Atomerőmű, 1998 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1998-09-01 / 9. szám

6. oldal Atomerőmű 1998. szeptember Ezüstérem az iparági horgászversenyről A PA Rt. Kulturális és Tö­megsport Bizottsága is támo­gatta az Atomerőmű Horgásze­gyesületének részvételét a 16. Szinte minden lapszámban be­számolhatunk valami újdonság­ról, ami az Atomerőmű Horgászegyesület háza táján, il­letve a tavak környékén törté­nik. Most is ezt tesszük, hiszen egy újabb terv valósult meg. Amikor a jelenlegi vezetőség munkához fogott, az is a célki­tűzéseik között szerepelt, hogy a horgásztanyát minél éssze­rűbben hasznosítsák. Július 25- től az egyesület horgásztanyá­jában két darab két személyes és egy három személyes szoba kiadó. A földszinten kialakított konyha-ebédlő minden szüksé­ges felszerelést tartalmaz, ami az itt tartózkodáshoz feltétlenül szükséges. így a tavakhoz érke­zőknek a felszerelésükön (spe­ciális ruházatukon) kívül sem­milyen külön csomagot nem kell magukkal hozniuk. A konyhában mindent használ­hatnak sütéshez, főzéshez, a szobákhoz pedig szintén min­den szükségeset megkapnak a pihenni vágyók. A berendezés ízléses, a paksi szálláslehetősé­get ismerve a legszebb. Termé­szetesen fürdni is lehet a két vi­zes blokkos helyiségben. A horgászegyesület vezetősége azt kéri az ide látogatóktól, hogy őrizzék meg ezt a magas színvonalat, s tartsák be a hor­gásztanya szabályait. A részletekről érdeklődni lé-A földszinti konyhát nagyon célszerűen alakították ki hét Bucsi Ákosnál a 75/420- 170-es telefonszámon, illetve Cseh Attila megbízott titkárnál 75/506-630, vagy a 20/92-85- 768-as telefonon. iparági horgásztalálkozót, me­lyet augusztus 28-29-én Tisza­­újvárosban rendeztek meg. A rendező az AES Tisza Erőmű volt, az elszállásolás a Főnix Ilyen gyönyörű környezetben várja a horgászat kedvelőit a nyár közepétől a Horgásztanya szálláson az Atomerőmű Horgászegyesület hotelben történt. Mind a szer­vezés, mind pedig az ellátás di­cséretet érdemel, hiszen szín­vonalas volt. Huszonkilenc három fős csapat indult el a tóparti hor­gászversenyen, köztük az Atomerőmű Horgászegyesület két csapata. Az I. csapat a do­bogó második fokára állhatott fel, hiszen a kifogható dévér, keszeg és sneci mennyiség mé­résekor alig maradtak el az első helyezettektől. A csapat tagjai: Újhelyi Fe­renc, Pettesch Adám és Strasszer At­tila voltak. A II. csapat a hetedik helyet szerezte meg, a tagok: Kern Ferenc, Strasszer Já­nos és Cseh Attila. Egyéni díjazásban Újhelyi Fe­renc az ötö­dik, Strasszer Attila pedig a hatodik helyet A hálószobák ízlésesek, kényelmesek szerezte meg. Szép díjakkal ér­keztek tehát haza az egyesület tagjai, orsók, botok, érmék és oklevelek bizonyítják felké­szültségüket. Lapzártánkkal egy időben, szeptember 12-én rendezte meg a horgászegyesület a családi horgászversenyt a tavakon. Kö­vetkező számunkban természe­tesen erről is beszámolunk ol­vasóinknak. Kép és szöveg: Czinege Mária Bogyiszlói kutyakiállítás Kutyakiállítást rendez­tek Bogyiszlón a nyá­ron. A szervezők szíve­sen fogadták az ország minden tájáról érkező kutyákat és gazdáikat. Jól előkészített terep és parkoló várta a vendé­geket. Sok kutyafajta kutyákat, vizslákat, dalmatákat, a kisebb fox- és yorkshire terri­ereket és a népszerű Staffordshire terriere­ket is. És persze a magyar fajták sem hiányozhat­tak, mint pl. a puli, a mmmm Lapis József, Amanda nevű kutyájával fotó: rácz Nikoletta képviseltette magát ezen a megméretteté­sen. A kutyusokat már korán elkezdték felké­szíteni a versenyre. A fürdés, a szárítás, a fé­sülés és a lakkozás mind-mind szükséges volt ahhoz, hogy a ku­tyák a legjobb formá­jukban jelenhessenek meg a bírák előtt. A sok kutyafajta kö­zött megtalálhattuk a boxereket, dogokat, rotweilereket, újfund­­landikat, német juhász­pumi, a mudi és a ko­mondor. A verseny fél 11-kor kezdődött és kb. 13 óráig tartott. A verseny­zők között örömmel fe­deztük fel az erőmű dol­gozóját, Lapis Józsefet, Amanda nevű németju­hászával (fotó), és az ESZI tanárát, Mészáros Andrást Alf és Zelma nevű boxereivel. Jó volt látni, hogy a sok gazdi milyen odaadással és szeretettel készítette fel kutyáját a versenyre. Rácz Nikoletta A természet csodái: Rinyatamási, 1998. augusztus Nyaralni indulunk. Az utakon olvad a bitumen. Rekkenő a hőség, kiváltképpen az autóban. A gye­rekek a kimerültség összes látható jeleit magukon viselik. Úti célunk Rinyatamási Vadászkastély, ahol reméljük, hogy egész évi munkától, tanulás­tól, lakásfelújítástól elszenvedett fáradalmainkat ki tudjuk pihenni. Térképpel a kezünkben hadonászunk, vitatko­zunk, reménykedünk, de egyelőre úgy néz ki, hogy hiába. Ugyanis a végcél, Rinyatamási nem szere­pel a térképen. Egyszeri megkérdezés, kétszeri el­tévedés után végre hasonló nevű falvak ballagnak el mellettünk. Reményünk új erőre kap. Láss cso­dát! Barcsról Nagyatád irányába haladva egyszerű, fehér táblácska kacag felénk. „Itt vagyok!” S való­ban, a kis táblácskán huncut rajzolatú betűk bi­zonygatják, hogy most már majdnem elértük cé­lunkat. Balra letérve az útról töredezett betonút kí­séri a járatlan vendéget. Az autó szélvédő üvege előtt színes szárnyú pillangók fogócskáznak, majd a szerelmes nyár bódulatában tovalibbennek, aztán meg-meg állnak és az öreg Nap vén kezén ka­cagva hintáznak. A rövidke út végén a sűrű fák közt kis ligethez érünk. Gyönyörűen felújított kis kastély teljes pompájában fogadja az ideérkezőt. Körülötte zöld gyepszőnyeg millió virággal kiszí­nezve, és ezt a mesebeli határt gondosan nyírt sűrű bokrok kerítik be és vigyázzák. A nagy parkban óriási, öreg fák adnak hűvös árnyékot, itt—ott le­csüngő ágai közül rejtőzködő padocskák leselked­nek. Festői környezet. Béke lopódzik szívembe. Örül a szív és ettől boldog az ember, mert ez a béke nem színes, nem harsány, ez a szívemben term. A béke - mondják - isteni gondviselés és itt ha csak kicsit is figyelek, bármerre nézek minde­nütt meglelem. Mosolygós úr siet köszöntésünkre és szívélye­sen beljebb invitál. Apró szemű kavicsok nyöszö­rögnek hosszú, nyújtott lépteink alatt, amint fárad­tan haladunk az epület felé a nehéz úti csomagok­kal kezünkben. Kíváncsi szemű ablakocskák te­­kintgetnek felénk. Óriási ajtón lépünk be a kas­télyba és szinte egy emberként szól a felismerés: de szép! A bejárati ajtóval szemközti falon hatalmas, falra festett tájkép fogad. Szarvasbőgés egy párás hajnalon, egy fenyő erdő szélén. A festmény két oldalról megvilágítva - a hatás nem marad el. Szinte már tüdőnkben érezzük a nehéz, nyirkos le­vegőt és már fázik a lábam a hajnali harmattól át­nedvesedett súlyos lábbeliben. No, de hol is va­gyunk? - eszmélek hirtelen. Beljebb lépve már ka­­ronfog a kastély különös hangulata, mely végig az 1 hét alatt velünk maradt. Körös-körül a magas falakon érmes trófeák so­rakoznak. Én társalkodószalonnak tudnám nevezni az óriási termet ahová belépünk. Enyhe füstillat lengi át a levegőt és engedi szemünknek, hogy lás­suk, mit képzeletünk rajzol elénk. Az óriási fehér cserépkályhában táncol, pattog a tűz és árad fehér, óriás szívéből a meleg, mely csikorgó hidegtől át­járt, gémberedett kezeket, szíveket melenget és ölel át. A puskák sorban a helyükre rakva, a piros arcú, mosolygós vadászemberek tréfálkoznak, kel­lemesen elfáradva pihennek, szívükben még az aznap vagy a holnap izgalmas történései lobognak. Tekintetünk lassan átsiklik a múlt századból való finom mívű, kényelmes karosszékekre, melyek lágy vonalú, intarziás asztalkákat fognak körbe. A ragyogó, csiszolt parkettán gyönyörű szőnyegek nyújtózkodnak, kínálják a kényelmet és mintegy záiják, kiegészítik ezt a csodálatos, harmonikus vi­lágot, hangulatot, mely rövid ittlétünk alatt máris hatalmába kerített és kitüntette szívünket. A va­dászkastély gondnoka tapintatosan érdeklődik, látva arcunkon a szűnni nem akaró varázst, utazá­sunk hogylétéről, honnan jöttünk, és egyáltalán a családunkról. Közben máris mutatja a szobákat, melyeket nekünk szántak. A gyerekek kitüntetve érezték magukat, külön szobát kaptak, külön kulccsal, mert ugyebár ők már nagylányok. Kel­lemes szobákat kaptunk fürdőszobával, hűtővel és benne könnyebb, nehezebb fajsúlyú hűtött borok­kal, italokkal. Elmondják nekünk, hogy a kastély kis személyzete szeretné ha vendégeik igazán jól­eső érzéssel távoznának a szabadság lejárta után, így ők megpróbálják felvenni a vendég ritmusát és külön személyre szabottan az igényeiket kielégí­teni. Étkezések kötetlen időpontban a vendég igé­nye szerint történnek. A rendkívül kedves fogadtatás után jóleső érzé­sekkel szívünkben kicsomagolunk. Ä gyerekek szemében, szájuk szegletében ott bujkál a megille­­tődöttség. Izgatott gyerekzsivaj hallatszik a szobá­juk felől. Hamarosan megjelennek. Éhes gyermek­tekintetek veszik birtokukba a nyájas ismeretlent. Zsófi és Melinda lányunk hol hozzám, hol édesap­jához bújik. Szótlannak tűnnek. Csak annyit mon­danak, Apa!, Anya! hosszú szünetekkel. Hát per­sze! - mit is mondhatnának. Pici szívükben a halk megilletődés, mely szól a szép, nyugodt környe­zetnek és szól az itt dolgozó pár embernek, kik halk szerénységgel tudnak emberrel, (gyerekkel) bánni. E szép gesztusok megtörténésének pillana­tában mi felnőttek sem tudunk sokszor méltókép­pen viselkedni, szólni. Kiveszendőben vannak, el­koptak a szép érzéseinket kifejező szavaink. Félünk kimondani ezeket, helyette biztosabb a hallgatás. No! - de nincs idő mélázni a szív ilyetén természetű dolgairól. Mindenki nagyon éhes már. Hát elmegyünk vacsorázni. Udvarias kiszolgálás­sal bőséges és finom vacsorát kaptunk. A viszon­tagságos utazástól igencsak fáradtnak éreztük ma­gunkat és ki-ki szobájába vonulva, családunk pi­henni tíjrt. A következő napok nagyon eseménydúsak, így szinte röpülnek. Csak a jóérzés marad mindvégig meg szívünkben. Lobogó jókedvünkhöz hozzájá­rultak a kastély dolgozói. Figyelmesek, kedvesek, szeretik a vendéget, de mindenekelőtt az embert. Bejártuk a környező lápos, nádas vidéket, megnéz­tünk mindent mit csak lehetett. Hol autóval, de többnyire gyalogosan, távcsővel nyakunkban za­rándokoltunk a forróságban a keskeny turista ös­vényeken. A kedves, tanulságos látnivalók soro­zata nem hagyta nyugton az embert. Menni, nézni, örülni, lovakat etetni, vidrát csalogatni kellett. Kel­lett, mert vitt a lábunk, kellett, mert szívünkben lo­bogott az ősöktől örökölt kíváncsiság, az új meg­ismerése. Nehogy ne lássuk, amikor hajnalban az öreg Nap megsimogatja a földet, amikor az ember és természet akar és tud is egymással békében élni. Ahol a vadlibák ott totyognak az ember lába alatt. Ahol az ember családjával együtt kint a tanyán együtt él és lélegzik a természettel. Védi és végre nem bántja azt. Visszatekintve és csokorba szedve azt, ami szép és jó volt, ami örök üzenetként beírta magát mind gyermeki, mind a szülői szívbe. Ezt úgy nevezik, közelség. Amibe az ember magához engedi a ter­mészetet és az embert újra kézenfogja. Honnan való a tudás errefelé? Amit mi nem tudunk, ők azt teszik. Vagyis akkor szép a szép, ha sokan látják, attól jó a jó, ha sokan így érzik. Számomra megengedtetett - vagy csak képze­lem -, hogy a közelségben és akkor, mikor az ég a földet érte, tetten érjem az Istent, amint az embert megdicsérte. A fény, mit látni véltem, szívemben lobog - tudom, nagy kincs ez, de nemcsak az enyém. Azóta tudom, míg csak élek, örökké fél­tem. Az egy hét szabadság hamar véget ért. De amit ott kaptam és tanultam, sokáig velem marad. A Rinyatamási Vadászkastély vendégkönyvébe írt egyetlen szó örökítse tovább a hálát, az emléket, mit az itt töltött egy hét adott nekünk. „Köszönjük” Bocsor család Horgászsarok Bővülő lehetőségek a tavak körül

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom