Atomerőmű, 2017 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2017-08-01 / 8-9. szám
38 BARANGOLÓ Püspökség felkérte a településeket, készítsék el a Hősök könyvét. Úgy gondolta, nagyon nehéz dolga lesz az első világháborús emlékek, hősök felkutatásával, de aztán kiderült, hogy egyszerűbb volt, mint a második világháborús, mert akkoriban még mindenkit anyakönyveztek. Az érdeklődést először az ismerősök körében kezdte el, aztán tágította a kört, de nem ment könnyen, mert sokan féltek bármit is elmesélni, hiszen ezekről a történésekről a szocializmusban nem volt szabad nyíltan beszélni. Voltak olyanok, akik emiatt vissza is utasították. Akikkel végül sikerült elbeszélgetnie, ma már nem is élnek, ezért is értékesek ezek az adatok. Az eredményeit összevetette egy dokumentumkönyvben (Bús János - Szabó Péter: Béke poraikra) lévő adatokkal, amely országosan tartalmazza a hősi halottakat, ám ebben a könyvben, csak negyedét, ha megtalálta az elhunytaknak. Az I. világháborúból egyetlen fronton elhunyt sem került haza, hogyan is kerülhettek volna haza Doberdóból akkoriban? - teszi fel a kérdést János. Az emlékkert fejfáiból tudott kiindulni, de ez sem volt egyszerű, mert némelyik olyan, mintha átírták volna. A II. világháborúból néhányan már hazakerültek, de az egyik kezén meg tudja számolni, hányán. Szeretné még lefényképezni a sírokat, amik most megvannak, és tárgyakat gyűjt rendületlenül, amelyek a háborúkhoz kapcsolódnak. Sok mindene van már most is, a kulacstól a gázálarcig, a rohamsisakig. Eredetileg ezeket a tárgyakat itt szerette volna Dunaszentgyörgyön kiállítani, de a falumúzeum tervéből sajnos nem lett még valóság. Már Paksra a Városi Múzeumnak is adott kölcsön ezekből kiállításra, és a Baka-múzeumnak Szekszárdra is. Miközben beszélgettünk, Margitka lapozgatta János írásait, és megtalálta a dédnagyapját a listában. Ott derült ki számára, hogy repeszgránát (srapnel) okozta a halálát. János szívesen megmutatja a munkáit az érdeklődőknek, de arra nincsen lehetősége, hogy könyvben kiadja. Az egyházaknak és a polgármesteri hivatalnak már át is adta az elkészült munkáit. Három kis füzetben találhatóak a kutatási eredmények (I. és II. világháború, Visszaemlékezések), de tervben van már a negyedik is, és sokáig szeretne élni, hogy ez is elkészülhessen. Megörökíteni a pillanatokat és a történeteket - fotókkal, versben és novellában Molnár Gyuláné Sólya Veronika törékeny termete ellenére öt gyermek édesanyja, harmincnégy éve - férje halála óta - egyedül nevelte fel gyermekeit, de nem ijedt meg a faladattól, biztos volt benne, hogy sikerülni fog. Könyvelőként ment nyugdíjba, előtte dadusként is dolgozott bölcsődében és óvodában. Az írás nála a nyugdíjasklubban kezdődött, amikor eleinte a kirándulásokat, eseményeket örökítette meg a Dunaszentgyörgyi Hírhozóban. Emellett egy idő után elkezdett állatokról szóló történeteket papírra vetni, majd a családi történeteket gyerekkorából. Minden családban vannak ilyen generációkon átívelő történetek, amelyek egy idő után feledésbe mennek, hát Veronika megörökítette őket. Ezek sokszor inkább tragikus történetek - mondja, például az egyikben azt mesélte el, amikor régen még a folyóra jártak mosni az asszonyok, és az egyik kislány beleesett a Dunába, tüdőgyulladást kapott, és sajnos meghalt.
