Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)
1951-10-13 / 38. szám
October 13, 1951 AZ EMBER 5-ik oScW radtam életben. Csupa véletlen az egész." És ekkor húgom mesélte el az ő tragikus történetét: Amikor a láger végre felszabadult, egy cseh transzporttal Csehországba került és onnan a csehek 27 túlélő magyar deportáltnak egy teherautót adtak, hogy haza jussanak. Már magyar területen jártak, amikor egy orosz teherautó megállásra kényszeritette őket. Ez a horda rávetette magát a huszonhét női csontvázra, akikbe csak éppen most kezdett visszatérni az élet— a deportációjuk után. — A küzdelem egyenlőtlen volt. Győzött a “hősi virtus” . . . és az orosz martalócoknak sikerült is meggyalázni és beteggé tenni a szerencsétleneket . . . “Lacikám, folytasd most már te — téged illet a szó, hiszen te mentettél meg az életnek a magad számára” — fejezte be húgom a tragédiát. Sógorom folytatta: "Egy délelőtt a kórház udvarán megállt egy orosz teherautó, onnan formálisan lehajitottak egy élettelen testet — mondván, hogy az utszélén találták, csináljunk azzal, amit akarunk. A kórház orosz parancscnoka engem küldött ki, nézzem meg a hullát. Egy perc alatt tisztán láttam mi történt a szerencsétlen “hullával,” melyben még volt élet és akinek karján láttam a már ismert auschwitzi tetoválást. Bevitettem a műtőbe és igyekeztem az életnek megmenteni. Vérátömlesztés és mesterséges táplálkozás Után a “hulla” megmozdult. Két hét múlva már beszélni is kezdett, de rögtön utána az idegei összeomlottak. Hiszen ez nem is volt csoda, mert neked, mint sógoromnak megmondom, hogy az a csorda nemcsak, hogy meggyalázta, de beteggé is tette! Kláriból szívügyet csináltam. Ápoltam és kezeltem, hogy ismét ember legyen. Amint, látod az is lett és én végül i feleségül vettem. . . •— Hosszú percekig tartó hall- | gatás után végre én törtem meg a | csendet: “Derék ember vagy, Laci, köszönöm néked! . . . Mondjátok és most mit akartok csinálni itthon? Mert én nem tudok ebben az országban megmaradni. “Ide hallgass!” — mondja a sógorom. Én egy régi kommunista vagyok és az oroszokat úgy vártam, mint a zsidók a Messiást. De azután súlyos kiábrándulás következett . . . Mindenképpen bosszút akarok állni Klárikáért, értsd meg, ezt meg kell bosszulnunk. S különben sem fog ez már sokáig tartani és mi itthon akarjuk ennek a végét bevárni! Téged megértelek, hogy te nem tudsz itthon maradni, te csak menj el Pista és nyugodj meg valahol ... és azután egyszer majd visszatérsz. Ugye, igy lesz, sógor?” •— Még két hétig voltam otthon. Azután kezembe vettem a vándorbotot ... íme, most itt vagyok öregem és most megyek Ausztráliába. Két bizottság már ledobott azzal, hogy folt van a tüdőmön (van azon csodálkozni való?)—a harmadik most elfogadott. Ne is kérdezd, hogyan sikerült, fő az, hogy végre itthagyhatom ezt az elátkozott Európát! ... De azt (hiszed, hogy el lehet felejteni a feleségemet, fiamat, leányomat, a drága szüléimét és húgaimat, akiket hitvány módon legyilkoltak?! Nem Öregem, az én sebeimet nem let sohasem begyógyitani. ÉN EGY GYÓGYÍTHATATLAN EMBER VAGYOK! Még jó, hogy már időközben sürgették a beszállást, mert a kocsi már csak Pista barátomra várt. Felugrottunk, egymást szorosan átöleltük “Isten veled! Isten veled!”—és máris fenn volt a kocsin és én csak a tovatűnő és elhomályosodó alakokat láttam — mintha zsebkendőkkel integettek volna felém . . . PÁRISI PANOPTIKUM A Katz, a fene egye meg, csak ö tud bánni a nőkkel Irta: JÁVOR LÁSZLÓ Irta: JÁVOR LÁSZLÓ A szerelem baj ha van. A szerelem baj ha nincs. A szerelem mégis olyan kincs— Amely jobb hogyha — nincs. (Békebeli pesti strófa) Nekem ezekután mesélhetnek az urak. A Katz a hóditó, a Katz a dörzsölt, a Katz az okos, a Katz az igazi férfi. Mellette mindenki női ügyekben egy kiborult felhőevő, Katz kétvállra teszi az egész férfinemet, mert tud bánni, sőt, tud elbánni a nőkkel. Mondhatják: “ja a Katz! . . . Könnyű neki, ő egy pitiáner, egy primitiv elrendü alak, azért az átlag nő-ideál!” Lehet kegyednek van igaza, de ő a derűs, a győztes, a kiegyensúlyozott, a vagány Katz és nem én, te, ő. Ezer gátlással, lámpalázzal, frásszal him szivemben én ha nem is csodálom, de irigylem a Katzot. Tisztelet?, hát az erősen túlzás. De irigylem, mert világéletemben szenvedtem a nők miatt, mert még nem ismertem Katzot és az ő csodálatos, csalhatatlan módszerét. Ifjúságom idusán átlag havonta voltam halálosan szerelmes, de voltak hosszabb halálos szerelmi időszakaim is. Felesleges felsorolni az eseteket, mind csuda volt, rendkívüli, mert velem történt és nem mással. A nő fizikai valóságában a férfi oldalbordájából jött a világra. A nőt ma is a férfi teremti, teremtő fantáziája szüli a nőt, a férfi fantáziája aggatja rá azokat a rendkivüliségeket, amik a szerelmes him lelki kelléktárában vannak. Utólag az elpárolgott mámor után látja az ember tisztán a nőt és önmagát. Minden nő egyforma, csak a nevük s testsúlyuk változó. Ettől fogytam én úgy mint a gyertyaszál, megcsalt és mind hazudott. Ettől fogytam én úgy mint a gyertyaszál, mit titkos féreg foga rág. De ne ily halált adj Istenem — kiáltottam a költővel és — szenvedtem tovább, mert még nem ismertem Katzot és az ő csodálatos, csalhatatlan módszerét . . . Voltak nagy fellobbanásaim, egymásra szálltunk, mint a galambok, a végén ágydeszkával vertük egymást. Ha a nő ragaszkodott, akkor szenvedtem, mert azt hittem én vagyok a gazdag vőlegény, ha elhagyott, szenvedtem azért mert elhagyott. Nem tudtam soha a nőkkel bánni. De ki tud? Most már rájöttem Katz mester útmutatásai alapján arra, hogy az életben három fődolog van. A nőt megszerezni, a nőt megtartani és a nőt elejteni. De akkor még nem ismertem Katzot és az ő csodálatos, csalhatatlan módszerét. Ha a nő elhagyott sírtam dalban és prózában. Aki elhagyott meghalt. Lassan halott hárem kisért, igy bontottam fejen* felett életem épületét és minden téglán egy női név volt. Most némileg lehiggadtam, évenként csak két-háromszor vagyok halálosan szerelmes. De már mindez csak rossz imitációja régi nagy formámnak. Életem tanúja öt év óta Bobine, aki bölcsen nézi őrültségeimet s megérti: aki nem őrült, az nem is normális. Bobinenek is vannak különcségei. Éjszaka a sötétben az ablakon berepülő éji bogarakra vadászik, nyakára fűzött kis csengője őrült zenebonát csinál, gyakran arra ébredek, hogy a falra ugrál és a képeket letépi, meg a tárgyakat felborítja. Az étkezésnél az asztalra ül és óvatlan pillanatban belenyal a tányéromba. Ha rászólok hisztérikus jeleneteket csinál, s az a női tulajdonsága is megvan, hogy az ,övé az utolsó szó. Kedves dilijéhez tartozik az is, hogy reggel az ágyamba ugrik, hogy simogassam. Ha én akarom simogatni, akkor morog. Hit véletlenül visszafelé simítom a szőrét, megharap. A múltkor társaság jött hozzám. Bobine szokása szerint az asztalra ült és a hátulsó felét kezdte vakarni. Ott volt Szedlacsek is, akivel kölcsönösen utáljuk egymást. — Talán bolhás a hölgy? — gúnyolódott a Szedlacsek és kajánul hozzá tette: — Téged sem irigyellek! Felkaptam egy könnyű, habkönnyű könyvet, nevezetesen egy Paul Géraldy kötetet, a “Toi et Moi”-t s Bobine fejéhez vágtam. Géraldy versei nem mentek Bobine fejébe, még az övébe se, de nyafogva a szekrény alá bujt és onnan üvöltve rontotta el a napomat. Néhány nap múlva Bobine egyre nyugtalanabb lett. Mintha kicserélték volna. Nem evett, nem ivott, fogyott, bánkódott és járkált —mint izraelitában a fájás. Bánatosan bámult le az ablakból a St. Cloud-térre, ahol autók száguldtak és szerelmes párok lépkedtek andálogva. Bobine olyan pofákat vágott, mint én, amikor szerelmes vagyok, nem. volt nehéz megállapítanom bujának okát. Egyre fogyott mint a gyertyaszál, mit titkos férge foga elhagyott üres szobában áll. — Te bolondos lány, — szóltam hozzá apai hangon, — az egész ügy hormonok kérdése, ne komplikáljad az életet. Reménytelen história az. Figyelj — s szavaltam neki egy magyar költő versét—“Hát élet az, hogy egy rongy rimáról s a timsós testről mondj nekünk regét . . .” — Papiros, üres szó, literatura — nyávogott bele hallgatóm a fekete sorokba és szaglászva az ajtó felé ment és élveteg borzongással slukkolta a folyósóról beáramló szagot. % Egyik éjszaka álmomból Bobine hörgő üvöltésére ébredek. Felcsavarom a villanyt, Bobine feldúlt, szinte félelmetes volt. Tüzek lobogtak zöldes szeméből, fenyegető emésztő tüzek. Az ajtóhoz ugrik, körmeivel, fogaival akarja feltépni. Mi lehet az ajtó előtt? Talán valaki leselkedik ott! De éjszaka, éjnek idején, éjnek évadján ki fene merészel háborgatni, ki a nyavalya?! Az ajtónál tervnek, gyors mozdulattal kinyitom. Az ajtó küszöbének magasságában, a folyosó homályából két világító kerek fény foszforeszkál felém, dúlt szempár, melyben fenyegető, emésztő tüzek lobognak. Lassan Katz alakja bontakozik ki a fényben, Katz, akit látásból ismerek, gyakran iszkol el mellettem a lépcsőházban, amikor éjszaka térek haza. Katz, a fekete csavargó nyeglén megbiccenti a fejét, Bobiachoz közeledik. Bobine, a hófehér Bobine bénultan remeg a vadtetiTvtetü him előtt. Katz élvezi a helyzetet, gőgös pofáján felrándul a bősszerelmes bajsza, üres fejét a levegőbe fúrja, Bobine elé toppan. — Katz Manó vagyok — mondja nyeglén és megcsípi Bobine arcát. Bobine borzongva visszahúzódik, kissé affektál. • — (Miért zavar? — Na ne játszdad meg magad kis cicám . . . Én vagy ok a Katz... — Mondja mán ... — affektál tovább Bobine Katz, a magabizó gátlásnélküli Katz Manó, a hires Don Juan lengő hidegvérrel legyezi magát a farkával. Hogy irigyíem. — A Hold csillog a végtelen háztetők erdején. Ezeregyéjszaka csodáját ígérem neked. Tu seras ma petite femme. Asszonyom vagy, kövess . . . Bobine <lázas ajkát harapdálja): — Csak így uk-muk-fuk? — Leviszlek a pincébe, ahol én vagyok az ur. Andalgunk hé» » kézben a zegzugos kis uccákon, miénk az éj, az élet, a kaland . . . — Beképzelt fráter! — Ha az enyém leszel becsszavamra nem iszom többet, nem veszek zsugát a kezembe, a dohányzásról is leszokok. Csak neked fogok élni, Isten bizony. Egyetlenem . . . — Hiszi a pici — nyávogta Bobine és lebiggyesztette az ajkat. — Megtörlek! — kiáltotta Katz, mint egy Vasgyáros és szökdécselő nagy ugrásokkal eltűnt az éjben. Bobine éjjel nem hunyta le karikás szemeit, látszott rajta önvádja van Katz Manóval szembeni magatartása miatt. Szerencsire két nap múlva újra megjelent a legény. — Beszélni akarok a Mamával — nyilatkozott kurtán Katz. — Nem, nem, nem — ismételte konokul Bobine — éa egy háziasán nevelt szobatiszta szűz vagyok, referenciákat kérek Önről. — Te degenerált cseléd — üvöltött Katz. — Te Kairóban W.C.felvigyázónő voltál egy éjszakai lokálban, nekem vágsz fel egy dörzsölt freijjemek — s a meglepett Bobinenek egy olyan tólos frászt húzott le, hogy szegényke a falhoz vágódott. Katz, mint egy Vasgyáros végigmérte a megtört szivü nőt és íutyürészve odébb állt. Ettől a pillanattól fogva Bobinét mintha kicserélték volna. Folyton a tükör előtt állt, órák hosszat ápolta magát, azon kaptam rajta, hogy félig behunyt szemmel simogató mozdulatokat tett a levegőbe egy képzelt alak felé. És várt, várt ,várt megadással boidog mátkaságában álmodozva arról, hgoy egy éjszaka eljön érte a Katz és megáll az ajtó előtt: itt vagyok! Tegnap éjfél felé zajt hallottunk. Kinyitom az ajtót, Bobine .izgatottan, reménykedve mögöttem lapul. “ Nézek jobbra, nézek balra, Katz a szivtörő lovag sehol. Bobi.no szája sírásra görbül, szaglászik. De nem kétséges, hogy itt járt a Katz, hiszen tisztán hallottuk a kaparászását az ajtó előtt. Felgyújtom a folyosót világitó villanykörtét. Katz valóban itt járt, hagyott is itt valamit. De ez nem egy virágcsokor volt. Nem. Egyszerűen ide csinált Bobine ajtaja elé. Azóta Bobinenek ideggörcscei vannak, zokog Katz után, úgy érzi elhibázta az életét. Katz Manó pedig fölényesen sétálgat a háztetőkön és a pincék zegzugos kis uccáin és minden fordulónál más nő eped utána. Irigylem őt, mert Katz tud bánni a nőkkel. És ha egyszer reménytelenül szerelmes leszek, originális módszerét is alkalmazni íogem a* ajtó előtt. MEGNYÍLT! a Paprikás Weiss International Bazar 1510 SECOND AVE. filmt (A 78 és 79-ik uccák között) A régi Paprikás Weiss Importház KÖZELÉBEN. — Ajándéktárgyak a VILÁG MINDEN RÉSZÉBŐL! — CUKORKÁK! CSOKOLÁDÉK! BÁBÁK! JÁTÉKOK! Tel: BE 8-6117 New l órii 21, JV.Y.
