Atomerőmű, 1997 (20. évfolyam, 2-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
6. oldal Atomerőmű 1997. március Aki örömét leli a festészetben „Nekem a festés kikapcsolódás...” Munkatársunk, Nagy Sándor primerköri gépész festményeiből nyílt kiállítás február elején a paksi városi művelődési központban. A megnyitón Fonyó Lajos képviselő baráti hangon mutatta be az alkotót, röviden ismertetve festői múltját és elért sikereit. Az egész hónapban nyitva tartó kiállítást nagy számban tekintették meg a művészetet kedvelő érdeklődők, barátok, ismerősök és erőműves kollégák. Nagy Sándor nem nevezi magát festőművésznek, művésznek, vallomása szerint ő csupán egy olyan ember, aki szeret festeni, örömét leli a festészetben, a képek és a szobrok megalkotásában, a szép élmények sokszínű kifejezésében. — Hogyan kezdődött a festészet iránti érdeklődésed? — Gyermekkoromat Szombathelyen töltöttem, ahol környezetem korán felfigyelt rajzkészségemre. Már kisgyermekként szépen festegettem és iskolás rajzaim is kitűntek. Bátyám megmutatta képeimet Jaksa István helyi festőművésznek, aki tehetséget látott bennem és foglalkozni kezdett velem. Két éven keresztül fejeket kellett rajzolnom, a perspektivikus ábrázolást gyakoroltam. Mesterem elégedett volt velem, de a rajzolás rengeteg szabadidőmet elvette, én pedig, mint 13-14 éves gyerek, inkább játszani szerettem. Mire gimnáziumba kerültem, a kedvem teljesen elfogyott, és bár ott is volt rajz szakkör, nem éreztem különösebb vonzódást a folytatásra, így abba is hagytam. Csak később, a katonaság alatt éreztem úgy, ismét festenem kell, előkerültek hát a korábban megvásárolt ecsetek, festékek. Műveimet alkotópályázatokon be is tudtam mutatni, ahol szép eredményeket értem el. Katonatársaim nagy örömmel fogadták sikereimet, kiknek több képemet odaajándékoztam. Ez időtől, rövidebb megszakításokkal ugyan, de szinte folyamatosan festettem. A kihagyások, szünetek után mindig egy nagyságrenddel jobb képek születtek. Időközben újabb gondolatok fogalmazódtak meg bennem, friss élmények értek. Amikor 1977-ben Paksra kerültem, a konzervgyárban kezdtem dolgozni. Akkor itt nagyon aktív KISZ élet folyt, amelynek keretében egy pályázatot hirdettek, s ezen már a legújabb képeimmel jelenhettem meg. Nagy örömet jelentett a pályázaton elért első helyezés. Később a GYGV alkotói pályázatát szintén megnyertem. Ezután következett az atomerőmű, ahol a Protheneus c. szobrommal arattam sikert. Ezt vasból készítettem, hegesztéssel, illetve kovácsoltvas megmunkálásával. Kiskoromban nemcsak rajzolni, de farigcsálni is szerettem, saját kezűleg faragott kis repülőkkel ajándékoztam meg társaimat. A szobrok alkotása, faragása iránti a kedvtelésem a mai napig megmaradt, már egy kiállításra való gyűjteményt készítettem. Szívesen foglalkozom gipsz szobrokkal. Először egy tömbbe dolgozom össze a gipszet, majd abból faragom, bontom ki a formát, Michelangelo szavait idézve: „Csak a feleslegeset kell lebontani.” Három évvel ezelőtt egy lengyelországi művészeti táborban voltam, Gubinban. Igen hatékonyan kellett dolgoznunk, sokat tanultunk egymástól. Az elmúlt évi millecentenáriumi képzőművészeti pályázaton az Éjszakai bárka c. képemet az elsők között díjazták. Időközben kialakult kapcsolatom a paksi alkotókkal, művészekkel. Több közös kiállításunk volt már, a balatonfüredi üdülőben is bemutatkoztunk. A mostani, művelődési házbeli kiállítás az első önálló kiállításom. Ebben nagy segítségemre volt feleségem biztatása, lelkesedése, támogatása. — Mikor festesz, miből merítesz ihletet? — Van, amikor úgy érzem, hogy kézgyakorlatokat kell végezni. Ilyenkor festem azokat a képeket, ahol szabályos alakzatok, gömbök láthatók. Ettől újra kedvet kapok az ecsettartáshoz, a színek keveréséhez, és csak ezután kezdek alakos vagy virágos, csendéletes képekhez. Az ihlet bármikor megérinthet, ha meglátok egy szép virágot, tájat vagy éppen kutyasétáltatás közben felfedezem az esti fények játékát. — Az atomerőműben primerköri gépészként dolgozol. Az egy teljesen más világ, mint a festészet művészisége. — A munkahelyi tevékenységem nincs különösebb hatással a festészetemre. Akkor festek, amikor tudom, hogy másnap nem kell korán reggel felkelni és munkába menni. Késő éjszakáig, hajnalig dolgozom a képen, addig, amíg teljesen el nem készülök vele. Ha valami oknál fogva félbe kell hagynom, akkor másnap már nem érzem azokat a hatásokat, melyek előző nap motiváltak. Mindig igyekszem befejezni a képet, a következő nap legfeljebb csak apró módosításokat végzek rajta. Nekem a festés kikapcsolódás, szórakozás, jól eső érzés. — A család, a kollégák hogyan viszonyulnak a képekhez? — Ha késő éjszaka készülök el egy képpel és nekem nagyon tetszik, akkor nem tudom örömömet visszafogni és felébresztem a feleségemet, de ő soha nem haragszik ezért, örül a sikeremnek, annak, hogy szépet alkottam. Mindig^ megmondja a véleményét, hogy jót lát benne, és azt is, amivel nem ért egyet. Biztat, inspirál, ha túl sok sötét képet festek, akkor felhívja a figyelmemet és késztet a vidámabb, színesebb képek festésére. Gyermekeim 15 és 18 évesek, szeretettel fogadják, hogy ezzel foglalkozom. Kislányom ügyesen fest és rajzol, de más művészeti ág felé is vonzódik, zongorázik és énekkarban énekel. A fiam nagyon jó szemű kritikusom, őszinte véleményét mindig nagy örömmel veszem. A kollégáim szintén értékelik festészetemet, elismerően nyilatkoznak. Az HL blokki primerköri gépész tartózkodóban az egyik falfelületet 3x4 m teijedelemben az ő invitálásukra festettem meg. Azt az oldalt korábban egy nagy poszterrel tapétáztam le, ami mindig elvált a faltól, míg a végén leszedték. Munkatársaim biztattak, hogy fessek rá valamit. Két nap alatt kész volt a mű, amely egy elhagyott, romos tájat ábrázol, de látványos színvilággal, Csontváryhoz hasonló stílussal, hangulattal. Ennek a képnek már volt előzőleg kisebb kivitelű változata, amely alapján készítettem a nagy falfestményt. Munkahelyemen nagyon jó közösségben dolgozom, a teljes primerköri kollektíva jó, kellemes hangulatot tudnak teremteni. Ez segít abban, hogy örömmel vegyem kézbe az ecsetet. Én csak akkor festek, ha megragad egy érzés, amikor indíttatást, késztetést érzek. Nem tudok erőltetve, rossz hangulatban rajzolni, festeni. Nem azok közé tartozom, akik a festészetbe menekülnek a gondjaikkal. Én akkor tudok festeni, ha azt jókedvemből teszem, ha megfelelő a hangulatom, hajói érzem magam. Lovászi Zoltánné Üdvözlet a tengerentúlról Egy volt ESZI-s diák Amerikában Erdei Péter neve sokaknak ismerős az atomerőműben és Pakson egyaránt, főként ESZI-s múltja és az erőműben töltött munkaviszonya révén. 1986- ban, mint az újonnan alakult műszaki szakközépiskola első évfolyamos tanulóit, őt is éber tekintetek kísérték. Az „első fecskék” mindenkiben mélyebb emléket hagynak. Péter 1989- ben szerezte meg szakmunkás bizonyítványát gépszerelő és karbantartó lakatos szakon, ezt követően pedig az atomerőműben dolgozott. Tagja lett az erőmű búvár szakosztályának, de más sportágban is kedvét lelte. Telt az idő, mígnem egyszer csak azt hallottuk, hogy Amerikában van és üdvözli az itthoniakat. Aztán megint eltelt egy kis idő és újból jött az üdvözlet. Édesapja, Erdei Lajos (aki szintén itt dolgozik az atomerőműben) hozta a híreket. Öröm volt hallani Péterről, legutóbb telefonon is válthattunk vele pár szót: — Kedves Péter! Hogy vagy, hogy érzed magad? — Nagyon jól, ez a legszebb időszaka az eddigi életemnek. Boldognak, kiegyensúlyozottnak érzem magam úgy is mint személyiség és mint tagja egy csoportnak. A dianetika révén jutottam ki Amerikába. Jelenleg egy nagy hajón élek és dolgozom, amely jelenleg a floridai tengerparton horgonyoz. — Mit csinálsz, mivel foglalkozol? — Itt a hajón nagyon sok különböző feladat adódik, teljesen más itt dolgozni, mint a szárazföldön. A gépészeti feladataim mellett más tevékenységet is végzek. Többek között felelőse vagyok az életmentő felszerelések - mentőcsónakok, életmentő sátrak stb. - felülvizsgálatának, a mindennapos, készenléti állapot ellenőrzésének. — Hogyan telik a napod? — 8 óra körül reggelizünk, utána mindenki rendbe teszi a saját munkaterületét, hogy a napot tisztán kezdje. Ilyenkor van egy félórás időszak, amikor a legénység tanulja, illetve ismétli, gyakorolja az életmentő felszerelések használatát. A mosakodást, tisztálkodást követően 10 órára kell munkába állni. Délben ebédidőt tartunk, majd 18 óráig dolgozunk tovább. Vacsora után tanulásidő következik. Ekkor zajlanak a különböző előadások, oktatófilm-vetítések, és ilyenkor lehet befejezni a még hátralévő feladatokat. Éjjel 23.30-tól másfél órás kötelező edzés van az egész legénységnek, és csak ez után lehet szó alvásról, lefekvésről. — A beszédeden észrevehető az idegen kiejtés. — A hajón nagyon kevés a magyar, s áld itt van, az is más területen dolgozik, emiatt nagyon ritkán beszélgetünk magyarul. Amikor édesapám nemrégen meglátogatott, gondom volt a magyar nyelvvel, az értelmezéssel. Angolul sokkal jobban, könnyebben ki tudom fejezni magam. Elkezdtem hazai könyveket (pl. Petőfi verseket) olvasni, hogy megint beleszokjak a magyar gondolkodásmenetbe. — Hogyan tudod hasznosítani, amit az ESZI-ben tanultál? — Erről nagyon sokat tudnék beszélni. Amit az iskolában tanultam, az adja a mai nap a kenyeremet. Géplakatos szakon végeztem, ami rengeteg dolgot, főleg vasmunkát foglal magába. Minden egyes részt, amit csak tanultam az iskolában és az erőműben, azt mind-mind hasznosítom. Az ott megszerzett ismeret hozzásegített ahhoz, hogy a második ember vagyok a hajón, aki tud hegeszteni. Ez nagy szó, elismerés, erre a képzettségre itt óriási az igény. Ez feltétlenül szükséges, hiszen az egész hajó vasból van és az idő „eleszi” a vasat, emiatt pedig állandóan felül kell vizsgálni, javítani, cserélni kell az alkatrészeket. Rengeteg ezzel kapcsolatos munkát végzünk, a hegesztés pedig csak egy a sok közül. Amikor diák voltam és mindenféle dolgot tanítottak nekünk, akkor azt gondoltam, hogy ennek nagy részét úgysem fogom használni. Hát ez nem így van! Saját tapasztalatom igazolja, az ember elképzelni sem tudja, hogy az élet merre sodoija és milyen úton kell haladnia. Az iskolapadban még fogalmunk sincs, hogy mikor vagy egyáltalán valaha fogjuk-e hasznosítani az ott tanultakat. Ha nem sajátítjuk el az ismereteket, akkor előfordulhat, hogy sajnálni fogjuk, mert hiányát érezzük, de ha megtanultuk, akkor jó, hogy a birtokunkban van, akkor hasznosíthatjuk, akkor érezzük igazán az értékét. Meggyőződéssel mondhatom, hogy mindent érdemes megtanulni. — A szavaidból ítélve elégedett ember vagy. így van? — Valóban elégedett vagyok magammal és a körülményeimmel. Nagyon jó dolog, ami történik velem és ahogy most vagyok. Bőven volt részem sikerben, elismerésben. Természetesen én is törekszem, vágyom a jobbra, de elégedett vagyok azzal, amit elértem. — Milyen terveid vannak a jövőre nézve? — Szeretnék még egy ideig ezen a hajón dolgozni, nem tudom, hogy meddig, de itt vagyok már négy éve és nagyon jól érzem magam. Rendkívül jó a csapat, egyszer sem jutott eszembe, hogy máshova menjek. Majd valamikor később szeretnék családot alapítani és akkor hazamenni Magyarországra. Bár megházasodtam - feleségem szintén magyar, ő is itt van a hajón - de családot, gyermeket még nem tervezünk. Egyelőre nem érzem úgy, hogy haza kellene mennem, nincsenek ilyen terveim. — Milyen érzéssel gondolsz vissza az iskoládra? — Mindenkire, minden egyes személyre szívesen emlékszem vissza, mert valamilyen módon mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy elértem azt, ahol most tartok tudásban, és hogy fizikailag is idekerülhettem. Az iskolára nagy örömmel gondolok vissza, mert az ott töltött három év alatt mindenkivel jó volt a kapcsolatom, kellemes élmények kötnek oda. Szeretnék az alkalommal élni és ezúton köszönetét mondani Czinege Imre bácsinak, aki rengeteget tanított, törődött velem, velünk. A gyakorlati tanárok szintén sokat foglalkoztak velünk, Kónya János, Jaksa József és Uitz Vilmos. Üdvözlöm őket és az erőműves szakembereket, ismerősöket is. Nagyon köszönöm, hogy megtanították velem azt, amit kellett. Most érzem, hogy erre milyen nagyon szükség volt. — kedves Peti! Továbbra is érezd ilyen jól magad, és még nagyon sok sikert kívánok! Lovászi Zoltánné Az Arles-i fiúk Francia tanulmányút egyéni szemszögből Február 15. és 23. között Szemes Gábor és Gébért József főiskolai oktatókkal tanulmányúton voltunk az IRA cégnél Arles-ban (Dél-Franciaország). A látogatás célja tapasztalatszerzés volt. Az első itthoni megbeszéléskor kiderült, hogy elképzelés szerint résztveszünk egy ötnapos tanfolyamon. Szerencsére a franciák jobban ismerték magukat, a három magyar részére külön tartottak egy tanfolyamot (a tipikus résztvevőszámuk egyébként 10-12), így a fordítás a szokásos technikával folyt. Az előadás fél 9-től fél 5-ig tartott, közbeiktatott ebédidővel. Az intézet étkezdéjében remek koszt volt, a francia konyha részletezésébe ne menjünk bele, de reggel is bőséges volt a választék, nemcsak a kávé-dzsem-vaj francia szentháromsága várt bennünket. Ebédkor kis flaskák álltak rendelkezésünkre, és választhattunk két csap között: az egyikből vörösbor, a másikból rozé folyt korlátozás nélkül. (Mindez nem különterem volt! Az oktatók és a hallgatók közös étkezdéje). A sajt mellé mindig választhattunk kávé, ananász, banán, kompót vagy egyéb édesség közül, aki bírta volna, akár valamennyit. Odautazás közben éjszaka átéltünk egy valódi mistrált a kocsiban. A 100-120 km sebességű szél majdnem felemelt bennünket és veszélyes kis kavicscsomókat csapkodott a kocsi oldalához (ez volt az az idő, amit terveink szerint alvással szerettünk volna tölteni). Azután végig ragyogó idő volt, rengeteg fát láttunk már teljes virágdíszben. A kissé aggódva vitt egy szál ballonkabátot csak este és reggel vettük fel, akkor sem mindig. A környék igen szép, sziklás hegyek, tengerpart, ókori és középkori építészeti emlékekkel. Gábor nem győzött videózni. Meglepetésünkre nemcsak római, hanem egy ógörög eredetű falu romjait is láttuk. Mindezt csak futtában mutogatták meg nekünk kocsiból. (A klasszikus vicc jutott eszünkbe: Ha itt most jobbra néz....-tek volna, látták volna a Diadalívet). Józsi barátunk először látta a Földközi-tengert, mindjárt majdnem bele is esett ruhástól, mert lányától szigorú megbízatása volt, hogy vigyen haza egy kis üvegben tengervizet. Ajánlottuk ugyan a csapvizet némi sóval, ami csak laboratóriumi eszközökkel leleplezhető stikli lett volna, de az atyai szív pontos reagensnek bizonyult. Magát Arles-t a várost is inkább csak kocsiból láttuk: mire két városnéző kísérletünkre elindultunk, már csak holdvilágnál merenghettünk a Kolosszeum és az antik színház romos körvonalain. A kétezer éves időszakra elég szerény fejlődésnek tekinthető, hogy a Kolosszeum falai között gladiátor-viadalok helyett manapság bikaviadalokat rendeznek. Mint egy kis füzetkéből kiderült, a torreádorok túlnyomó többsége spanyol, így gyanítom, hogy még az az enyhítő körülmény sem áll fenn, hogy a délfrancia szokás szerinti bikaviadalt űznék itt, aminek az a lényege, hogy a bikát nem ölik meg, csak bátorságuk és ügyességük bizonyítékaként letépnek egy, a bika szarvai közé erősített kis csokrot. Egyik este az előadónkhoz voltunk hivatalosak vacsorára. Felesége tősgyökeres magyar, aki bár vagy 20 éve él kinn, tökéletesen beszél magyarul. Volt öröm és volt vendéglátás. Itt derült ki, hogy néhány pohár bor után előadónk is meg mer kockáztatni néhány magyar szót. Két nap múlva az igazgatóhelyettesnél voltunk, ő az, aid a PHARE program keretében ezt az egész utat létrehozta. Ráksalátától a véres marhasültig lángoló palacsintától az ánizslikőrig kóstolgattuk a francia „házikosztot”. Vacsora után leánya zongorázott és énekelt. Mesélték, hogy hamarosan Magyarországra készülnek és itt vesznek a lánynak egy hárfát, mert itt olcsó (máig sem hiszem). Mint említettem, a környék csodaszép. Turistaparadicsom. A kb. félmillió lakosú körzetbe évi 15 millió turista látogat el (Nem tévedés! Nekünk is hihetetlen volt, visszakérdeztünk!) Csak azt sajnáltuk, hogy oly keveset láthattunk belőle. De hát hivatalos úton voltunk, zsúfolt munkaprogrammal. (Ne feledjük: Régi és jól bevált fogalom a „munkavacsora” is!). Visszafelé reggel hatkor indultunk és néhányszor félórás „kirugódási” pihenővel éjjel fél 2 tájban érkeztünk meg. Végig Gábor vezetett. Hogy miből van ez a fiú?! (Talán csak nem mégis a Red Bull tette, amiből útközben 2-3 dobozzal megivott?) Fáradtan, több kiló írott anyaggal, sok élménnyel és több felszedett kilóval gazdagodva tértünk haza. Vinnay István
