Atomerőmű, 2018 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2018-04-01 / 4. szám

54

SPORT

Ha belendül a hajó

Prancz Zoltán | Fotó: László-Boglári Orsolya, Szepesi Nikolett

Egy húszszemélyes sárkányhajó üresen körülbelül két és fél mázsát nyom. Ha ehhez hozzáadjuk a legénység 80 kilogramm/fő átlaggal számított össztömegét, és persze nem feledkezünk el a kormányosról és a dobosról sem, akik a 20 lapátolón felül szállnak be a hajóba, máris két tonna körül járunk. 80-90-es percenkénti csapásszámra felpörögve ez a kéttonnás élő monstrum akár 15 kilométer/óra sebességgel is képes szántani a vizet, ami - gondoljunk vissza az iskolapadban tanult I = m x v képletre - komoly lendületet jelent. És ha belendül a hajó, akkor érdekes dolgok történnek.

A kaland valójában már azzal elkezdődik, hogy az ember kijön az irodából vagy a műhelyből, lemegy a csónakházba, a Duna-partra, és beszippantja a víz illatát. Közben már gyülekezik a csapat, és némi ökörködéssel vegyes társalgással

hangol a nap csúcseseményére, az edzésre. Amikor a notórius későn jövők is befutnak, mindenki lapátot ragad, majd a kapitány férfias ösztökélése mellett lecipeljük a hajót a stéghez, és vízre tesszük. Megkezdődik a beszállás. Ez nem mindig mentes a polémiától. Érthető, hiszen nem mindegy, ki kerül előre, ki hátra, és legfőképp: kinek ki lesz a szomszédja. Ha nők is vannak a csapatban, akkor az utóbbi szempont még bonyolultabbá válik. Csakhamar mégis mindenki megtalálja a helyét, rendeződik a kép. Ellökjük magunkat a stégtől. A hajó ég és víz között immár önálló életet él. Minden szilárd pontot maga mögött hagyva úgy mozog, ahogy az elemek - a víz, a szél és az izomerő - diktálják. Orrán a sárkányfej rendíthetetlenül magasodik a hullámok fölé, mint valami portyára induló viking horda hajótoteme. Megszólal a dob, a nemrég még

überlaza társaság mintegy varázsütésre fegyelmezett csapattá változik, evezni kezd, tizedmásodpercnyi pontossággal egyszerre mozog - és a létezés egy másik dimenziójába lendíti át magát. A víz, a napfény, a levegő, a fák, a mozgás, az erőfeszítés, a teljesítmény, a sebesség és a közösség olyan komplex és páratlan élmény, ami szavakkal nem visszaadható. Ki kell próbálnia annak, aki igazán érteni akarja.

Szó se róla, van ebben egy adag mazochista gyönyör is. Legalábbis nem magától értetődő, mi a jó abban, hogy húsz - feltehetőleg - épelméjű ember 180-as pulzussal, a tüdejét majd' kiköpve, teljes erőből lapátol a júliusi hőségben vagy éppen a hideg, süvítő szélben, tarajos hullámok között. (Valaki egyszer így indokolt: „olyan jó abbahagyni!") Az edzés közbeni rövid szünetek esszenciális pillanatok: szinte tapinthatóvá teszik a hajó sajátos atmoszféráját. Ilyenkor történik például a közös produkció spontán kiértékelése, a javaslatok és kritikák szavakba öntése - amire általában inkább illik a lényegre törő, mint a szalonképes jelző -, és persze az