Atomerőmű, 2005 (28. évfolyam, 1-12. szám)
2005-02-01 / 2. szám
2005. február ATOMERŐMŰ 9. oldal A mecset árnyékában A csoport a nagykövettel igazgatást a katonai vezetés vette át. —A helyzetet a polgárháborús állapot is nehezítette?- Ez a tartomány jelentős természeti kincsekkel rendelkezik, viszont kevés jut vissza az állami költségvetésből fejlesztésekre. Emiatt le akarnak válni Indonéziától; szeparatista csoportok folyamatosan harcban állnak a kormányerőkkel. A polgárháborús állapotok miatt az 1990-es évek eleje óta nem engedtek be külföldieket. Állandó katonai felügyelet, kijárási tilalom volt sötétedéstől. Ez befolyásolta a munkánkat is.- Hol kezdtétek meg a munkát?- Egy mecset mellett, egy rizstárolóban szállásoltak el minket, innen kb. 500 méterre volt a portugál kórtőződött, újrakötözést igényelt, volt olyan is, amelyet még nem láttak el a szökőár óta. Voltak az amputációhoz közeli esetek. — Milyen az élet a szökőár által nem érintett területeken? Milyen az iszlám világ, és annak látható jelei?- A cunami által nem érintett területeken megszokott módon folyik az élet, azzal a különbséggel, hogy a szökőár folytán otthontalanná vált embereket helyieknél szállásolták el, vagy 2-300 fős menekülttáborokat hoztak létre. Normál körülmények között mezőgazdasággal, illetve bányászattal, ásványkincsek kitermelésével foglalkoznak az emberek. A boltok ellátottsága szegényes, az alapvető élelmiAz ablakban ház. Megérkezésünkkor itt még kezdetleges állapotok uralkodtak, nem működött a kórház, annak ellenére, hogy komoly műtővel, intenzív ellátóhellyel rendelkeztek. Ennek felépítésében segédkeztünk, de rögtön megkezdtük a rendelést is, mivel a helyi lakosok már megkerestek minket a panaszaikkal. Két mobil ellátóhelyet létesítettünk, egyiket egy menekülttábor mellett, a másikat egy orvosi rendelőben. így három helyen végeztünk sebészeti és belgyógyászati rendelést, egy-egy ellátóhelyen naponta 70-80 embert kezeltünk. A kórházban két tüdőgyulladásos beteget is kezeltünk, akik a szökőárban belélegezték a tengervizet. Az éjszakai ügyeletet is a magyarok adták.- Nem voltak az emberek bizalmatlanok?- Az első nap még kisebb problémákkal jöttek, másnap már a súlyosabbakkal is, miután látták, hogy megoldást találunk a panaszaikra. Ez egy konzervatív iszlám terület, nagyon vallásosak az emberek, mindezek ellenére pozitívan viszonyulnak a külföldiekhez, befogadók. Kedvesek voltak, megköszönték a segítséget.- Milyen jellegű betegségekkel kerestek meg titeket?-A munkánk 30-40%-ban sebészeti, a cunami során elszenvedett sérülések miatt szükségessé vált sebellátásokból, a másik része a belgyógyászati alapellátási feladatokból állt. Sok bőrbeteg, és aktív tbc-s ember van. A sérülések közül sok már elferszerek azonban megtalálhatók. A városnak saját egyeteme is volt. A müezzin napjában többször is megszólal, péntekenként pedig több órán keresztül is imádkoznak. A vallásos öltözéket már a kisgyerekek is viselik. Sokkal szigorúbb viselkedési szabályok vannak, mint az európai kultúrákban.- Hogyan dolgozzák fel a történteket?- A katasztrófát - talán a vallásuk miatt - fel tudják dolgozni. Élik az életüket, mosolyognak, tudják értékelni az életet. Rengeteg azonban az árva gyerek. Legnagyobb számban a csecsemőkorú gyerekektől az 5-6 éves korosztályig haltak meg, mivel ők nem tudtak menekülni, védekezni a szökőár ellen.- Hazafelé minden rendben volt?- Összesen 7 nap effektiv munkát végeztünk; visszafelé már polgári járattal jöttünk. Egy napot Dzsakartában töltöttünk, ahol Indonézia kontrasztjait is megtapasztalhattuk. A hazautazás rendben megtörtént.- Lelkileg nem viseltek mega látottak?- Egy dolgot lehet tenni, ki kell kapcsolni az érzelmeket. Ha beleéli magát az ember, az akadályozza a munkában, és megtöri. Sokszor porszemnek éreztük magunkat abban a forgatagban. A katonai múltam segítséget ad a történtek feldolgozásához, és szakmailag is sok tapasztalattal gazdagodik az ember. Emellett emberileg is pluszt ad az, ha ilyen helyzetben segítünk a rászorultakon.- Visszamennél megint?- Igen. -Enyedi Bemadett-Példátlan segítségnyújtási láz követte a 2004. december 26-i földrengés miatt bekövetkezett szökőárt Dél-Ázsiában. A lakosság és a civil szervezetek adományai hatalmas méreteket öltöttek. A lehetőségeikhez mérten mindenki igyekezett segíteni a bajbajutottakon; otthon, élelem, ivóvíz és orvosi ellátás nélkül maradtakon. Arra azonban, hogy személyesen tapasztalja meg valaki a katasztrófasújtotta terület borzalmait, de emellett az ottani emberek segítségért nyújtott köszönetét és háláját is, csak keveseknek nyüt módjuk. Bana János, a PA Rt. baleset-elhárítás vezetője közöttük volt, egy mentőcsoport tagjaként 2005. január 6-16. között Indonéziában, Szumátrán segített.- Milyen módon kezdődtek meg az előkészületek a kiutazásra?-A szervezést január elején a Karitatív Szövetség (KARISZ - a speciális mentőszervezetek szövetsége), és a hozzá csatlakozó karitatív szervezetek kezdték meg, emellett a Baptista Szeretetszolgálat, az Ökumenikus Szeretetszolgálat és a Hitgyülekezet Kézfogás az indonéz miniszterelnökkel adott műszereket, a költségeket pedig a résztvevők arányában állták. A csoport 9 orvosból, 1 mentőtisztből és 4 fő kisegítő személyzetből, ápolókból és logisztikai feladatokat végzőkből állt össze. Lényeges szempont volt, hogy minden szakterület képviselve legyen - sebészet, belgyógyászat, aneszteziológia, oxiológia —, és ezek megfelelő háttértámogatással rendelkezzenek. A felszerelést a szervezés során különböző felajánlások alapján gyógyszergyárak és magánszemélyek adták össze, összesen másfél torma gyógyszert, kötszert és élelmiszert vittünk magunkkal kb. 30 millió forint értékben. A gyógyszerek között nagy mennyiségű antibiotikum, fertőtlenítőszer, kötszer, fájdalomcsillapító szerepelt. Jelentős segítség volt, hogy a légitársaság, amellyel — a Frankfúrt-Szingapúr-Dzsakarta útvonalon - utaztunk, ingyen vállalta a túlsúlyt és a repülőjegyeket. — Indonéziába érkezésetek után hogyan jutottatok a segítségnyújtás helyszínére, illetve ki határozta meg ennek helyét?- A megérkezésünk után az indonéz nagykövet, dr. Busztin György fogadott bennünket Dzsakartában, aki rögtön megszervezte a továbbutazást. Nagyon sok segítséget kaptunk a nagykövet úrtól; ő szervezte meg a szállásunkat, az eszközök szállítását, és a katonai reptérre való kijutást, ahonnan Banda Aceh-be repültünk. A területet csak légi úton közelíthettük meg, a kikötő elpusztult, komolyabb közlekedési útvonalak pedig nincsenek. A reptéren az indonéz miniszterelnök személyesen győződött meg arról, hogy a segélyszállítmányok és csoportok el tudnak-e indulni a kárterületre. A miniszterelnök a csoportunk tagjainak külön gratulált, kezet fogott, megköszönte Magyarország segítségét. A megérkezésünk előtt a portugál és a magyar nagykövet felvették egymással a kapcsolatot, és megegyeztek, hogy kölcsönösen segítséget nyújt egymásnak a két ország. A portugálok komplett tábori kórházat telepítettek ezen a területen, de a teljes személyzetet nem engedték be az országba, így mi a kórház telepítésében, üzemeltetésében is segédkeztünk.- Milyen körülmények közé érkeztetek meg Aceh tartományba?- Érkezésünkkor szakadó eső fogadott, a felszerelést sátorba pakoltuk, hogy megóvjuk az esőtől. Tudni kell, hogy ilyenkor monszun időszak van, délelőtt 30-32 fok, napsütés, délután nagy eső, a páratartalom közel 100%. A helyszínre érkezéskor tapasztaltuk, hogy a parttól 3-5 km-es sávban mindent elpusztított a szökőár. Az otttartózkodásunk idején már kb. 130 ezer volt a halottak száma, és naponta 2-3000 embert találtak a romok alatt, akiket tömegsírokba temettek. Több méteres törmelék- és iszapréteg van a város ezen területén. A normális állapotok létrehozása is évekbe fog telni. Ez a terület volt a legközelebb az epicentrumhoz, kb. 60 km-re. Egy túlélő szerint 5 perc alatt érte el a cunami a várost, amely a tengerpartra települt. A parton a tehetősebb réteg lakott, a kórházak, a honvédség és a közigazgatás itt működött. Mostanra teljesen elpusztult minden, a 12-13 ezres köztisztviselői rétegből a kormány felhívására kb. 240-en jelentkeztek. A közElsodort életek
