Az Élet, 1909 (4. évfolyam, 1-8. szám)
1909-02-20 / 2. szám
AZ ÉLET 7 Nehogy a kincstár megkárosodjék. A fiskus mindenhol egyforma, de olyan Árgus szemekkel sehol sem vigyáznak az érdekeire, mint Francziaországban. Erre vonatkozólag két jóizii történetet olvasunk egy franczia újságban. „Az állam — írja a franczia lap., — elkeseredett harczot folytat a csempészés és a jövedéki csalások ellen. Ehhez feltétlenül joga van. Hálásaknak kellene lennünk ezért mindnyájunknak, akik igazán megtudunk becsülni étkezés közben egy korty jó bort, ha a fináncz lepecsételné egyszer és mindenkorra a borpancsolók pinczéit. Csakhogy éppen itt van a baj! Ezek a bizonyos urak, nagyobbrészt befolyásos képviselők, szenátorok, miniszterek rokonságára támaszkodó hatalmas urak. Az antialkoholisták szemüvegén is nézve a dolgot nem ott van a hiba a kréta körül, hogy valaki 1—2 deci tiszta természetes bort elfogyaszt az étkezése alkalmával •— ez nem árt sem a testi annál inkább a lelki egészségnek — ily mértékben való fogyasztás egyszerűen egy olyan asztali örömnek tekintendő — mint például egy fürt szőllő — hanem ott hogy a lelketlen pancsolók — mindenféle anyagot kevernek a bornak nevezett folyadékukban; — sok égetett szeszt, hogy meg kergüljön tőlle az ivó; — különféle és lassan mérgező festő anyagot, hogy a pancsolásuk a természetes bor színét kapja meg stb. Más tekintetben azonban példás szigorral őrzik az állam érdekeit. így például nemrég felfedezte a fináncz, hogy egy kénsavas nátront előállító gyárban hallatlan csempészetet űznek. Hallatlan csempészetet! A kénsavas nátron előállításához elsősorban közönséges só szükséges. S minthogy a só Francziaországban is monopólium, az államnak, illetve a fináncznak van jó oka nyitva tartogatni a szemét. Mert a konyhasó nagyobb jövedéki tétel alá esik, mini az úgynevezett ipari só, bár mindkettő egy és ugyanaz. Amennyiben tehát a Na C1 ipari czélokra nyer felhasználást, természetesen ke vesebb adó jár utána és itt már könnyen lehetővé válik a csempészés, a jövedéki csalás, amelyet azonban a fináncz még idejekorán észrevett és elháritott. A nátrongyárban alkalmazott munkások ugyanis, akiknek nagy része a gyárban fogyasztja el reggelijét, sőt ebédjét is, azt a tisztességtelen szokást vették fel, hogy zsebkéseiket beleszúrják a reggelenkint felhalmozott ipari sóba és ezt hintik a reggelire elköltendő szalonnára, vagy füstölthusra. A napnál is világosabb a jövedéki kihágás! Az ipari sót rendeltetésétől eltérő czélra használják fel, olyan czélra, amely után az állam magasabb adót vet ki. Egy mérnök, aki úgy látszik, járatos a felsőbb matematikában és a differencziál és integrál számításokban, sok ügy- gyel-bajjal kiszámította, hogy az ekképpen rendeltetésétől eltérő célra felhasznált só naponkint egy fél kilóra rúg. Tessék már most kiszámítani, hogy milyen kár ez az államra nézve! Egy esztendő alatt az Így keletkezett kár 15 frank. Ez tarthatatlan állapot! Mi sem természetesebb, minthogy a fináncz azonnal hozzálát a munkához, hogy ezt a csalást megakadályozza. Odaállítanak tehát két finánczot a% ipari czélra szánt sóhalmaz mellé, nehogy a munkások azt élvezeti cikknek használják fel. Ez aztán radikális óvintézkedés, a kincstár érdeke meg van védve. Hogy 15 franknyi évi veszteséget megtakarítsanak, felhasználnak két finánczot, akinek évi fizetése 3203 frankra rúg. És most mondja valaki, hogy az állam nem képes áldozatokra! Hát még ha valakinek eszébe jut sót előállítani, vagy ha csak az a gyanú merül fel, hogy módjában áll előállítani! „Három évvel ezelőtt, beszéli egy ilyen szerencsétlen embertársunk, törött lábam gyógykezelése czéljából a normann partok egyik szállójában feküdtem. A tengerhez nem bírtam elmenni és igy a szobámban akartam élvezni a sós tengervíz jótékony hatását és megkértem a szobalányt, hogy készítsen nekem tengervízzel meleg fürdőt. A szobalány megígérte, hogy holnapra meg lesz a fürdő. Arra akijelentésemre, hogy rögtön szükségem van rá, összecsapta a kezeit. — Hát nem tudja az ur, — kérdezte csodálkozva — hogy ahhoz orvosi recept kell, amelynek révén a polgármestertől engedélyt kell kérni, aki, ha nem kér az ember túlságos sok tengervizet, meg is adja az engedélyt. Egy csöbör tengervizet sem szabad meríteni a végtelen tenger vizéből. Még a tengerpart fövényéhez, kavicsaihoz sem szabad elidegenítési szándékkal hozzányúlni. A tengervizet pedig éjjel-nappal őrzik, mert hiába, a tenger sós, tehát só van benne, s ha só van benne, azt ki is lehet onnan csalni és igy az államot is megcsalni. S hogy ez meg ne történhessak, arra való a fináncz, aki nemcsak a nátrongyárak ipari sóját, hanem a tenger vizét is őrzi.“ A harczmodor. Ha a minap ott lettem volna a londoni Canter- bury-variétében, a mikor Darrie Nation kisasszony antialkoholista prédikácziót üvöltött a színpadról, én is, bár nem élek a szeszszei, bizonyára azok között vagyok, a kik záptojást hajítanak az amerikai miss bolond fejéhez Carrie Nation gyűlöli az alkoholt, a dohányt és a női testet. És ezek ellen a szemében legnagyobb gonoszságok ellen úgy visel hadjáratot, hogy Londonban például, mihelyt odaérkezett, a földalattiban összeszaggatott egy reklámképet, mely valami pálinka dicséretét
