Atomerőmű, 2017 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2017-04-01 / 4. szám
54 SPORT In memóriám Tóth Márton, Parti Zoltán | Fotó: archív Az utolsó évek... Vízzé leszünk Tonió a víz mellett élte az életét, a Duna volt számára az alfa és az omega, kenus volt és kenusként távozott. Csak az élete utolsó négy évében ismertem meg, persze személyesen, mert aki kenuzott, az előtt nem volt ismeretlen Hajba Antal, Tonió neve. Legendás ember volt. És olyan ember, aki nyomot hagyott a másikban. Nehezen tudom elképzelni, hogy aki pár szót is váltott vele, annak ne lett volna meg a véleménye róla. Karakteres volt, kimondta, amit gondolt, akkor is, ha az éppen nem volt hízelgő. Hajba Antal, Tonió Nagyon sokat tudott. Világlátott ember volt, edzősködött Ázsiában, összesen 40 országban járt. És mindenhol tanult. Öt nyelven beszélt, bárkivel szóba tudott elegyedni, amit ki is használt. A sok sztori, az élményekből táplálkozó történetek is érdekessé tették Toniót. Amikor a Duna-deltánál élő lipovánokkal, ahonnan a négyszeres olimpiai bajnok, Ivan Patzaichin is kikerült, beszélték át az aktuális versenyt, az edzésmódszereket és az élet egyéb fontos dolgait. És ezt olyan pontosan adta vissza, mintha csak a múlt héten történt volna. Pedig volt annak már 50 esztendeje is... Paksra kerülve nem a Honvédban megszokott körülmények várták, de a csónakház és az eszközpark modernizálása mellett egy olyan csapatot formált, akik a mai napig barátokként tekintenek egymásra. Azok a szülők, akik először levitték a gyerekeiket a budapesti mesteredzőhöz. Ők egy Rába-túrával, amely hazánk leggyorsabb folyású vize, estek át a tűzkeresztségen. És közösséggé váltak. Ehhez nagy érzéke volt Toniónak. Sokszor mondta, hogy a gyerekeket akkor kell levinni először a csónakházba, amikor süt a nap, kék az ég és csiripelnek a madarak. A madarak egyébként is a kedvencei voltak, hangról ismerte őket. Amikor tavaly nyár végén az általa oltott, hatfajta körtét termő fa árnyékában beszélgettem vele a györkönyi házánál, akkor is madárének adta a hátterét a beszélgetésünknek. Szerette a természetet, védte is azt, és próbálta átadni azt a tudást, amit a vízen és a vízparton eltöltött sok-sok év alatt felhalmozott. Aktív életet élt, gyakran lelátogatott a csónakházba, ahol a vízre szálló gyerekek zsivaja mindig felfrissítette. És csak nevetett, hogy az idő hogy ismétli önmagát, hiszen neki ugyanazokat a kérdéseket tették fel, mint amiket nekem. És a válaszok is sokszor egybecsengtek. Az utolsó beszélgetésünk is pozitívan, jövőbe tekintően telt, ám rá három napra elment. Hazaért, alámerült, és a természet része lett. Vízzé vált.
