Atomerőmű, 2016 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2016-10-01 / 10. szám

SPORT 37 jártunk evezni, és ott mondja egy srác, hogy Paksra megy edzőnek. Kérdezem tőle, hogy van ott szak­osztály? Akkor tegyen engem is oda.- Együtt jöttetek?- ő nem, nem lett gyüttment. Én sem, mert én gyüttem, de nem mentem. Én választottam ezt a várost, nem a gólya dobott le. Mesélte egyszer nekem egy okos ember, hogy ahhoz, hogy te szak­osztályt tudj csinálni, kell a hátad mögé egy nagy testvér. És itt ez az erőmű volt. Beszéltem valami po­tentáttal, hogy jönnék ide edző­nek, mire kérdezte, hogy milyen kalandvágyból? Én meg mondom, hogy szeretek kisgyerekekkel fog­lalkozni, és fel akarok építeni egy szakosztályt, úgy látom, itt van rá lehetőség, támogatják a sportot. Kérdeztem tőle, hogy ő mit spor­tolt, mire mondja, hogy hátvéd volt. Na, erre inkább nem mond­tam semmit! Azért is vonzott Paks, mert akkor nem volt foci.- Hogy fogadtak a városban? Furcsán néztek, hogy vajon ez mit akar, miért akar idejönni edzősködni?- Az elején nem nagyon tudtak hova tenni, de volt nekem egy csodaszerem: elvittem túrázni a csapatot. A Rábára mentünk, ösz­­szetörtünk két hajót, volt boru­lás, úszás, minden, elég erős volt elsőre.- Gyors folyó a Rába.- Gyors, de azok az emberek, akik ott fölborultak, úsztak, a mai napig lejárnak túrázni. És az ő gye­rekeik jöttek le a csónakházba. Nagyon szerettem túrázni én is, habár ma már nem tudok elmen­ni, megöregedtem. Talán a nagy­apámtól jött az egész, erdész volt. Ő is természetkedvelő volt, meg én is.- Ezután már simán ment min­den?- 1982-ben felvettek, akkor Pónya József volt a főnök az erő­műben, aki úgy támogatta a spor­tokat, hogy az számomra is meg­lepő volt. 17 darab hajó volt lent a csónakházban. A hírre, hogy egy mesteredző került a városba, egy­re többen lettek, és kevés lett a hajó.- Gyorsan terjedt a hír.- Az nekem teljesen új volt, hogy ha jó idő volt, akkor az egyik gye­rek szólt a másodiknak, harmadik­nak, hogy lesz ám edzés, gyertek le! A gyerekek máshogy gondol­koztak, mint Budapesten, és a szü­lők is nagyon meg tudtak lepni. Mondja például egy nagymama, hogy lehoztam a kis unokámat, mondja meg, hogy tehetséges-e vagy sem! Mondom neki, ha egy évig, kettőig idejár a kis unokája, akkor megmondom. Mondja erre, hogy neki nincs ideje. Ugyanez tör­tént velem, mikor Indiában voltam. Sorba állítottak elém pár nyüzüge, életében húst nem evő, vékony kis gyereket, hogy mondjam meg, hogy melyik a kajakos, melyik a kenus, melyik a jobbos, melyik a balos. Nem megy, el kell kezdeni, akkor fog kialakulni. Szép kihívás volt. Ők sem akarták elhinni, hogy Paksra akarok jönni edzősködni. Polenszky Géza jó haverom volt, egy csepeli srác, Baján volt edző, ő mondta, hogy ez nem nekem való, kis falat ez nagyon. Mondtam neki, hogy én itt dolgozni akarok, kihí­vásnak tekintettem.- A paksi életet a budapesti pezsgés után könnyű volt meg­szokni?- Ellenkezőleg, nagyon nehéz. Nem dicsekszem vele, de aho­gyan én éltem, azt nem lehetett folytatni, váltanom kellett. Le kel­lett nyugodni, és ebben Paks se­gített. Nagyon szépen alakultak aztán a dolgok, bárki lejöhetett a csónakházba, bárkivel elbe­szélgettem. Azt mondja nekem egyszer Tuncsik József, ő az első magyar Európa-bajnok judós: „Ha rám hallgatsz, koma, tartasz egy szülői értekezletet."- Első szülői?- Nyakkendőt kötöttem, felvet­tem az olimpiai szerelést, mert nem volt más ruhám. Beléptem a szülők közé - kezét csókolom, jó napot kívánok -, a bemutatkozás után elmondtam, hogy én nem akarok a gyerekekből világbajno­kot csinálni, én azt szeretném, ha itt Pakson sok egészséges ember lenne. És nyertem. A szülői féltés itt nagyobb, mint Budapesten. Ott egy 10-12 éves gyereket el­engednek egyedül Kőbányára, itt nem engedik el Szekszárdra.- Egyedül jöttél ide, ugye?- Igen, de hónapokon belül fe­leségül vettem Gyöngyikét. Ő Orosházán volt tanítónő, neki is új volt a város. Rendbe tett engem, és azóta is rendben tart, kicsit jár a szám otthon, de ez így van jól.- Tehát mindketten újak voltatok a városban.- Németh Imre nevű úriember megírta Paks monográfiáját. Első dolgom volt, hogy végigolvastam. Ha én itt lakom, akkor ezeket tudni kell. Elhatároztam, hogy itt fogok élni. Pakson még mindig azt hiá­nyolom, hogy nem elég városias. 25-30 haverom biztosan van itt, és ha véletlenül azt mondom, hogy lemegyek a faluba, akkor kapok.- De szeretsz itt?- Nagyon. Már az elején is tet­szett, az első években kaptam egy-két pofont, de ez vele járt. Ahogy lent voltam a Dunán, ott kezdődtek az igazi, jó barátságok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom