Atomerőmű, 2016 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2016-11-01 / 11. szám
GONDOLATOK „E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el." Prancz Zoltán | Fotó: Lencsés János , „A ti Fotóitok" fotópályázat Az ember biztonságra vágyik. Ennek az elemi igénynek az egyik legtömörebb irodalmi-gondolkodástörténeti lecsapódása Blaise Pascal fent idézett 206. töredéke, amelyet - nem mellesleg - André Gide a világirodalom legszebb mondatának nevezett. A híres pascali töredék történeti, gondolati háttere az arisztotelészi földközéppontú világkép megdőlése. Ma már kissé nehéz elképzelni azt az óriási megrázkódtatást, amit ennek nyomán, a 16-17. századtól kezdődően átéltek, különösen a legnagyobb s legérzékenyebb elmék. Az ember a korábbi, vele arányos méretű, otthonos, értelmes céllal rendelkező és legfőképp biztonságos világból (sőt, annak is a közepéből) kiesve egyszerre egy végtelen világegyetem „félreeső zugában" találta magát, ahol „eltévedt lényként", „szerepét vesztett statisztaként bolyong az óriási díszletek között". A világ addigi célja, emberorientáltsága, avagy biztonságossága illúzióként látszott szertefoszlani. Pascal elsőként vonta le a személyes emberi lét szempontjából a drasztikus világképváltás konzekvenciáit. Az előállt helyzet kétféle reakciót váltott ki az emberiségből. Egyrészt hatalmas lendületet kapott a tudományos fejlődés. „A természetnek mintegy uraivá s birtokosaivá tehetnénk magunkat" - hirdeti meg Descartes ennek programját, amely a következő századokban fényes pályát befutó emberi ráció válasza lett az eredendő biztonságérzet elvesztéséből fakadó rettegésre. A másik fundamentális reakció az istenkeresés megelevenedése volt, amelynek nem kevésbé jeles képviselői akadtak a korszakban, mint a descartes-i útnak, például az említett Pascal vagy épp a klasszikus fizikát megalapozó Newton.
