Atomerőmű, 2017 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2017-12-01 / 12. szám
FELELŐS BIZALOM 25- Sajnos nem. Ez egy iszonyatosan nehéz munka volt. Rögtön ott volt a problémának, az egész helyzetnek a megértése. Hosszú időbe telt, mire feltérképeztük, hogyan alakulhatott ki az egész helyzet, miért nem tudnak a családok változtatni az élethelyzetükön. Amikor megjelenik kívülről valaki, akkor nem a bizalom az első, amivel feléd fordulnak az emberek, hanem az hogy „úristen, mit akar ez itt?" Fontos volt, mikor megértettem, az én ideám az integrációról az övék nélkül semmit sem ér. Én ugyanis nem vagyok cigány, és nem mélyszegénységben szocializálódtam. Nekem nem lehet roma identitásom, és nem tudom, hogy hogyan lehet megélni ezt abban a viszonyrendszerben, amiben ők élnek. És ugyanígy nem lehet tudásom arról sem, hogyan lehet 22 800 forintból túlélni egy hónapot. Szerintem az integrációs programokkal leginkább az a baj, hogy nincs meg feléjük a bizalom. A többségi társadalom azt gondolja, hogy mi tudjuk, hogyan kell jól élni, hiszen mi jól élünk. A mi életünk a normális. Aki nem úgy él, mint mi, attól el kell zárkózni, el kell ítélni. Abban nem lehet megbízni.- Hogyan lehet ezt a fajta bizalmat kiépíteni vagy megteremteni?- Először is el kell, hogy higgyék, segíteni akarok. Kellő alázat kell ehhez, amit sokan nem tudnak megtenni. Nagyon sokat segíthet a kulcsember. Az, aki kapocs köztem és a kisebbségi társadalom között, aki megérteti velem a hatásokat, akivel közösen alakíthatjuk az utat. Ő építhet bizalmat a programmal szemben is. Ez egy külön tudomány, hogy hogyan lehet ezeket az embereket megtalálni, partnerré tenni, helyzetbe hozni.- Mikor volt nehezebb a bizalmi kapcsolatot kiépíteni? A múltban, néhány évvel vagy akár évtizeddel korábban? És a gyerekekkel vagy a szülőkkel van nehezebb dolguk?- A gyerekek feltétlen bizalommal vannak az ember iránt, hogyha ő pozitívan viszonyul hozzájuk. Tehát egy pozitív pedagógusviszonyulásra egy pozitív gyerekviszonyulás a válasz. Egy negatívra meg munkát. De nem akartunk velük elszigetelten dolgozni. A célunk az, hogy valahogyan beágyazódjunk a helyi intézményrendszerbe, mert szeretnénk a rendszer részévé válni, és segíteni mindenkinek a munkáját. Ez egy mediáló tevékenység, amit az intézményrendszer és a roma családok között végzünk. Alapszabály nálunk, hogy nem beszélünk roma emberekről a negatív. Magyarországon az iskolarendszer azt örökölte meg, hogy a szülők-főleg vidéken, ahol kevesebb érdekérvényesítési képességgel rendelkező szülők vannak - nem szólnak bele a tanárok dolgába. Ebben a helyzetben a szülők gyerekszerepbe kényszerülő valakik, akik elfogadják, hogy a tanár jobban tudja, mit kell tenni. A szülőnek vakon kell bíznia a pedagógusban. De nem bíznak. Amikor belekezdtünk, az első évben az volt a kihívás, hogy kialakítsuk ezt a bizalmat a közösségen belül.- És hogyan?- Fontos elmondanom, hogy a bizalomépítés rendkívül fontos volt, mert ebből semmit nem találtunk a szegregátumban. Nem volt közösség sem, amikor elkezdtük a roma emberek nélkül. Próbáljuk behúzni őket a megbeszélésekbe, együttműködésekbe. Egyébként ez sem volt egyszerű a bizalom szempontjából. Kidolgoztunk erre egy stratégiát, ami végül sikeresnek bizonyult. Megértettük és elfogadtattuk a hátrányos helyzetű családokkal, hogy mi ugyanazért a célért harcolunk, és hogy össze kell fognunk azért, hogy eredményesek legyünk, ami ezeknek a gyerekeknek a felemelkedését és kitörését segítheti. A bizalomnál talán még érdemes megemlíteni a civil szervezetünket támogató emberek bizalmát is. Itt az átláthatóság mellett ki kell emelni azt is, hogy a támogatóink is bíznak abban, hogy a modellünk sikeres lesz.
