. szám (6. szám)

February 9, 1952 AZ EMBER 7-ik oldal LEVELEK: 1952. január 20 “Az Ember” tek. Szerkesztősége! | | Tisztelettel kérném, ha csak egy i mód van rá, segítsenek egy New j Yorkban lakó rokonunkat megke- , resní. Az illető: DR. DOBÓ JÓ-: ZSEP, orvos, Törökszertmiklósról származik: apja neve: néhai Goldstein Herman. Schwartz Sándor keresi, aki Tiszaroffról származik és jelenlegi cime: Alexander Schwartz, Givát-Alija. Rhv. 162 m. 8, Jaffa, ISRAEL. S'zivességükért előre is hálás köszönetét mondva, maradok tisztelő hívük: Schwartz Sándor ★ Givath-Aliga, Israel, jan. 26 Göndör Ferenc urnák New York, N. Y. Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Nagy kéréssel fordulok önhöz, mivel egyik Ismerősöm is az Ön lapján keresztül találta meg ro­konát. Én is hasonló szívességre kérem, hogy közölje “Az Ember­ben a következőket: Keresem unokahugomat. Fried­mann Amoldnét, szül. Atlasz Ju­­ditot Kassáról, ki a háború után vándorolt ki Amerikába. Szívességét előre is köszönöm s nagy hálára kötelez. Tisztelettel: KOHN (LÉVAI) KATÓ Rhw. 4. mszpr. 204 Givath-Alija, ISRAEL MAYOR’S RESTAURANT KÖZISMERT MAGYAR KÜLÖNLEGESSÉGEIRŐL Mérsékelt árak. Finom vevőkör. CLIFTON HOTEL 127 West 79th Street Telephone: TR 4-4525 NEW YORK CITY Óhazai módon pácolt FÜSTÖLT LIBA LENDWAY Farm Saw Mill Road North Haledon, N. J. Telefon: HAwthome 7-6323 EURÓPÁBA! Elvállaljuk gyógyszerek küldé­sét Magyarországba. — Sürgős gyógyszereket repülővel is szál­lítunk. — Magyar nyelvű uta­sítást mellékelünk a gyógy­szerekhez. — Keressen fel vagy Írjon: REICHMAN ZOLTÁN v. budapesti gyógyszerész 1519 FIRST AVE. New York —MAGYAR PATIKA— (79-80 St.) Tel.: RE 4-9415 HÁZVEZETŐNŐT ;' keresek idős hölgy mellé. ; ; I kellemes otthon, szép külön ; szoba, két felnőtt. Telefon: RÁ 8-8180, reggel ; ;; 8-kor vagy délután 5 óra I ' I után, szombat kivételével. ; Tanulságos kis mese “nagyfiúknak“ IRTA: * * * (Az alábbi mese soha nem történt meg', de sajnos történetté válhat. A szereplők mindegyike költött figura. Ha mégis egyes szereplők valamelyike hasonlítana valakire, ez pusztán a véletlen játéka. Előre is elnézést kér a hasonmásoktól a — szerző . . .) Még érezte a földgolyóbis a borzalmas detonációt, amelybe bele­remegett még a két sarki pólus is, amikor a new yorki rádió szétsugá­rozta a világűrbe a boldog, örömteli hirt: — a bolsevizmus teljes ve­reséget szenvedett és már csak egyes elszigetelt csoportok harcolnak reménytelenül az Ural-hegységen túl . . . Európa és Ázsia felszabadult. A vasfüggöny rozsdás emlékei még ott tomyosodtak a határszélekén, de többé nem őrizte azokat senki. Az országutakat milliónyi vándor hömpölygő tömege torlaszolta el. Ki gyalog, ki szekéren, kerékpáron, kordén igyekezett hazafelé. Haza . . . Hány év keserves, könnyes éjszakáján ismételte ezt a szót lázas álomban rángatódzó száj. Hányszor álmodta magát vissza a boldog Haza macskaköves utcáinak egyikébe, a ringó rónák közepébe, a fodros hullámú folyó partjára ... És most az álom valóra vált. Mindenki igyekszik hazafelé. Lettek, litvánok, románok, észtek, csehek, magyarok, ukránok bolgárok lengyelek tarka, rongyos tö­mege hullámzik lassan Kelet felé. Hazafelé . . . • Hegyeshalomnál nem várta az érkezőket senki. Lassan lépkedtek át a vándorok az országhatáron és sokan még azt sem tudták hol vannak. A búzatáblák letaposva hevertek a földön, a kis folyó partja üögletes szagot árasztott feléjük. Csak a nap sugara tűzött vakitóan, mint régen. Az első ház, amit megláttak, romokban hevert. Az ud­varon piszok, rendetlenség, kocsinyomok és irtózatos idegölő csend mindenfelé. Az ólak, istállók üresek. A ház ajtaja tárva-nyitya. A szoba mennyezete beszakadva. Mészpor, vakolat, nádtörmelék temet­te be a buorokat. Az egyik szemlélődő elkiáltja magát: — Hahó, van itt valaki? A hang felver pár madarat, semmi több . . . Csak a csend, az ir­tózatos idegölő csend ... A menet tovább áll. Csoportosan bandukolnak, mert igy bizton­ságosabb. Végre estére nyugovóra térnek egy majorban, ahol élet van. De micsoda élet. Öszhaju, remegőkezü, csonttáasszoít asszony néz ér­telmetlen eszelőséggel az érkezőkre. Keresztet vet feléjük. Megszólítják: .— Adjon Isten . . . Az csak néz, de nem szól. Újra szólítják: — Magyar? Mintha kriptából jönne a válasz: , — Ember vagyok . . . Még beszélni tudok. Aztán lassan megfordul és bemegy a házba. A többiek utána. Benn a szobában egy magas dunyhás ágyon három kisgyerek fekszik. Halottak. Az egyiknek véres a homloka. Visszahökölnek. Az asszony megnyugtatja őket: — Ezek már nem bántanak senkit. Kis magyarok voltak. Négy napja már csendes halottak. Apjuk is elment. Elhurcolták. Soha nem jön vissza. Ez biztos. Tudom . . . Maguk kicsodák? — Franciaországból jövünk. Évek óta ott éltünk. Ma .léptük át az országhatárt. Az asszony végignézi őket. Szemében fájdalom és rémület bujkál. Ujjával az istálló felé mutat: — Ott megalhatnak. Maguk még élnek. Be kell érniök a szalmával. Itt töltötték az első éjszakát újra hazai földön. Egy másik csoport Budapest felé vette útját.- Először még ijedten' hőköltek vissza, ha a porban hulla hevert az utón, de később egy- j hanguan lépték át és csak vánszorogtak a kitűzött cél felé. Néha ta­lálkoztak valakivel. Nem is köszöntek egymásnak. Ki bánta ezt most? j — Mit mondhattak volna? — Jó napot? Hogy van? — Mi újság? — Ezek az élet szavai. Most pedig halott volt itt minden. Az egyik faluban éppen temettek, amikor odaértek. Nagy meszes­gödörbe engedték le a meztelen holttesteket. Se pap, se harangszó nem volt. — Csak úgy végezték szomorú munkájukat, mintha lovat itatnának. Néha akasztott emberrel találkoztak a fasoros utón. Az egyik ház előtt széthasított fejű ember ült. A fülledt melegben ezernyi légy döngte körül az alvadt, véres fejet. Lakmároztak . . . Délután megpihentek a mezőn. Egyikük elment a közeli búza­földre. ölre való kalászfejjel tért vissza. Kövön kipergették a szeme­ket, aztán elosztották maguk között. Ezt ropogtatták, ették . . . Újra felkerekedtek és mentek tovább, Pest felé. Máskor, ha a vándor Pest határába ért, már messziről érezte a várost. A füst, a közeledő zsivaj, csilingelés, kürthang, az örökös zsongás — mind sejttette, éreztette a jövevényt. Mjost csak egyszerűen megérkeztek a város pereméhez. Rengeteg rom jelezte — itt több ház állt egymás mellett valamikor. A villamos­síneket belepte a por, az utca közepén puffadthasu. döglött ló he­vert, az egyik combja tőből levágva. — Budapest—mondotta az egyik. A többiek szótlanul bólintottak. Már nem is nézték a leomlott házakat, a betemetett utcákat, a felszaggatott kövezetét. Csak bukdácsoltak előre, láthatólag minden cél nélkül. Leértek a Duna partjára. A kék Duna habjai most is piszkos szürkén hömpölyögtek tova. Fadarabok, hullák, ágak úszkáltak benne. A Margitsziget felől zaj hallatszott. Odanéztek. Emberek jöttek, mentek odaát. Sokan . . . Kiabálni kezdtek: — Hé! Magyarok vagyunk . . .Hé! Nagysokára egy csónak löködött le a túlsó partról és megindult feléjük. Lassan átért és két szakállas ember állt meg előttük. — Maguk kicsodák? * — Most jöttünk idegenből. Hazajöttünk — rebegte egyikük nagy­­boldogan. — Ahá értem — válaszolta egykedvűen az egyik szakállas. — Na, szánjanak be. De csak ketten. A többiért majd visszajövünk. Beszálltak ketten A Nemzeti Sportuszodánál értek partot. A két szakállas a Palatinus-szálló felé vezette őket. Útközben meglepetéssel néztek körül. Ezernyi sátor, faház, vályogkunyhó mindenfelé. És tüzek égnek a szabadban. Főznek. Nyüzsgő élet folyt a szigeten. Kevés férfit, sok nőt és apró gyereket láttak maguk körül. A Palatinus-szálló előtt marcona őr állt. Kezében géppisztoly. Ez is szakállas. Szótlanul en­gedte őket tovább. Kis szobába lépek be. Egyszerű kis asztal mögött ült a sziget parancsnoka. Olyan ötvenéves forma ember. Irataikat kérte. Aztán visszaadta és felnézett. — Jól van. Itt maradhatnak. Építsenek maguknak fekvőhelyet. A szigetet elhagyni egyelőre tilos. Dögvész, járvány pusztit a városban. Azok, akik ott maradtak — már menthetetlenek. Itt van az egész város. Százezer ember. Ennyi maradt a millióból. Fuccs a többinek ... Előre megmondhatom, keményen kell majd dolgozniok. Százezer név­telen magyar él most ezen a parányi szigeten, akiknek feladatuk lesz felépíteni a várost. Százezer kőműves vagy százezr kubikus vagy ért­senek alatta azt, amit akarnak. Ennivalónk kevés van. de éhen nem hal senki. Maradnak a hallottak után? — Igen — válaszoltak egyszerre. A többit is áthozta a csónak és egy óra múlva nótaszóval verték 1c a cölöpöket a földbe. Hazaértek .. . . • A LaGuardia-repülőtér sima beton kifutójáról egy hatalmas gépmadár emelkedett büszkén a magasba. A csillogoó napsugár paj­kosan övezte körül az ezüstszinü repülőcsodát. Majd pár perc múlva beleolvadt a kéklő égbe . . . Benn a repülőgép gyomrában, kényelmes hátradönthető gumi­üléseken tiz-tizenkét jólápolt, divatosan öltözött, frissen borotvált arcú, javakorbeli úriember foglalt helyet. Többen érdeklődéssel nézték a tovatűnő Szabadság-szobrot, mások gondolataikba mélyedve, ma­guk elé meredtek. Egy érdes hang törte meg a csendet. — Ünnepélyes pillanat ez, kedves Barátaim! A többiek bólintottak. Arcukra kiült valami elmondhatatlan meg­elégedettség féle. Szemük a messzeségbe tekintett . . . — Gábor tehát megállapodtunk abban — folytatta az előbbi hang — megérkezéskor a repülőtéren Te tartod az ünnepi beszédet. Köz­vetlen szavakkal, ne túl sokáig tartson. Értesz engem? Kisbajuszos szivarozó emberke válaszolt: — Természetesen — Laci Bátyám! — A beszéd vázlatát-már felépítettem magamban. Rövid leszek és lelkes . . . Nagytermetű férfi magasodott ki a hátsó ülésből. Köhintett fi­gyelmesen. — Nem árt, ha az elkészített tervezetek szerint azonnal hozzá­látunk a munkához. A népnek éreznie kell, hogy értük dolgozunk, jövőjük göröngyös útjait akarjuk egyengetni. — Ah — vágott közbe Laci bácsi — hagyjuk most ezeket a rész­leteket. Ez nem jó vért szül. Mellőzzük egyelőre a pártszinezeteket is. Az összességet akarjuk szolgálni. Ezt hangsúlyozni kell állandóan. Majd később, ha a helyzet megengedi, talán szó lehet róla. — Mindegyiktek tudja a feladatát, hatáskörét? — Béla pénzügyminiszter, — Sándor kereskedelemügyi miniszter, — Gábor belügyminiszter, — József munkaügyi miniszter. — Én ellátom a miniszterelnöki teendőket, hogy aztán c.z első választásokon hogy megyünk keresztül az már részben tőlünk is függ. Ha okosak leszünk, nemcsak a nyugdíj marad meg . . . Hatalmas viharzóna táncoltatta most meg a gépet. A benniilők ijedten szorongatták az ülést, pülanatok alatt elfelejtettek mindent, amiről percekkel előtte beszéltek. Csak a lét, a puszta élet volt fon­tos. melyet a természet egyszerű eleme hirtelen megfenyegetett . . . • Sima a tenger tükre és csendes. A “Mauretania” óceánjáró gyor­san szeli a hullámokat. Hatalmas kéményei ontják a füstfelhőket. Útban van Európa felé . . . A fedélzeten zenekar szól, elegáns urak és dámák táncolnak. Tá­volabb az úszómedence kristálytiszta vizében gondtalan fiatalság lu­bickol, labdázik, nevetgél. A fedélzeti nagyteremben kiváncsi fejek hajolnak egy zöldasztal fölé. Túlságosan ismert játék. Piros, fekete mezők, számok, forgó ko­rong és körbe-körbe suhanó kis elefántcsont golyó. Sokaknak szóra­kozás, egyeseknek tragédia. A szalon pálmafái alatt könnyű fonott székekben férfiak és nők vegyesen. Beszélgetnek. — Hatalmasságom, kegyeskedjék megengedni, hogy szerény véle­ményemet kifejtsem az előbb elhangzott javaslattal kapcsolatban — dől előre ültében egy öszhaju, szmókingos ember és szavai, mint a méz — édesen csorognak . . . A megszólítottra tisztelettel néznek fel. — Az először idegesen forgatja ujján hatalmas pecsétgyűrűjét, sodik, harmadik repülőtér is ilyen állapotban szomorította az izgatott

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom