Atomerőmű, 1992 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
12 ATOMERŐMŰ Ez év december 28-án lesz tíz éve annak, hogy az atomerőmű I-es blokkját az országos hálózatra kapcsolták, és tizenöt évvel ezelőtt, november első hetében jelent meg az „Atomerőmű Építői” című újság, a mai „Atomerőmű” elődje. Ezek az évfordulók adták az impulzust a visszatekintésre, az események felidézésére, olyan személyek megszólaltatására, akik jelentős egyéniségei voltak a nagy építkezésnek. A visszatekintés szükségességét a múltban is becsületesen dolgozók iránti tisztelet kell, hogy plántálja, hiszen ez adhat tartást és erőt a jelen feladatainak megoldásához, és a jövőbe vetett hitünk megerősítéséhez. Szabó Benjámin Az elmúlt időszak eseményeinek felidézésére elsőként Szabó Benjámint kértük fel, akit nagyon sokan ismernek, hiszen az építkezés megkezdésétől az első blokk üzembe helyezéséig jelen volt az építkezésen, mint miniszteri biztos, majd a közben megalakult Paksi Atomerőmű Vállalat igazgatója és végül mint a beruházás kormánybiztosa. Jelenleg mint az OVIT vezérigazgatóját kerestem fel budapesti irodájában, itt beszélgettünk a múltról. Elsőként arra kértem: mint magánember beszéljen eddigi életútjáról. Szabadkozott, nem kívánta az olvasót a saját életrajzi adataival terhelni, de végül rám bízva a megjelentetés lehetőségét, szólt szüleiről, gyermekkoráról és tanulmányairól. Sz. B.: 1932. augusztus 20- án születtem Mezőberényben, így ebben az évben töltöm be a 60. életévemet. Olyan családban születtem, ahol a munkás és paraszt hagyományok is jelen voltak. Édesanyám _ képviselte a paraszti ágat, de olyan parasztit, ahol a traktorok és a gépek iránt élénk volt az érdeklődés. Édesapám egy többgenerációs iparoscsaládból származott, ahol volt kerékgyártó, szabómester, de mindig fontos volt számukra is a mezőgazdaság. Vidéken éltek és a vidéki hagyományoknak megfelelően a kétlakiság jellemezte az ő életüket is. Mezőberény ma is háromajkú község, mert a török kiűzése után németeket és szlovákokat telepítettek ide. Édesanyám is német származású. és nagyszüleim annak idején németül beszéltek egymás között. Szüleimmel együtt kerültem Pestszentlőrincre 1936- ban, majd 1940-ben nagy tragédia érte a családot. Édesanyám meghalt, így nővéremmel együtt árvák lettünk. Közben jött a háború, szerencsére édesapámat nem hívták be, mert hadiüzemben dolgozott. A háború után visszaköltöztünk Mezőberénybe, ott jártam ki a négy polgárit, majd inas lettem és 1949-ben szabadultam. Abban az időben indult el egy nagyobb iparosítás, és a környezetemből sokan jöttek fel Budapestre. Engem is felcsábítottak, így két éven keresztül dolgoztam a szakmámban. 1951-ben továbbtanulásra jelentkeztem, Debrecenben voltam egy évig, itt tettem le jeles eredménnyel a szakérettségit. Ezzel az eredménnyel bekerültem abba a szűk kis csoportba, akik a Szovjetunióban folytathatták egyetemi tanulmányaikat. A Műszaki Egyetem Villamosmérnök Karának energetikai szakán végeztem 1958 novemberében. Közben még 1957-ben megnősültem. Feleségül vettem egy mezőberényi kislányt, és hazajövetelem előtt néhány nappal megszületett a fiam.- Ösztöndíjasként tanult a Szovjetunióban ? Sz. B.: Igen, mint a Nehézipari Minisztérium ösztöndíjasa, és így kerültem Ajkára 1958. december 13-án, mint villamosmérnök. Máté Imre keze alatt kezdtem, aki a szakmáját nagyon jól ismerő, nagyon puritán, de nagyon munkaszerető ember volt. Odakerülésemtől kezdve éjjel-nappal az erőműben voltam, a munka határozta meg az életem. Talán ennek köszönhetem, hogy amikor 1960 végén az akkori igazgatót - Halasi Zoltánt - elvitték az ERBE igazgatójának, helyére engem neveztek ki 1961. január 17-én. Bár én tervezőmérnök akartam lenni és először nem is akartam elvállalni az igazgatói kinevezést. 28 évesen kerültem az igazgatói székbe, ekkor szerettem meg a vezetői munkát, annak is azt a részét, mely a munkát és nem a rangot jelenti. Az emberekkel való foglalkozást, a komplexitást, a mindenre való rálátás igényét és szükségességét. Egyébként nagyon sok paksi ismeri az akkori tevékenységemet, akik akkor Ajkán dolgoztak, bár zömük már nyugdíjban van.- Meddig maradt Ajkán? Sz. B.: Öt nagyon szép évet töltöttem itt, közben megszületett a lenyom is. 1963-ban a pártközpont ipari osztályára hívtak. A környezetem le akart beszélni, ám én elvállaltam a beosztást, és az is igaz, hogy ebből sok problémánk származott, elsősorban anyagi. Mivel engem az izgatott, ami az emberekhez közel van, az emberekkel kapcsolatos és nem messziről nézi a napi eseményeket, de az iparági szintű rálátás mégis vonzó volt számomra, ezért...- Milyen volt a pártközpontban dolgozni? Sz. B.: Nekem jó főnökeim voltak, emberileg nagyon sokat tanultam. Megtanultam nagyon sok jó vezetői magatartást, természetesen azt is, hogy nem szabad a vezetőnek viselkedni. Eleinte küszködtem, végül is hasznos dolog volt számomra, sok embert és sok területet megismertem. 1966 decemberében, a IX. kongresszuson jött az új mechanizmus szele, akkor kimondták: az ipari osztályt megszüntetik. És itt visszamegyek egy félévet. 1965 végén a szovjetek letettek egy úgynevezett „Druzsba” tervet. Ezt megelőzően a KGST-ben volt egy olyan igény az országok részéről, hogy épüljön valahol a Kárpátok környékén egy közös atomerőmű. Viszont senki sem tudta, hogy 1964-ben üzembe helyezték a voronyezsi I-es blokkot és még ugyanabban az évben a belojarszkit. Ez két különböző típus, a belojarszki a csernobili típus. A novovoronyezsi az elfogadottabb. És ők 1965-ben letettek egy ilyen 800 MW-os típustervet, két blokkra.- Ha jó! értem: a „Druzsba” terv után minden KGST-ország külön-külön akart atomerőmüvet építeni? Sz. B.: Igen, és valamikor 1966. február környékén volt egy kormányszintű megkeresés a szovjetek felé: legyen egy konzultáció ebben a téglában. Ezért utazott Moszkvába egy kormánydelegáció 1966 júliusában, Ajtai Miklós, az akkori Tervhivatal elnöke vezetésével. A delegációnak felhatalmazása volt arra, hogy aláírjon egy államközi egyezményt, egy 800 MW-os atomerőmű építésére, kb. 1975-ös üzembe helyezéssel. Nos, én ennek a delegációnak a tagja voltam, és már ekkor megállapodás született, hogy az előkészítő munkák elkezdődnek. Magyarország vállalta, hogy az év végére területeket javasol, és utána ide jön egy szovjet delegáció, akik ezt a területkiválasztást jóváhagyják, megerősítik, vagy éppen gyengítik. Ez a munka el is indult és december 20-a körül jött ide Novikov miniszterelnök-helyettes vezetésével egy delegáció, hogy aláírják a már korábban említett szerződést. Akkor már a kiválasztott területeken volt egy látogatás, így Pakson és Bogyiszlón is, a szerződést pedig 1966. december 28-án aláírták.- Közben december elején tudomására jut, hogy megszűnik a pártközpontban az ipari osztály. Hogyan alakul a további sorsa? Sz. B.: Eldöntött tény volt: indul az atomerőmű-beruházás, és dr. Lévárdi Ferenc miniszter azt mondta, hogy el tudna engem fogadni a majdani erőmű igazgatójának, úgy, hogy az építkezést közben miniszteri biztosként irányítom. Én ezt az ajánlatot rendkívül nagy örömmel és gondolkodás nélkül elfogadtam. Ez az erőműépítés akkor egy nagyon sima dolognak látszott. És itt jön egy olyan fejezet, amely az atomerőműves pályafutásomban a legnehezebb időszak volt. Ennek érzékeltetésére elmondok egy érdekes epizódot. Nem él már az illető, miniszterelnök-helyettesként halt meg. Akkor egy miniszter első helyettese volt. A parlamenti fogadáson - december 28-án az aláírás napján - odajött hozzám és gratulált az új munkakörömhöz. És olyan félviccesen, viccesen - én akkor viccnek vettem, később kiderült, hogy nem vicc - megjegyezte: „... jó, jó, de ebből egyáltalán nem biztos, hogy lesz atomerőmű.” Ez volt az első jele annak - bár már a nyári tárgyalásokon is érződött némelyek részéről -, hogy nem mindenki akarja az atomerőművet.- Hogyan indult az építkezés megszervezése? Sz. B.: Úgy egyeztünk meg dr. Lévárdi Ferenc miniszterrel, hogy ne a megszokott miniszteri biztosi titkárságot hozzuk létre, hanem a majdani vállalatot. Olyan embereket vegyünk be ebbe a csapatba, akik már a vállalat dolgozói lesznek. Olyan csapatot, melyből én tudom, hogy én leszek az igazgató - ha akkor megfelelek a másik a főmérnök... stb. Ám egy ilyen szervezet felállítása ütközött az akkori minisztériumi szokással. Ez volt az első nagy vita a minisztériumon belül. Azt szoktam mondani: voltam én, majd két hét múlva lett egy üres szoba, amelybe bejött egy ember és megkérdezte: ide kell hozni ezt a szemétkosarat? így indultunk! Lévárdi Ferencet - akit az ipar egy kicsit elfelejtett - én jó vezetőnek tartottam, ebben a viszonylatban egy jó partnernek bizonyult.- Sok a mende-monda a telephely-kiválasztásról. Ön hogyan emlékszik ezekre az eseményekre? Sz. B.: Én mindig haragudtam, amikor azt mondták, hogy 100 telephelyet, meg 28- at választottak ki. Ezek ilyen körzős valamik. Ezek nem voltak komolyak. Gyakorlatilag mi volt a kiindulópont? Csak a Duna jöhetett számításba. Felmerült egyszer a Dráva, de hamar elvetették a jugoszláv határ közelsége miatt. Tehát a Duna mellett kell telepíteni, és D-i központú kell, hogy legyen, tehát Dunaújvárostól lejjebb. Én úgy tudom, hogy amikor 1966 novemberében megérkezett a szovjet 30-fös szakértői bizottság, akkor hat telephely volt, amivel ők igazából elkezdtek foglalkozni, majd a végére három maradt. A hat közül a többség Bács megye területén volt, illetve Tolna megyében Bogyiszló és Paks. A bácskai részen nagyon negatívan fogadta a vezetés a telepítési tervet, de a szakértőknek sem tetszett a terep. A Tolna megyei vezetés rendkívül nagy vehemenciával fogadta és nagyon szerette volna, hogy a megyébe kerüljön a beruházás. Ez érthető is volt, hiszen 1945-ben egyetlen ipari üzeme volt, a szekszárdi selyemhernyógubó-feldolgozó üzeme. 1967 elején a szovjet szakértők vezetője felkeresett engem és beszámolt tevékenységükről, javaslatukról és aggájukról. A szakértők a partvizsgálati, a kőzetminták, az árvízi adatok és egyéb szempontok alapján egyértelműen a paksi telephelyet javasolták. Ám jeleztek egy komoly konfliktusveszélyt, mert ők úgy látják, hogy az ERŐTERV egy csoportja túlzottan elkötelezte magát Bogyiszló mellett. Ebbe beletartozik az is, hogy a megyei vezetés is nagyon támogatta a bogyiszlói telephelyet.- Önt mi győzte meg arról, hogy a paksi telephely alkalmasabb? Sz. B.: Ami engem alapvetőenn meggyőzött a paksi telephely mellett, az az árvíz és feltöltések aránya. Bogyiszlón kétszer volt jeges ár ebben a században, és 2-3-szor több földet kellett ott megmozgatni, mint Pakson. Végül is a megyei vezetés már 1967 áprilisában elfogadta a paksi telephelyet, ám itt érdemes megemlíteni egy akkori szemléletet. Tolna megyének volt egy távlati fejlesztési terve, melyet a VÁTI készített. A VÁTI úgy minősített, hogy Paks nem alkalmas távlati bővítésre, és ez később is rengeteg gondot okozott. A terv szerint város lesz Bonyhádból, Dombóvárból, Tolnából, Dunaföldvárból, csak Paksból nem. Mert egyrészről a löszdomb, rpásrészről a Duna úgy beszorítja a települést, hogy itt csak egy szűk sáv alkalmas településfejlesztésre, és az egy városhoz kevés. Nos, ez a szemlélet annyira bement a vezetés köztudatába, hogy kezdetben Paksról nem is lehetett beszélni. Ez a szemlélet még akkor is nagy gondot okozott, amikor várossá nyilvánították Paksot. Ugyanis mindig visszanyúltak a VÁTI-tervhez. Tehát itthon a sajtóban még megy a vita, hogy hol legyen a telephely, viszont mi már ’67 elején elfogadtuk a paksi telephelyet, és erre készült az úgynevezett műszaki terv feladatterve. • (Folytjuk.) 1969 áprilisa, megkezdődnek a földmunkák A „Druzsba” tervtől az első „Nyet”-ig Beszélgetés Szabó Benjáminnal
