Atomerőmű, 2017 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2017-10-01 / 10. szám
RÉGI MOTOROSOK 51 ne-e kedvem az eredményjelzőt kezelni a csarnokban? Örömmel vállaltam, ezáltal részese lehettem az ASE-kosárlabda születésének, és sok-sok egyéb sportágbeli versenynek is. Közben egy évet én is tanítottam (1988-ban) óraadóként az ESZI- ben, ami a műtéteim miatt maradt abba. Volt egy - akkor már - harmadéves informatikus osztályom (Dbaselll+), közülük már sokan bent dolgoznak az erőműben. A teljesség igénye nélkül: Schaller Zsuzsi, Kis Böbe, Foki Csilla, Kis Fecó. Valamint volt egy elsős villamos osztályom is. Ők akkoriban BASIC-et tanultak. Amikor visszajöttem dolgozni, megkeresett Csapó Sanyi, hogy lenne-e kedvem átmenni az Informatikai Főosztályra, ami most indul. Mivel szerettem az ilyenfajta úttörő munkát, átnyergeltem hozzájuk, és több mint 14 évet lehúztam helpdeskesként. Akkoriban még munkalappal kellett kimennünk a helyi számítógépeket megjavítani, a vezénylőtől kezdve az építészetig, szinte minden területet bejárva. Onnan a sok személyes ismeretség és a helyismeret is. A hálózati rekonstrukció után már távolról is tudtuk „gyógyítani" a gépeket. Azóta persze nagyon sokat fejlődött az informatika. Úgy gondolom, hogy ez az időszak volt számomra az igazi nagy próbatétel. Általam nagyon szeretett szakma volt ez, csak amikor kiszervezték az informatikát az MVMI-be, én nem szerettem volna munkáltatót váltani, így maradtam az erőműben. Ekkor a Gazdasági Igazgatóság Logisztikai Főosztályára hívtak, a Beszerzéstámogató Csoporthoz mint cikktörzskezelőt. Manapság már az SAP a lelke mindennek. Ennek vagyunk a helyi és cégcsoportos alapadatgazdái. Minden kis feladatnak és munkának megvan a maga kis „varázsa". Már itt dolgozom 11 éve, és a minap megdöbbentem, amikor a főnököm megkérdezte, hogy mikor szeretnék nyugdíjba menni? Mire azt válaszoltam, hogy holnap. Erre Ő azt kérte, hogy távlatokban gondolkodjak, így megegyeztünk 2020-ban. Akkor lesz 37 éve, hogy itt dolgozom. 23 évesen idekerültem, és ahhoz képest elröppent az idő. Egyébként örülök, hogy jó a társaság, és jó csapatban dolgozhatom. És hogy legyen egy kis anekdota a korai időkből. Fiatal munkakezdőként - meg műszakosként - a saját vezetőinken kívül szinte senkit nem ismertem. Amikor a főnökünk kiadta, hogy miután az orosz szakértők átadták a munkaterületet, senki idegen nem lehet a gépteremben, csak a műszakos személyzet, azaz ketten. Ezek után egyszer csak megláttam, hogy egy, az 50-es éveiben járó úriember sétál a gépteremben. Kérdeztem tőle, hogy tudok-e segíteni? Mondja, hogy köszöni nem, csak nézelődik. Hát, mondom, akkor kívül tágasabb, mert itt idegenek nem tartózkodhatnak! Megköszönte a figyelmeztetést, és kiment a gépteremből. Fél óra múlva viszem ki a vezénylőbe az órásnaplót, és a blokkügyeletes bemutatja Pónya Józsefet, a vezérigazgatót. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben, de ő megdicsért, hogy betartottam a főnökeim utasítását. Na, akkor tapasztaltam meg, hogy milyen is a kézfogása. Még félórával utána is válogattam az ujjaimat.- Mik a tévéid a jövőre nézve?- Igazából nincsenek extra terveim. Talán jó lesz már csak a magam urának lenni.- Mi lett volna, ha akkor, nem szállsz ki az autóból a parkolóban 1983-ban?- Sokszor visszagondolok az elmúlt évekre. Ahogy halad az ember előre a korban, jönnek ezek
