Az Ember, 1941 (16. évfolyam, 41. szám)
1941-11-01 / 41. szám
20 Az Ember NOVEMBER 1. Nizzában Irta: FARAGÓ LÁSZLÓ PÁL. A legpiszkósabb bisztrót Nizza régi negyedében találtam — nem tagadom. Az őszinteség e félreértbe-! tetlen megnyilatkozásába, I izonban a csalódás, sőt aj keserűség egy-egy árnyalata is vegyül. Eddig ugyan-J is azt hittem, hogy az én j párizsi bisztróm a Quartier Latín-i Moufftard uccában felülmúlhatatlan. És ime most itt ülök a magas borszéken, csillogóra fésült, fehér, kék és zöld ruháju fiatalemberek cs gyönyörű, fekete lányok között — illúzióim romjain. Némi vigaszt az jelent csak, hogy j ez a piszok más. A “Plé| bános cipőjéhez” címzett párisi bisztróban állandóan friss volt és üde, mint egy ápolt virágágy, a nizzai “Panorama”-ban kissé avas már és rétegező dött, mint egy római lelet. A párisi eleven volt, változó és szeszélyes s naponta többször is szemémesen fürészpor alá bujt; a nizzai déli természetű, öregsége ellenére is rikoltozó, keresi a feltűnést és csúnya szenvedélyeket hordoz magában. Mi lenne, ha egyszer kisöpörnének — gondolom álmodozva. De mindjárt vissza is vonulok merész ötletemmel, mert a söröshordón ülő sovány drótszőrü vonítani kezd. Gazdája nevében tiltakozik és rendreutasit. Jó, hát ne söpörjenek — nyugszom meg és a beszélgetők felé fordulok. A vita, déli dialektusban, borról és a szerelemről folyik. Az a helyet á-t ejtenek ki, olyan ez körülbelül, mint amikor a tótok magyarul beszélnek. Raimu nyelve ez, a zseniális Marseilles színészé és Marcel Pagnol-é. Eleinte nehéz és majdnem érthetetlen, aztán egyszerre csak felfedezi az ember az izét és néhány hónapon belül már maga is á-val beszél. — Ezt sohasem hittem volna — mondja a pultnak támaszkodva egy hetykebajuszos fiatalember — Franciaország bor nélkül... — És a cigaretta? Azt talán hitted volna — felel egy alacsony, sportnadrágos fiú. —- Igazán szerencse, hogy a szerelmet nem üzletben árusítják. Ez maradt csak meg nekünk — kacsint a lányok felé. Az egyik fiatal lány felhúzza formás vállát. Valószinütlenül nagy, bársonyos szemével, gőgösen feszülő blúzával, hosszú lábaival, kissé kiszámított, finom mozdulataival a fin felé fordul. — A szerelem? Nekem bizony úgy tűnik, mintha j üzletben árusítanák és csak ritkán lehetne hozzájutni, mint a húshoz, borhoz vagy a cigarettához. Pierre például olyan unottan csókolj meg nagyritkán, mintha nem három hónapja, dej három évtizede élnénk együtt. Mit csináljak? Megértem —- sóhajt. — Nem iszik és nem eszik rendesen, nincs elég cigarettája, hát a szerelemhez sincs kedve. Ha velem próbálná meg — szól közbe kacéran a sportnadrágos. Nem, nem — tiltakozik a lány.' — Azt mondják, j megjavul az élelmezés... Mit lehetne inni? Az ezerráncu, enyhén kancsal pincér az ifaits aperitifet teszi a lány ><’• Undok ital — dünnyogom. miután én is ugyanazt iszom. A bisztró vendégei között találgatás indul meg a tartalmát illetően, Az • elfajult találgatásokat a pincér feljegyzi, mert titkos drámairó és nagyobbszabásu színmüvet ir az uj Franciaországról. A dráma az életből lesz ellesve—mondja harsányan. Lesni az könnyű — gondolom —, de visszadni e beszélgetést! A szemérem ellen kellemes, de nem tanácsos kihágni, igy hát lemondok a közvetítésről és a derék pincérre bízom a nagyközönség értesítését. A bisztró lassan ürülni kezd s besütő napfényben a piszok arany és zöld színeket játszik. — Uraságod nem nizzai— fordul felém a pincér pohártörclgetés közben. — Miből látom? Oh, uram, én ismerem az embereket. Néha arra gondolok, nekünk pincéreknek kellene a világot irányítani, mert igazán mi ismerjük az embereket. Miket hallok én egész nap és miket látok-•• Azt nem tudja elképzelni, uram. Az ország vezetőinek ide kellene állni a bárpult mögé és néhány órát kiszolgálni, akkor megtudnák mit gondolnak és főleg —• mit akarnak az emberek. De ezek az urak minisztériumokban és palotákban élnek, nem csoda kérem, hogy a világban annyi a baj és szerencsétlenség. Jelszavakat kiadni könnyű, de megfigyelni uram, megfigyelni az már nehezebb. Ahoz türelem kell és szív. És nekem kérem mind a kettő meg van. — Átnéz a tiszta poháron. — Például egy eset. Néhány héttel ezelőtt bejött egy magas, szikár, idős ur. Valami nagyon öreg italt kért, ebből mindjárt láttam, ért az élethez. Kicsit nézelődött, szemüvegét is levette, hallgatta a beszélgetést. Másnap megint bejött. Nekem mindjárt gyanús volt. Északi kiejtéssel beszélt, keze hosszú volt és ápolt, mintha sokat zongorázna. Sej-1 tettem, hogy nem rendőrspicli, azoknak más a formájuk. Mi lehet, mi lehet?- töprengtem. Amikor harmadszor is bejött, egy munkás a Grasse-i parfümgyárból köszönt neki. Ki ez? — kérdeztem halkan. A munkás nem ismerte közelebbről. — Grasse környéki birtokos — mondta — Monsieur Gide. Azt mondják könyveket is ir.- — Pincér — szólal meg mellettünk egy alacsony, vörös arcú férfi — maguk nem szégyenlősek, ugy-e? — Nem kérem — feleli készségesen. — Azt látom. Ha azok lennének, nem mernének kávé ürügye alatt mégharnitott tintalevet elérrftenni. — Megbarni lőtt tintalé? Uraságod tréfás embernek látszik. Ez kérem az uj nemzeti kávé. A vörös arcú morog valamit, de azt csak a háború után mondom majd el. A pincér karcsú, hajszálvékony pezsgőpoharat vesz kezébe és óvatos mozdulattal tcriilgeti. Megtorlóm, mondja gyengéden — ki tudja melyik pillanatban lesz sziik!ség rá ismét.—Hol is hagytam abba? Igen, tudom már. Szóval Gide ur. Az előbb már említettem, hogy magam is irok. Drámákat irok. Azért, mert az a legszebb. Gide úrról különben is hallottam-.. Egy fiatal költő, aki szintén bejár ide, múltkor részeg volt és azt ordítozta, hogyha Gide urat nem engedik beszélni, akkor semmi értelme tovább sz életének. Gide ur ugyanis előadást akart tartani Nizzában egy fialal költőről és ebben valamilyen hivatal megakadályozta. Oh, a fiatalok mindjárt a szivükre vesznek minden t. Hát szóval kérem, a legközelebbi k ö n y vkereskedésben másnap megvettem Gide ur egyik könyvét. “A rosszul leláncolt Prometheus” — ez a címe. Jó cim, nem? Nekem nagyon tetszett. Kinyitom a vékony könyvecskét. Hát uram, nem találja el kiről szól? Egy pincérről. Egy pincérről, aki megfigyeli az embereket. mint én. Ez a pincér Párizsban, a Roulevard Madelaine-n dolgozik egy furcsa vendéglőben. Ide ugyanis olyan magányos urak járnak, akik ellenállhatatlan vágyat éreznek vallomást tenni életükről. A pincér ismeri az embereket, tehát tudja, hogy időnként vallaniok kell. Gide ur azt állítja a regény során, hogy az ember olyan állat, aki képes egy cselekedetet magáért a cselekedetért véghezvinni. Lehet, hogy Gide urnák van igaza, én azonban azt hiszem, j az embert az különbözteti meg. az állatoktól, hogy időnként el kell mesélnie élete történetét De nem is erről akarok beszélni. A pincérnek van egy barátja, aki két hasznot-nem-hajtó cselekedetet akar elkövetni. Egy jót és egy rosszat. E két cselekedetet azonban semmiféle külső vagy belső befolyás nem határozhatja meg, kizárólag a véletlen. Lemegy az uccára, a hal külső zsebében egy [boríték van ötszáz frankkal, a jobb kezében egy pofon. Néhány lépést tesz, aztán elejti a zsebkendőjét. Egy sovány, középkorú ur felemeli és visszaadja. Kollégám barátja nagyon udvariasan megköszöni, zsebébe nyúl és megkéri a csodálkozó urat, lenne olyan kegyes a borítékra ráírni egy címet. Az ur m e g 1 e petésében engedelmeskedik a kérésnek és az eléjeterjesztett tollal ráír a borítékra egy címet. Amikor ez megtörtént és hebegve a cim leírásának oka iránt érdeklődik, kollégám barátja megfordul és pofonvágja. Az uoca összefut, a legközelebbi pádhoz támogatják a vérző embert, ezalatt az inzultáló eltűnik a tömegben. Pompás történet, nem? De várjon, csak most jön a java. Kollégám egy este három urat ültet össze. Prometheust, aki egyenesen a Kaukázusból érkezett, Coclés és Damocles urakat. Kezdődik a vacsora és megkezdődik a vallomás. Először Coclés beszél az életéről, aztán Damocles. Coclés ur elbeszéléséből az derül ki, hogy ő kapta a pofont és Damocles ur ötszáz frankról tesz vallomást, melyet egy ismeretlen küldött neki. A kinos helyzetet az menti meg, hogy Prometheus is vall és szerényen közli, hogy ő egy sassal rendelkezik s e sas időnként a májából eszik. Később be is mutatja a madarat. Felhajtja mellényét és megeteti. Itt tartok a regényben. Lassan olvasom, félek, hogy hamarosan a végére jutok. Lássa uram, a megfigyelés. Amikor Gide urat megláttam, észrevettem valami különöset rajta. Megfigyelni, megfigyelni! Meglátja uram, milyen színdarabot irok én még megfigyeléseimből. —< órájára néz. — Úristen, mindjárt három óra. Kicsit nezeget, felveszi kabátját, átadja a szolgálatot a toronymagasságu, babaarcu kollégájának, aztán bizalmasan a fülembe súg. —Ön rokonszenves fiatalember. Jöjjön, meghívom. Azt hittem a szomszéd bisztróba hiv, ahol készülő drámájából olvas majd fel, de nem. Megállunk egy emberi ónná j u pálmákkal szegezett ut szélén és várunk. A pincér ellenzőt formál kezéből, a látóha tárt kémleli, mint valami szárazföldi matróz. — Végre — kiált fel. — Itt vannak — mutat egy temetési [menet felé. Temetésre hívott meg. Alert a pincér nemcsak titkos drámairó, de filozófus is, aki azt állítja, hogy a temetés a legünnepibb pillanat az élők számára. Ezt magyarázza, mialatt lassan követjük a gyászmenetet. Közben megmutatja a szállodát, ahol a norvég kijrály lakott, a tenniszpályát, ahol a svéd király játszott. — Itt laktak a milliomosok, a királyok, a démonok, a rossz emberek és a világbajnokok— mutat az “Angolok sétánya” felé. Most [senki sem lakik. Talán ebbe balt bele a barátom, aki pedikűrös volt és, aki —• [Isten bocsásson meg neki — szeretett hamisan kártyázni. A hamiskártyás pedikűröst eltemettük, a pincér kétszer erőteljesen kifújta az orrát. Én is fújtam egyet és kissé meglengettem zsebkendőm az ismeretlen nizzai halott után. MINDENKIHEZ, AKI BARÁTUNK! Szeretettel kérjük AZ EMBER minden hátralékos előfizetőjét, hogy haladéktalanig küldje be $4. előfizetési dijat AZ EMBER kiadóhivatalába, 320 E. 79th Street, New York City. Legalább egy uj ELŐFIZETŐT szerezzen!
