Az Ember, 1943 (18. évfolyam, 25. éves jubíleumi szám)
1943-07-04 / 25. éves jubileumi szám
July 4, 1943. 45-ik oldal. Az Ember Egy berlini kávébáz... (Tanulságos történet műkedvelő politikusok részére.) Irta: NÓGRÁDI BÉLA Régi berlini emlékek . . . 1926-ban volt, vagy 1927- ben. Csak arra emlékszem már, hogy nyár volt és szabadságomat töltöttem Berlinben. A német főváros akkoriban tele volt magyarokkal, a Romanisches Caféban a főpincér a kapuciner mellé odatette Az Estet a magyar törzsvendégnek. Azok közül, akik ma Amerikában találtak menedéket, Lorsy Ernőre emlékszem azon a délutánon. Ha jól emlékszem, ő volt az, aki később odavitt a Reichman asztalához és bemutatott neki. Lehettem talán 21 éves és mélyen megilletődve ültem le Reichman asztalához. Paul Reichman a Berliner Tageblatt irodalmi rovatvezetője volt. Később megtudtam, hogy mindössze harminc éves, ami őszintén meglepett, először is, mert többnek látszott, másodszor, mert tekintélye kikezdhetetlen volt. Amit Reichman a Tageblatt vasárnapi irodalmi rovatában leirt,' az az irodalmi felsőbiróság Ítélete volt Németországban. Mint kritikus, mint irodalmi purifikátor, mint a nyomtatott betűnek apostola, Reichman azt a szerepet tölthette volna be a német irodalmi közéletben, mint nálunk Osvát Ernő. Személye biztosíték lehetne, hogy Hitler kiirtása után Németországban egy uj, bátor irói nemzedék nevelődne fel, ha Reichman még élne. De már nem él. Azon a napsugaras nyári délutánon Írókról, politikusokról, pénzről, szerelemről és egyéb érdekes dolgokról diskuráltunk a Romanisches Café terraszán. Úgy látszott, hogy a világ dolga nagyjából rendben van. Németország lerázta magáról az infláció kisértetét, Briand és Stresseman, mint két hü házőrző kutya, vigyázott a békére. Hitlerről a kabarékban énekeltek vidám kuplékat és az egész náci mozgalom még operett korszakát élte. Délután négy óra felé a terrasz lassan kiürült; a törzsvendégek mentek vissza irodába, üzletbe, szerkesztőségbe. Reichman még maradt, az ő hivatali órái most kezdődtek. Időnkint egy fiatal ember lépett oda az asztalunkhoz és suttogni kezdett Reihcmannal. A szerkesztő néha a fejét rázta, néha a zsebébe nyúlt és pénzt adott a fiatalembernek. Zsebből fizette a cikkhonoráriumokat. Az egyik fiatalember különösen makacsnak látszott, szívósan kitartott, miután Reichman többször egymásután a fejét rázta. Végül is a szerkesztő a zsebébe nyúlt és egy ötven-márkást nyújtott át rosszkedvűen a kitartó jelöltnek. Amikor elment, egy percig még utánanéztem. Úgy tűnt, hogy kissé sántít. Vontatott járással ment asztalról asztalra, néhol csak köszönt, néhol megállt egy darabig. Ellenszenvesnek találtam az embert. Inkább azt a benyomást tette rám, mint egy külvárosi ügynök, semmint iró. Lényében volt valami erőszakos*, amit igyekezett alázatossággal leplezni. Olyan volt, mint egy erőszakos koldus. — Ki ez az ember? — kérdeztem Reichmant. A vállát vonogatta. — Göbbelsnek hivják — mondta. — Sokkal többet én se tudok róla. Egyszer elfogadtam valami kéziratát és azóta a nyakamra jár, pedig nem tudom egy sorát se használni. Utálom az alakot. — Akkor miért ad pénzt neki? —Miért?. — tűnődött Reichman. — Nem is tudom. Igazán nem is tudnám megmondani. Talán sajnálom. A múltkor például levágott száz márkára azzal, hogy a fogait kell rendbehozatni. Mit csinálhattam volna . . . — vonogatta a vállát idegesen. — Ez az ember azt hiszi magáról, hogy iró, csak azért, mert tud helyesen fogalmazni. Ha már a cikkeit nem közlöm, hát legalább igy kárpótolom . . . Reichman is érezte, hogy ez a magyarázat nem kielégítő. Idegesen folytatta: — Nem érti? Ez az ember megszállotj a az írásnak, akárcsak én. Az irás vágya ugyanolyan emésztő szenvedély, mintha valaki morfinista lenne. Mindegy, hogy rossz iró vagy jó iró, a szenvedély egyformán emésztő. Ha magának lenne morfiumja, meg tudná tagadni egy morfinistától, még ha tudja is, hogy árt neki, de látja szenvedni? — Nem tudom. Még sose kerültem ilyen dilemma elé. — Hát én nem tudnám megtagadni—mondta Reichman ingerülten, mert ugylátszik az egész diszkurzus idegesítette. — Nézze például, mit csinál ez az ember. A szenvedély hajtja, hogy a saját szavait nyomtatásban lássa. Nincs Berlinben lap, amely leközölné, amit ir. Erre mit csinál? Beáll Hitler pártirodájába, mert ott engedik, hogy írja a röpiratokat. Szerencsétlen egy alak. Több szó nem esett a “szerencsétlen alakról”. Én futólagosán, társalgási hangon kérdeztem: — Mi a véleménye erről a Hitlerről? Azóta, hogy azt a puccsot csinálta pár év előtt, nem sokat hallani róla. Reichman legyintett: — Vannak Berlinben emberek, akik mindjárt berezelnek, ha egy uniformist látnak. A legnagyobb baj, hogy a sajtó komolyan veszi őket és ir róluk. A kutya se tudna az egész pártról, ha a lapok nem foglalkoznának velük. Nekünk, németeknek, sok hibánk lehet, de gondolkozni tudunk. Mindenki tudja, hogy a párting rés a pártfütyülő még nem jelent programot. Nem kell komolyan venni az egészet . . . Reichman, akinek olyan tiszta ítélete volt irodalmi kérdésekben, néhány év múlva a saját bőrén érezhette, hogy milyen rettenetesen nagyon tévedett. De Reichman rajnavidéki volt, az a bizonyosfajta német, akinek tekintete mindig Páris felé volt irányítva. A Raj na-vidék volt a melegágya annak az intellektuel típusnak, amelyben a németség és európaiság egyen-1 súlyba jutott. A német Janus arcnak a jobbik arca volt ő, a Goethék, Heinék, Thomas Mannok nagy szellemi örökségének hűséges kufárja. Tudta, hogy ezzel a szellemi örökséggel csinyján kell bánni, mert a Janus arc másik fele, amely Königsberg felé tekint, barbárul pazarolja ezt az örökséget. Egyszerűen nem hitt abban, hogy az irók, muzsikusok, művészek Németországa valaha is követni fog egy műveletlen demagógot. Nem ő volt az egyetlen, aki áldozatául esett ennek az intellektuális egyoldalúságnak. A haladószellemü német vezetőréteg évekig kabaréfigurának t e k i n t e tte Hitlert és csak akkor ismerte fel a veszedelmet, amikor már késő volt, megtörtént a politikai gátszakadás. Reichman az első áldozatok közé tartozott. Hat hónapot töltött koncentrációs táborban és még ma is érthetetlen, hogy miért engedték ki. Titokzatos befolyások mozdulhattak meg érdekében és a nácizmus mézesheteiben még lehetett a Gestapo vezetőkkel “okosan” beszélni. Tény, hogy Reichman kiszabadult Daschauból, de 48 órán belül el kell hagynia Németországot. Svájcban telepedett le, a genfi tó partján és lemorzsolt öt évet gyökerétvesztett életéből. Útban Svájc felé keresztülutazott Budapesten. Néhány percig láttam még a Keleti pályaudvaron, ahol ! az átszállásra várakozott. Megviseltnek látszott, de fanyar humorát megőrizte. [ Feltűnt, hogy a szokottnál is idegesebb. Minden hangos szóra összerezzent és időnkint olyan mozdulattal simította végig arcát, mintha pókhálót szedne le, — Na mit szól Göbbels barátomhoz? — tréfálkozott könnyedén. — Alaposan gondja volt rám, mi? Most aztán annyi zagyvaságot irhát a Tageblattba, amenynyit csak akar. Még szerencse, hogy már nem az irodalmi rovatot favorizálja, i hanem a politikát. Ez határozottan szerencséje az irodalomnak. Ha jól emlékszem, magának nem tetszett az alak ott a Rdmanisches Caféban. — Akar valamit hallani? — kérdeztem sietve, mert az idő rövid volt. — Az alak múlt héten itt volt Budapesten és hivatalos fogadtatásban volt része. Most már nem olyan szánalmas jelenség, úgy öltözködik, mint egy jobbfajta gigoló. — Ne mondja? — érdeklődött őszintén. — Valamikor nem sokat adott a külsejére. Hallom, a fogait is megcsináltatta . . . És kis idő múlva tűnődve A HUSZONÖTÖDIK ÉVFORDULÓJÁN SZÍVÉLYESEN ÜDVÖZLIK AZ EMBER T ÉS SZERKESZTŐJÉT HEGEDŰS LAJOS ÉS NEJE FESZEK RESTAURANT TULAJDONOSAI 268 E. 78 Street, New York, N. Y. BORÁTI ÜDVÖZLET a huszonötéves Az Embernek és Göndör Ferencnek VÉCSEI ARMAND a Ritz Carlton Hotel zeneigazgatója A new yorki magyarság kedvenc étterme a hires "METROPOLE" RESTAURANT 316 EAST 77th STREET, NEW YORK, N. Y. Az 1-ső és 2-ik Avek közt. Tel: REgent 4-9229 Itt találkoznak a jó magyarok! A NEW YORKI MAGYARSÁG IGAZI CSALÁDI ÉTTERME Siket Imre “METROPOLE” vendéglője arról hires, hogy itt mindenki jól lesz kiszolgálva és megkapja busásan pénze ellenértékét! SIKET IMRE üdvözli a huszonötéves AZ EMBERT és annak szerkesztőjét! hozzátette: —" Ha tudtam volna, hogy belémharap, sohasem adtam volna pénzt neki, hogy rendbehozassa a fogait. Reichmannak ez a keserű szellemes kiszólása európaszerte ismert lett. Bizonyára sok száz embernek elmondta s mint minden szellemes kiszólást, időnkint különböző embereknek tulajdonították. A point sikere azonban a benne rejlő mély történelmi morálnak tulajdonítható: a demokrácia ellenségei a demokrácia pénzén hozatták rendbe a fogaikat, amelyekkel most harapnak.
