Atomerőmű, 2000 (23. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1-2. szám
6. oldal ATOMERŐMŰ 2000. január - február * Újra Ausztriában Felbuzdulva előző cikkem sikerén, vagy sikertelenségén, (még senki nem telefonált, hogy érdekelné a sziklamászás) megpróbálom elmesélni egy másik ausztriai kalandunkat, melynek során megmásztuk a Hohköniget, és túráztunk Ausztria legmagasabb csúcsa környékén. Végre elérkezett a nyári szabadság ideje, amit már nagyon vártunk Tamás fiammal, hiszen régóta tervezgettük annak az egy hétnek a programját, amit kedvenc hegyeink között fogunk tölteni. Kicsi, de lelkes csapatunk repeső szívvel gyömöszölte az autóba a szükséges felszerelést és söröket a család otthon maradó részének aggódó pillantásai közepette. Aztán eljött az indulás pillanata. Amit itthon felejtettünk, az itthon marad, amit bepakoltunk az jön velünk. Utunk sima, zökkenőmentes volt, csak az utolsó szakaszon féltem egy kicsit, mert egy előző próbálkozásunknál felforrt a hűtővizünk. Pillanatok alatt hitetlenkedő, de segítőkész autók torlódtak fel mögöttünk, még egy rendőrautó és vele egy rendőr is a helyszínen termett. Az ő segítségével félreálltunk, és türelmesen kivártuk, amíg kihűlt a bableves a kocsi hűtőjében. Most minden baj nélkül megérkeztünk a Hohkönig lábánál lévő parkolóba, bőségesen megvacsoráztunk, aztán én kényelmesen elvackoltam magam az autóban, Tamás pedig minden rábeszélésem ellenére a szabad ég alatt éjszakázott. A gyors reggeli és csomagolás után megindultunk a csúcsra vezető úton azzal a szent elhatározással, hogy most feljutunk, ugyanis régebben már két kísérletünket könnyedén visszaverte. Az első alkalommal egy alapos jégeső miatt kellett visszafordulnunk, másodszor egy óriási felhőszakadás mosott le bennünket, amelynek során legalább egy Balatonnyi víz zúdult le a hegyoldalon. Persze ez lehet, hogy csak nekünk volt szokatlan, mert a lila színű Milka tehenek egykedvűen legeltek a szakadó esőben. Most minden ideálisnak mutatkozott, csak egy játékos kiscsikó tartóztatott fel utunkon, Tamás kabátját a szájába csippentve próbált marasztalni bennünket. Először törpefenyők közt haladtunk, aztán egy meredek morénalejtőn szuszogtunk felfelé, amely egy hónyelvre vezetett. Némi csúszkálás, esés-kelés után (hágóvas a hátizsák alján, nem érdemes kínlódni az előbányászásával) értük el a sziklákon felvezető utat, amely a kritikus helyeken kezdő mászók kedvéért fix kötelekkel volt biztosítva. Mi nem vagyunk kezdő mászók, ennek ellenére alaposan megizzadtunk, rövid nadrágban egy szál trikóban is intenzíven folyt rólunk a víz, amíg felértünk a gerincre. Innen már látszott a csúcs, és a csúcson a menedékház, ahol várt bennünket a jól megérdemelt sör, kerül amibe kerül. De addig még ért bennünket néhány meglepetés, mert az oly közelinek tűnő korsó sörig legalább egy órát bukdácsoltunk le-fel a gerincen. Rogyadozó lábakkal, de megérkeztünk végső célunkhoz, elégedetten csaptuk össze tenyereinket az újabb győzelem örömére. A menedékház előtt hüledezve néztünk a hőmérőre, ami négy fokot mutatott, mi meg rövidnádrágban is izzadtunk. Bent a házban levettük bakancsainkat, (itt ez a szokás, bent ugyanis patika tisztaság uralkodik) és boldogan fizettem ki ötven shillinget a korsó sörért. Ja kérem a sört és minden más egyéb felesleges dolgot helikopterrel kell felhozni ide. Tamás forró teát ivott, és zsebrevágott néhány plusz kockacukrot. Sokáig nem élvezhettük a menedékház vendégszeretetét, mert a gyorsan húlő levegő, és a gyülekező felhők rosszat sejttettek, így hamarosan nekivágtunk a lefelé vezető útnak, immáron alaposan beöltözve. Szükség is volt a meleg öltözékre nemcsak a hideg, hanem az először csendes, aztán egyre erősebb eső miatt is. A csúszós sziklán most mi is igénybevettük a gyengébbek kedvéért kifeszített fix köteleket, szerencsére nem sokan látták, mert minden épelméjű lény fedél alá menekült, csak a Milka tehenek legelésztek továbbra is zavartalanul lent a völgyben, bár lila színük mintha kicsit fakult volna. Szerencsésen lejutottunk a hónyelven és a morénán, Tamás boldogan üdvözölte a megázott kiscsikót, és örömmel etette meg vele a menedékházban zsákmányolt szintén ázott kockacukrokat. Mire a kocsinkhoz értünk, az eső is elállt, a csúcs is ismét kibontakozott a felhőkből, így még egyszer megcsodálhattuk újabb sikerünk helyszínét a lemenő Nap fényében. Másnap reggel enyhe ferodolszagtól kísérve leereszkedtünk a völgyben elterülő kisvárosba, megcsodáltuk a karcsú tornyú műemlék templomot, feltankoltunk sörrel, gázolajjal, aztán elindultunk következő állomásunk felé. Gyönyörű napos, meleg időben érkeztünk meg a Grosglocknerhez vezető szerpentin bejáratához, vettünk egy plüss mormotát, vérző szívvel leszurkoltuk a háromszáz shilling úthasználati díjat, és bőgő motorral megkezdtük felfelé kapaszkodásunkat. Útközben aggódva figyeltük a hűtővíz hőfokát, amit azzal hálált meg, hogy félútig nem is forrt fel. Aztán csak-csak megállást parancsolt. Szerencsére az út mellett számtalan kis parkoló található a hasonló esetek, orvoslására. Szépen félre is álltunk egy másik kocsi mellé, amelynek motorházteteje már nyitva volt, és szintén magyarokat szállított. Kisegítettük őket néhány liter vízzel, amitől járgányuk új erőre kapott, így hamarosan tovább is indultak. Mi úgy döntöttünk, megebédelünk. Ilyen gyönyörű helyen úgyis ritkán adódik lehetőség. Falatozás közben megcsodáltuk az alattunk elterülő festői völgyet körülölelő havas csúcsokat, melyek oldaláról hatalmas vízesésekben zuhogott le a hóié. Mire jóllaktunk, autónk is használható hőfokra hűlt, innét már az egyre hűvösebb levegő miatt gond nélkül eljutottunk a Pastersee glecscsernél található hatalmas parkolóházhoz, ahol a következő pár napot akartuk tölteni. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, teszünk egy kis sétát a gleccseren gyakorlásképpen, mivel Tamás még csak most barátkozik a hágóvassal, jégcsákánnyal. Leereszkedtünk a gleccservölgy meredek oldalán cikcakkozó úton, amelyen egymást taposták a vasárnapi turisták, akik szandálban, szabadidőcipőben, sőt körömcipőben jöttek sétálni egy kicsit a jégen. Mi maradtunk a jól bevált bakancsaink mellett, amire felcsatoltuk hágóvasainkat, szabályosan bekötöttük magunkat a kötelünkbe, kézbe a jégcsákány és hajrá neki a gleccsernek. Tamás rövid csetlés-botlás után újra megtanult járni, így feljebb merészkedtünk a hatalmas hasadékokkal szabdalt jégmezőn. Először kerülgettük a hasadékokat, amelyek alját néhol nem is láttuk, ugyanis a jég vastagsága eléri a kétszáz métert, aztán megpróbáltunk néhányat átugrani. Mind sikerült is. A visszafelé vezető úton már rutinos gleccserjárókként mozogtunk, csak a hegyoldalon felfelé szuszogtunk és izzadtunk ugyanúgy, mint a többi kiránduló. Közben láttunk néhány a turisták által csúnyán felhizlalt kedves mormotát, amelyek itt élnek a füves hegyoldalakon. Még maradt annyi időnk, hogy körülnézzünk a parkolóban található üzletben, ahol mormotás képeslapot, mormotás bicskát, mormotás mosóport, és mormotás sört árultak - méregdrágán. Aztán lassan sötétedni kezdett, a levegő egyre hűvösebb lett, a parkoló is hamarosan kiürült. Mi is megfőztük finom levesünket, amelybe megint kicsit több tészta került a kelleténél, és Tamás szerint inkább főzelék volt. Még egy darabig tervezgettük a holnapi túrát a szikrázó csillagok alatt, (a levegő itt fenn már nagyon tiszta, így egész másként ragyognak) amikor ezt is meguntuk, hálózsákjainkba bújtunk és durmoltunk reggelig. A reggel csípős hideggel, de szép napsütéssel köszöntött ránk. Az éjszakai fagy elzárta a vízesések csapját, csak később indultak meg újra a zuhatagok az egyre erősebb napsütés hatására. Gyors reggeli, a szokásos pakolás és az alapos beöltözés után már talpig hágóvasban talált bennünket a gleccser jegére lekandikáló Nap. Gyorsan haladtunk, mert még hosszú út és ezer méter szintkülönbség várt ránk. A gleccservölgy oldalán való felkapaszkodás leparancsolta rólunk a meleg öltözéket, a szükséges folyadék visszapótlásnak áldozatul esett a vésztartaléknak kinevezett dobozos sör is. Nem baj, kevesebb súlyt kell cipelni a zsákban! Tamás közben a mormoták összeszámlálásával foglalatoskodott. Errefelé már sokkal kevesebb turista jár, soványabbak és félénkebbek is voltak, ha megpróbáltuk őket becserkészni, azonnal számtalan járataik egyikébe menekültek. Megcsodáltuk a virágba borult hegyoldal már-már giccses színkavalkádját és közben azért haladtunk szépen felfelé. Kereszteztük egy néhai oldalgleccser völgyét, amely alját fantasztikus formákra csiszolta a lassan lecsúszó jég. Elértük a hóhatárt, a keményre roskadt hó felszínén pajkos patakok vájtak utat maguknak lefelé. Néhány hasadékból felhallatszott a vastag hóréteg alján bőségesen hömpölygő olvadékvíz zúgása. A szerencse ismét rám mosolygott, ugyanis félig a jégbe fagyva találtunk egy kis üveg Jagermastert, igaz már hiányzott belőle egy kevés. Néhány jól irányzott csapás a jégcsákánnyal, és máris szabad yolt a nemes ital, aminek jobban örültem, mintha magát Ötzit találtam volna meg. Tamás rosszalló pillantásaitól kísérve fogyasztottam el az üveg tartalmát, aki azzal az érvvel, hogy most erőre kaptam, rain sózta hátizsákját. A két zsák súlya alatt görnyedve negatív gyorsulással vánszorogtam felfelé egy darabig, aztán úgy döntöttem az egyiket a felesleges holmikkal hátrahagyjuk. Olyan helyzetbe tettem le a zsákot, hogy látszódjon rajta a szándékos cserbenhagyás, igy errefelé biztos nem bántja senki. Közben baljós fellegek kezdtek gyülekezni a fejünk felett, és mire elértük a Johannisberg nyergét (innen ered a Pastersee glecscser) már látszott, a mai napot sem ússzuk meg szárazon. A nyeregből gyönyörű volt a kilátás, a Glöckner hatalmas tömbje mögött a távolban felsejlettek a Dolomitok jellegzetes sárgás színű szirtjei. Rövid gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, megelégedtünk a háromezer méteres szint elérésével. Lefelé már könnyebben cipeltem a két zsákot, vitt a súlyuk. Közben Tamás tovább kísérletezett a mormoták megközelítésével, néhány tapasztalatlan fiatal példányt még sikerült lefotózni is. Természetesen, amelyiket a legközelebb sikerült becserkészni arról, mint utóbb kiderült, nem sikerült a felvétel. Gyorsan leereszkedtünk a gleccserre, és már szemerkélő esőben küzdöttük fel magunkat újra a parkolóig. Amíg én a soros leves megfőzésével foglalatoskodtam -ami most egy kicsit hígabb lett, alig állt meg benne a kanál-,addig Tamás megkezdte a vésztartaléknak szánt zsemlék feletetését a mormotákkal, akiknek az étvágyát az egyre erősödő eső sem tudta elvenni. A felhőkbe burkolózó magasabb csúcsokon hóvihar tombolt, így a másnapi szomorú visszavonulás mellett döntöttünk. Reggel a szokásos ferodol szagtól kísérve leereszkedtünk a völgybe, ahol szintén minősíthetetlen volt az időjárás. Ezért keleti irányba kormányoztam járművünk orrát, és elindultunk hazafelé. Útközben megállapítottuk, hogy eredményes hetet tudhatunk magunk mögött, kitűzött céljainkat elértük, és megfogadtuk, hogy jövőre csúcstámadást indítunk a Grosglocknerre. Úgy legyen! Hartmann Miklós Uj kiállítás az ESZI-ben Balogh István Péter festményei Sok éves hagyománya van immár az ESZI-Galéria kiállításainak. A 2-3 hétig, vagy akár egy hónapig is megtekinthető kiállításoknak jellemző közös vonása: jelentős művészi értéket képviselnek. A Balikó Galéria, Balikó Lajos vezetésével a hazai múvészélet számos kiválóságának alkotásait vonultatta már fel ezen a - szokványos kiállítóteremnek nem mondható - pár négyzetméteren. A Galéria, mely főként önálló tárlatokkal, „Vasvártól Kecskemétig” mozog, most Balogh István Péter festőművész tájképeit és szürrealizmus felé hajló absztrakt alkotásait mutatja be. A Képzőművészeti Főiskolát Kokas Ignác növendékeként végző művész akrillal készült pasztellképei érzelemgazdagok, a meleg színek dominanciája jellemző rájuk. Tájképeit a benyomások, érzések hatására festi; a mély nyomot hagyó képek később színek formájában kerülnek kifejezésre. Züng Tamás evangélikus lelkész írja alkotásairól: „...az élményt átengedi magán, mint egy prizmán - ez adja tájképeinek elégikus hangulatát”. Igaz, tájképei a népszerűbbek, a művész szívéhez mégis modern képei állnak közelebb. „A színek által kapott benyomásnak fontosabbnak kell lennie, mint a képen ábrázolt figurális valóságnak” - vallja. Minden filozofikus képe létgondolat, mely a maga összetettségében - érzelmek, élmények, látomások egyvelegében - továbbgondolkodásra készteti a nézőt. Úgy tartja, kiállításain mindkét arcát meg kell mutatnia, hiszen csak így alakulhat ki teljes kép személyéről. A kiállítás 2000. február 9- 24 között tekinthető meg. Enyedi Bernadett Koldus-piéta László-Kovács Gyula verseskötete Paks legújabb irodalmi alkotásának, László-Kovács Gyula Koldus-piéta c. verseskötete bemutatójára gyűltek össze az érdeklődők a Magyar Kultúra Napja előestéjén, január 21-én, a Péger Galériában. A bemutató a Magyarok Világszövetsége Tolna Megyei szervezetének égisze alatt, a Vak Bottyán Gimnázium versmondó diákjainak közreműködésével zajlott. A megjelenteket L. Németh Erzsébet a MVSZ megyei elnöke - szintén ismert, többkötetes paksi költő - köszöntötte. A bevezető után a verseskötet tartalmából hangulatos ízelítőt adtak a diákok, színvonalas versmondással közvetítették a költő szavait. László-Kovács Gyula 1957-ben született Szekszárdon. Pakson 1991 óta él. írásai sikerrel szerepeltek különböző pályázatokon, és több hazai folyóiratban megjelentek. A Paksi Hírnöknek kezdetben munkatársa, majd egy ideig felelős szerkesztője volt. Tagja a MÚOSZ-nak, a Bezsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaságnak, valamint a Tolnai Toliforgatók Klubjának. Szerdahelyi István így ír róla: „László-Kovács Gyula napjaink legkitűnőbb magyar költőinek egyike; képes arra, amire csak a legnagyobbak tehetségéből futja.” Versei megtalálhatók a Tolna megyei költők Kézjegy c. antológiájának kiadásaiban, melyek közül az 1995-1999-es kiadványoknak társszerkesztője, az 1997-esnek szerkesztője volt. Feleségével, Acsádi Rozáliával közös kötete jelent meg 1994-ben „Fűszálakat sodor a szél” címmel, és 1998-ban „Szemem sarkában elárvulnak a nádasok” cimmel. A Kolduspiéta 1999 decemberében készült el, mintegy karácsonyi ajándékként, és a 2000. év eleji bemutató is ajándéknak tekinthető az érdeklődő olvasók, a sorokat érzők-értők számára. „Immár nem értik egymás nyelvét az emberek” - írja László- Kovács Gyula az ajánlásban, majd így folytatja: „Talán lesznek még bátrak a jövőben, akik megalkotják a magyar-magyar szótárt...” A verseskönyv magyarokhoz, magyar nyelven szól. Tükre kis hazánknak, a világnak, a mindennapoknak, a harcos, fáradt és az újrakezdő embernek. Az embernek, aki szembesül gyengeségével, és megérti, csak magasabb erő segíthet. Az Istenhez fohászkodó és őt dicsőítő szavak zsoltárokba, vallásos költeményekbe rendeződnek. Az ötven zsoltárból álló kötet László-Kovács Gyula önvallomása. Örömeinek, szenvedéseinek őszinte megnyilatkozása. A mélyből kiutat kereső ember hitét, reményét tükrözi. A mai világban, napjainkban kell, hogy higgyünk, hogy bízzunk..., hogy elgondolkozzunk és változzunk. „...talán van valahol egy hely ahol madarak írják a tavaszt ahol az anyák békében szülnek s ahol többé nem hasonlat az isten ahol lehet élni élni!" Szívből ajánlom a könyvet mindazoknak, akik örömüket lelik a versekben, akik képesek fellelni egyegy költeményben a szépet, a megújító erőt, a varázslatot. Lovászi Anna