Atomerőmű, 2016 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2016-10-01 / 10. szám
32 NYUGDÍJASAINK „Budapest csodás" Vadai Zsuzsa | Fotó: saját archívum- Pörgessük vissza az idő kerekét, és idézzük fel a Pakson eltöltött éveket!- Nagyon nagy izgalom és öröm volt bennem, hogy az atomerőműbe jöhettünk dolgozni. Zolival Pétfürdőn kezdődött a szerelmünk 1975 augusztusában, majd 1977 májusában összeházasodtunk. Ott külön-külön szállón laktunk, és szerettünk volna lakást kapni, de a Péti Nitrogénművek vezetője nem járult hozzá. így olyan munkahelyet kellett keresni, ahol kapunk lakást. Zoli egyik barátja már Pakson dolgozott, és ő mondta, hogy miért nem jövünk ide. Gondoltuk, próba szerencse, és útra keltünk. Sikeres felvételi után 1978 januárjában beléptünk a Paksi Atomerőműbe, a férjem a karbantartás területén helyezkedett el és dolgozott, én a Vegyészeti Osztályon kezdtem a munkámat, majd 1985- től a Környezetvédelmi Laborban dolgoztam 2008. december 31-ig, a nyugdíjba vonulásomig. Szerettem a munkámat és a kollégáimat. Most, hogy felidéztem a régmúltat, egy kedves történet jut az eszembe Tisza Évával kapcsolatban. Évekig a primer körben dolgozott, mielőtt hozzánk került a laborba, előtte sokat buszozott. Alig volt ott pár napot, amikor be kellett mennünk az erőműbe. Általában a fiúk úgy intézték a dolgukat, ha tudták, hogy valami miatt be kell mennünk, autóval vittek be. Ebben az esetben nem volt senki, aki ráért volna, de mindenképpen el kellett intézni az ügyet. Éva kérdezi, hát akkor mivel megyünk be? Germán Endre, a főnökünk mondja, hogy busszal. Éva teljes felháborodással kérdez vissza: - Busszal?! A mai napig szoros a kapcsolatom Évával, és Lőjek Szilviával is régóta barátok vagyunk jóban, rosszban. A többi volt kollégámmal is ápoljuk a kapcsolatot.- Hogyan emlékeztek vissza a paksi évekre?- Első emlékem a kenyérhez kötődik. Annyira finom volt, hogy még most is a számban érzem az ízét, és visszarepít a fiatalságomba. Az ott töltött 37 évről regényt lehetne írni. Sok küzdelem, de sok Lukács Zoltánná Éva
