Atomerőmű, 2006 (29. évfolyam, 1-12. szám)

2006-08-01 / 8-9. szám

12. oldal 1976-2006 2006. augusztus-szeptember Balogi Jenő (1945-2006) 2006. szeptember 1-jén paksi otthonában váratlanul elhunyt Balogi Jenő, a PA Zrt. volt mű­szaki vezérigazgató-helyettese. Balogi Jenő 1976. február 1- jével, negyedikként nyert felvé­telt a Paksi Atomerőmű Válla­lathoz. Szakmai tudását, szere­­tetét, az erőmű iránti elkötele­zettségét kollégái jól ismerték. Fegyel­mezett, visszafogott, a tettek embere volt. Kiváló, felkészült mérnök volt, nagyszerű vezetőnek ismerték. Hosszú időn keresztül műszaki vezérigazgató­helyettesként dolgozott, közvetlen irá­nyításával történt az 1-4. blokk üzembe helyezése. Nevéhez köthetők a bizton­ságnövelő intézkedések végrehajtásával kapcsolatos meghatározó jelentőségű döntések. Irányítása alatt vált a paksi atomerőmű az atomenergetika elismer­ten jó termelő egységévé. 1998. június 30-án korkedvezménnyel ment nyugdíjba. Felelősségteljes beosztá­sa mellett társadalmi tisztséget is betöltött. Több mint 15 évig az Atomerő­mű Sportegyesület elnöke volt. Egyik kezdeményezője volt az Atomerőmű Sportcsarnok meg­építésének. Kiemelkedő munká­jáért számtalan elismerésben, ki­tüntetésben részesült. Nyugdíjas­ként is figyelemmel kísérte az atomerőmű eseményeit. Több esetben hangot adott azon véle­ményének, hogy a négy paksi blokk élet­tartam-hosszabbításának tárgyi feltételei adottak. Alkalmanként sajnálatát fejezte ki a paksi atomerőmű két darab ezres blokkal történő bővítésének leállítása miatt. 2006. szeptember 7-én Pakson, a Kál­vária úti temetőben vettek végső búcsút Balogi Jenőtől. Gyászolja Őt szerető fe­lesége Ildikó, gyermekei: Gyula és csa­ládja, Csaba, rokonok, kollégái és volt munkatársai. Emlékét megőrizzük örök­re. Nyugodjék békében. A PA Zrt. saját halottjának tekinti. Kovács János (1945-2006) Paksi otthonában hosszan tartó súlyos, gyógyíthatatlan betegség­ben elhunyt Kovács János, a PA Zrt. nyugdíjas dolgozója. Család­dal együtt - akik közel álltak hozzá - tudtuk, hogy évek óta sú­lyos beteg. Négy éve, hogy két kisebb műtétre került sor. Vala­mennyien bizakodtunk, hogy az egészsége helyre áll. Évek során a szerve­zete legyengült, ápolásra szorult. Felesé­ge, gyermekei mindvégig a félj, az édes­apa mellett volt, igyekeztek a gondosko­dással a fájdalmát részben enyhíteni. Kovács János 1980. június 20-val ke­rült felvételre a Paksi Atomerőmű Válla­lathoz, hegesztői beosztásba. Szorgal­mas, kiváló szakmunkás volt. 1997. de­cember 20-án korkedvezménnyel elment nyugdíjba. Továbbra sem pihent. Kis há­zat vásároltak, és a ház körül mindig akadt munka. Családszerető apa, nagyapa volt. 2006. szeptember 8-án Pak­son, a Fehérvári úti temetőben vettek végső búcsút Kovács Já­nostól. Gyászolja őt szerető fe­lesége: Ilona, akivel 42 évig él­tek együtt boldog házasságban. Gyermekei: Tamás, Ildikó, Ró­bert és családjuk. Szerető uno­kái: Anikó, Kornél, Zsituka, Dorika és Zorka. Dédunokája: Noémi. Testvérei: József, Katalin, Éva és családjuk. Ke­resztlánya: Krisztina, sógora: János és családja. Sógornői: Mária, Erzsébet és családjuk. Rokonok, barátok, munkatár­sai és ismerősök. Nyugodjál békében! -MJ.­Köves László (1956-2006) Kollégánk, Köves Imre László szabadságát töltötte Ukrajnában. Leírhatatlan megdöbbenéssel kap­tuk a hírt, hogy 2006. augusztus 27-én hajnalban agyvérzés, szív­trombózis következtében elhunyt. 1978-tól dolgozott a paksi atomerőmű építkezésén, kezdet­ben tervezői művezetőként, majd 1985-től a Paksi Atomerőmű Válla­lat, a Szekszárd Paksi Vízgazdálkodási és Környezetvédelmi Kft., majd az ATOM­­Dí Kft. alkalmazottjaként, mindig hidro­­technológusi munkakörben. Lacival egy pótolhatatlan munkatársat és barátot veszítettünk. Mindig jókedvű, jó humorú munkatárs volt. A reggeli kávé­zások nélküle színtelenek voltak, és saj­nos lesznek is. Ha néha távol volt, már az első nap reggel mindenkinek hiányzott. Rendkívüli munkabírással rendelke­zett, a munkában nem ismert tréfát. Szin­te egész nap nem láttuk, tette a dolgát. A cégnél egyedüli hidrotechnológusként speciális helyzetben volt. Minden szakte­rületébe tartozó feladatot egyedül látott el. Számos külső céggel dolgo­zott együtt. Nevével, keze nyo­mával találkozhattunk minden sugárvédelmi éves jelentésben és vegyészeti évkönyvben. Ha­talmas ismeretanyaggal rendel­kezett a szakterületén. Az üzemidő-hosszabbítás megala­pozásához készített Környezeti Hatástanulmányba is jelentős ismeretanyagot tett be. A szakmája mellett a judoban is mara­dandót alkotott. Kezdetben sportoló­ként, majd edzőként, hazai és nemzetkö­zi versenyek szervezőjeként szolgálta a választott sportágát. Edzőként kicsi gyermekekkel foglakozott, akikhez kü­lönleges érzéke volt. Nemcsak a sport szeretetére, hanem emberi dolgokra is nevelte a fiatalokat. Laci végérvényesen nyomott hagyott az erőművünkön, a munkatársaiban, ba­rátaiban, amelyet nem lehet elfelejteni. Találkozás Tímár Gézával, A PA ZRT. NYUGDÍJAS VEZETŐMÉRNÖKÉVEL Tímár Géza 1977. május 1-vel ki­­lencvenhatodikként - áthelyezéssel - került felvételre a Paksi Atomerő­mű Vállalathoz. Számtalan vezetői beosztásban bizonyosságot nyert a szakmai tudása, vezetői rátermett­sége, kiváló szervezőképessége, segí­tőkészsége és embertársi szeretete. Munkája elismeréseként az elsők között részesült Céggyűrű-kitünte­­tésben. 1996. október 1-vel, 54 éves korában nyugdíjba ment. Timár Gézától telefonon találkozót kér­tem, hogy beszélgetésünk során kö­zösen idézzük fel az atomerőműben munkával eltöltött évek, események és emlékek közül a legfontosabba­kat. A várva várt beszélgetésre több hónapos késés után került sor. — Hogy érzed magadat?- Köszönöm, most már jobban va­gyok. „Élvezem” a nyakcsigolya-elme­­szesedésem minden következményét, gyötrelmét. Több mint két hónapon át folytatott rendszeres kezelés után mondhatni elviselhetően jól érzem ma­gam. Ennek tudható be, hogy a terve­zett találkozásunk időpontja többször módosult. Sajnos a nyakcsigolya elme­­szesedése miatt változó időközönként, amikor rossz passzban vagyok, szed­nem kell fájdalomcsillapítót.- Hogyan telnek a nyugdíjas évek? — Az elmúlt tíz évben pihenésre is jutott idő annak ellenére, hogy folya­matosan dolgozom nyugdíjas felesé­gemmel együtt. A munka szellemileg frissen tart, és nem utolsó sorban biz­tos anyagi jövedelmet jelent szá­munkra. Nincs okunk panaszra. — Milyen indíttatással jöttél az atomerőműbe dolgozni?- 1968-ban a Budapesti Műszaki Egyetemen, gépészmérnöki karon hőgépész diplomát szereztem. Egye­temi éveim alatt hallottam, hogy Pak­son erőmű épül. Már akkor elhatároz­tam, hogy adandó alkalommal Paksra jövök dolgozni. Végzős mérnökként első munkahelyem az ózdi erőmű volt. Ott pár év elteltével a termelé­si-programozási osztály vezetőjeként dolgoztam. Minden vonatkozásban jól éreztem magam. Ennek ellenére 1977 elején felvétel ügyben jelent­keztem az atomerőműbe. Itt az első felvételi beszélgetésem Szabó Benjá­minnál, a Paksi Atomerőmű Vállalat akkori igazgatójával, illetve Pónya Józseffel történt. Ezen beszélgetést követően viszonylag hamar felvételt nyertem. A kalorikus osztályra kerül­tem üzemvezetői beosztásba. Közvet­len főnököm Pákái László volt. Üzemvezető társammal, Simon Péter­rel - aki sajnos pár hónapja hunyt el - kezdtük meg a munkánkat. A legelső időben mi biztosítottuk a lakótelepi és az erőművi távfűtést. Akkor ez volt az erőmű egyetlen működő üzeme. Ké­sőbbiek során az 1. blokk idegengő­zös indíttatását is a kalorikus osztály biztosította. A dolgozói létszám növe­kedésével szerveződtek az üzemek, osztályok, főosztályok, végül az igaz­gatóságok (turbina, reaktor stb.). — Mit jelentett PAV-osnak lenni? — Véleményem szerint rangot, szakmai kihívást, biztonságot, anyagi és erkölcsi elismerést. Függetlenül kinek milyen végzettsége, beosztása volt. Külföldön - Szovjetunióban, NDK-ban, Csehszlovákiába később Finnországban több hónapos szakirá­nyú képzést kaptunk. Kissé vicces emlékként maradt meg bennem töb­bek között Novovoronyezsben a sza­movárban főzött paprikás krumpli. — Közel 20 éves atomerőműves te­vékenységed során milyen beosztás­ban dolgoztál? — Mint említettem külső üzemek üzem vezetőjeként kezdtem dolgozni. 1978-tól 1989-ig ugyanott a külső technológiai osztály vezetője, majd 1990-től 1992-ig az akkori KÁIG állapotfelügyeleti osztály vezetője lettem. 1993—1996-ig - nyugdíjba vonulásomig - a minőségbiztosítási osztály vezetőjének helyettese vol­tam. A minőségbiztosítási osztályon az osztályvezetőm Vincze Pál volt. — Tudomásom szerint munkád mel­lett sportvezetői tevékenységet is vé­geztél. — Való igaz, abban az időben nagyon sokan, sok vezetőtársammal együtt társadalmi tisztséget töltöttünk be. Jó­magam 1979-1995 között a kajak-ke­nu szakosztály elnöke voltam. Meg kell említenem Kováts Balázs mérnök kollégámat, mivel a vízi sport ötlete tő­le származott. Pónya József, az akkori vezérigazgató, Nagy Istvánná gazdasá­gi vezérigazgató-helyettes asszony, az ASE elnöksége és Juhász Sándor a ka­jak-kenu szakosztály teljes kiépítésé­hez - a paksi gyerekek sportolása érde­kében - minden támogatást megadott. Kezdetben 4 hajóval szerény körülmé­nyek között kezdtünk a MÁSZ-telepen egy barakképületben. Később már nyári táborokat is szerveztünk a kis­gyerekeknek. A versenyzői létszám­mal együtt a hajók - kajakok és kenuk - száma is növekedett. A sok tehetsé­ges fiú és lány a hazai és nemzetközi versenyeken kimagasló eredményt ért el. 1989-1996 között a Magyar Kajak­kenu Szövetség elnökségének a tajga voltam. Meg kell említenem, hogy a szakosztályhoz fűződő kimagasló si­kereket, eredményeket Hajba Antal (Tónió) kenuvilágbajnok nélkül a szakosztályunk és versenyzői nem ér­ték volna el. Visszatekintve azt mond­hatom, hogy élményekben, sikerekben gazdag és boldog évek voltak. — Szép vagy kevésbé szép emlékek? — A már említetten kívül a munká­ban mindig megtaláltam az örömöt. A sikerek, elismerések erőt adtak az új feladatok elvégzéséhez. Úgy ér­zem, hogy minden beosztásban helytálltam. Nagyon jó munkatársa­im voltak. Az elismeréseket sohasem csak magamnak tulajdonítottam! Minden esetben az engem körülvevő kollektíva munkája és a teljesítménye kapott elismerést. Nem volt olyan esemény, amire azt mondanám, hogy kevésbé emlékszem rá szívesen. — Családodról, ha mondanál valamit. — Egy felnőtt diplomás lányunk van, aki már régóta a fővárosban dolgozik. Feleségemmel úgy döntöttünk, hogy a lányunk után megyünk. 1999-ben köl­töztünk fel Budapestre. Nyugdíjasként betéti társaságot hoztunk létre. Mérnö­ki irodaként Magyarországon több vá­rosban, különböző cégekkel szerződé­ses munkakapcsolatban vagyunk. Nyugdíjba menetelem óta többször jártam az erőműben. Különösen jó Paksra jönni, mert ilyenkor több régi kedves kollégával találkozom. — Köszönöm a beszélgetést! Jó egészséget és boldogságot kívánok neked és kedves családodnak! -MJ­Van perspektívája a rekreációs központnak Az atomerőműben dolgozók túlnyo­mó többsége bizonyosan ismeri a halk szavú, udvarias és mindig kész­séges Simon Jánost, a rekreációs köz­pont vezetőjét, aki idén átadja a kor­mánykereket, és nyugdíjba vonul.- János! A nyugdíjba vonulás je­lentős változás az ember életében, felkészültél erre a nagy fordulatra?- Igen, felkészültem. Az volt a cé­lom, hogy ez év végén megyek nyug­díjba. Ezt pedig ahhoz igazítottam, hogy befejeződjön az öt évre szaka­szolt felújítási sorozat. A másik iga­zodási pont az volt, hogy az unokám 6 éves lett, aki majd az iskola kezdés­kor számít a nagypapa segítségére. Végül pedig a feleségem is most érte el a nyugdíjkorhatárt. így egy napon, együtt tudunk elmenni. Egyébként együtt jöttünk, és együtt is távozunk. Tehát tudatosan készültem a nyugdíj­ba vonulásra, de ennek ellenére nem lesz könnyű az átállás. Más lesz az életritmus, nem lesz ez a permanens figyelem és készenlét. Ezt a nehézsé­get segít majd áthidalni a két gyönyö­rű unokám, akik eddig sokszor hiá­nyoltak, mert „a papa mindig a ven­dégnél volt”. Ezenkívül van egy szép hobbitelkünk Badacsonyban, tele szőlővel és gyümölcsfával, végre lesz időm a kényelmes rendezésre.-A rekreációs központot 1984. no­vember 14-én adták át, te áprilisban kerültél az intézmény élére, amely szintén nagykorú lett. Mi az, amire mindig büszke leszel?- Mindig büszke leszek arra, hogy senki nem tud rám mutogatni azért, mert egy fillért is elvettem volna az atomerőmű vagyonából. Mindig úgy gondoskodtam róla, mint a sajátomé­ról, de soha el nem feledve, hogy nem az enyém, hanem a közösségé. Büszke vagyok az atomerőmű dol­gozói, munkavállalói részéről felém érkező pozitív visszajelzésekre. Egyébként az utóbbi egy évben ezek tartották bennem a lelket. És természetesen büszke vagyok ar­ra, hogy önállóan irányítva, létrehoz­tam ezt a szervezeti egységet, amely­nek üzemeltetéséhez minden támoga­tást megkaptam. Nagy öröm számom­ra, hogy egy jól működő szervezeti egységet hagyok az utódomra. Végeze­tül büszke vagyok a munkatársaimra, akik nagyon sokat tettek azért, hogy a vendégek elégedettek legyenek. A kö­zös szlogenünk így hangzott: a vendég minden jogos igényét ki kell elégíteni.- Úgy érzékeltem, nem volt nagy változás a személyzet összetételében, stabil a csapat.- Én is így vélekedem, együtt sír­tunk és együtt nevettünk. Itt nem volt olyan, hogy egyiknek ezt szabad, a másiknak azt, a harmadiknak pedig semmit sem. Úgy érzem ezzel a szem­lélettel sikerült egy nyitott és kellemes munkahelyi légkört kialakítanunk. Nem kellett a szájra tapaszt tenni, mindent el lehetett mondani, miután a vendéget tökéletesen elláttuk.- Az erőműben úgy érzékeli az em­ber, hogy a munkavállalók szeretik a rekreációs központot. Gondolom ezt ti is érzékelitek. — Igen, hiszen hetente rendszeresen szembesülünk az általunk kiosztott kérdőívek tartalmával. A visszajelzé­sek 98%-a pozitív. Azt, hogy a mun­kavállalók magukénak érzik a köz­pontot, mi sem bizonyítja jobban, mint a berendezések óvása. Ugyanis addig, amíg a szállodákat 5-6 évente fel kell újítani, addig a mi intézmé­nyünk első felújítására csak 10 év után került sor, és a második felújí­tásra is 8 év után. Itt említem meg, hogy arra is büszke vagyok, hogy si­került a PA Zrt. szervezeti keretein belül megtartani ezt az intézményt. — Biztosan van információd a kör­nyék vállalati üdülőinek sorsáról?- Igen, általában privatizálták ezeket az üdülőket, viszont a komolyabb cé­gek, mint a MALÉV vagy a rendvédel­mi szervek nem engedték a privatizá­lást. Én ezeknek a cégeknek adok iga­zat. Bár meg kell jegyeznem: ez az in­tézmény több mint üdülő, ez rekreációs központ. Nem szabad ledegradálni egy életmód vagy fitnesz- és egészségneve­lési program szintjére. Már csak azért sem, mert a már említett két példa ese­tében személyi jövedelemadó-kedvez­ményt kapnak azért, hogy rekreálhas­sák munkavállalóikat. Nekünk is ebbe az irányba kellene lépnünk.- Örülsz, vagy szomorú vagy, hogy távozol?- Örülök, de elsősorban azért, mert van egy perspektíva a rekreációs köz­pont előtt. Jelenlegi információim szerint egy közel ekkora tömb épül a patak túlsó partján, az erőmű telkén. Végül hadd köszönjem meg az erőmű munkavállalóinak azt a sok-sok se­gítséget, amelyet formálisan és infor­málisan is megadtak annak érdeké­ben, hogy ez a rekreációs központ eredményesen tudjon működni. Tekintettel arra, hogy az életemet a vendéglátásban töltöttem el, különb­séget tudok tenni vendég és vendég között, és az atomerőmű munkaválla­lóit a felső osztályba sorolom, mint vendégeket.- Köszönöm az interjút! Jó egész­séget és hosszú nyugdíjas éveket kí­vánok! -Beregnyei-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom