Atomerőmű, 1992 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1992-11-01 / 11. szám
12 ATOMERŐMŰ Egy csöndes ember nyugdíjba vonult Sok mindent keli egy embernek megérni ahhoz, hogy már „messziről” várja a nyugdíjas állapotot, a megérdemelt pihenés időszakát. Komjáthy Béla az MFFO mérnöke tényleg sok mindent megért: már gyerekkorában családfenntartó volt, 3 vagy 4 hazának volt polgára, mielőtt még egyszer is elköltözött volna Ungvárról, otthona nagyobbik részéből kitúrták. („Fia olvastad volna Sztálin elvtárs műveit, tudnád, hogy nekem van jogom itt lakni.”). Mindenki megdolgozik az iskolában, mire besulykolja a fizika, a matematika és a többi tudományok alapjait: neki ezt olyan nyelven kellett tennie, melyet alig-alig értett. Tágabb családjában1 aratott a szabadjára eresztett csontkezű kaszás, és a fékevesztett véreskezű zsarnok. Amikor gyermeke született, reggelenként a nemzetközi gyorshoz kellett kirohangálnia, mert csak ott kapott tejport a Hosszú idő óta lelkes buzgalommal vagdostad a nyugdíjaztatásodig terjedő napok centimétereit; ki megértő helyesléssel, ki fejcsóváló gyanúval figyelte az egyre fogyó szalagot. Az egyetértők irigykedve figyelték, mint fogy az idő, amit a munkahely nyűgei, kellemetlenségei - gyakran érezted úgy: nehezen viselhető igazságtalanságai - között kel! töltegyereknek. Kedves könyveit egerek rágták a pincében. Magyarságát először csak gyűlölettel szidták, utána már elvették jogát is ahhoz, hogy magyarnak vallhassa magát. Végül nem bírta tovább, hazajött a szeretett anyaországba, sok javát hátrahagyva. Itt sem volt minden fenékig tejfel, s Ő minden sérelmet kétszer olyan súlyosan élt meg, mint akik végig itthon élve voltak kénytelenek azokat fokozatosan megszokni. Béla bátyánk mindebbe belefáradt, és tényleg már messziről várta a pihenés révébe érkezést. Elment nyugdíjba, s mint minden friss nyugdíjas, azt hitte, milyen sokat fog pihenni. Már kezdi sejteni, hogy csak profilt váltott: nagyobb hangsúlyt kap az unokák dajkálása, a háztartási és a mezőgazdasági munka. Az alábbi kis búcsúztató szűk munkatársi körben megtartott búcsúesten hangzott el. ned. A fejcsóválók Churchill mondására gondoltak: „A parlamenti demokrácia nem jó, de jobbat még nem találtak ki helyette. ” Tudod Bélám, a munkába járással is valahogy így van:jobbat még nem találtak ki helyette. Ma ugyan már ki szabad mondani, hogy multimilliomosnak lenni talán mégiscsakjobb, de azt- úgy tűnik, sajnos nem nekünk találták ki. Most, hogy a hosszú szalagot apródonként levagdaltad, meghatódtan állunk itt Veled együtt, amint tartod kezedben a szalag kis fémcsat végét, és talán csak most döbbenünk rá: a darabkákkal együtt az általuk képviselt sok-sok nap is, a maguk könnyesmosolygós, a távolsággal már egyre csak szépülő élményeivel együtt visszavonhatatlanul és örökre szétszóródott az idő végtelen és közönyös óceánjában. Most kézbe veszed azt az új szalagot, amely messziről oly ragyogónak, oly szivárványosnak tűnt. Hadd figyelmeztesselek két dologra: lehet, hogy közelről ez sem lesz olyan szivárványos, hamar kiderülhet róla, hogy ugyanolyan gyűrött vászon kis tucatáru, mint az előző szalag volt. A másik dolog, hogy azért ne vagdald fogyasztói dühvei: ez a szalag minden emberi számítás szerint rövidebb, mint az előző volt. Ugyanis 120 évig az abház él, mi ab ovo rövidebb időre számíthatunk. Kövesd Mester Ákost, aki kitalálta, hogy egy hét, ha napokban számoljuk, csak hét nap, de órákban számolva 168 óra. Számold az időt másodpercekben, és örülj naponta 64 800 másodpercnek. Mit? Hogy egy napban 86400 másodperc van? No, igen, levontam belőle a hat órát, amennyit a latin maxima szerint naponta aludni kell: „Six horas dormire iuvenique senique. ” („Hat óra alvás kell fiatalnak, öregnek.” Ezek a rómaiak is, megsüthetik a tudományukat!). És bár van, aki azt mondja, hogy álmában mindenki boldog, szerintem ez nem igaz: a boldogság tudati cselekvés eredménye, a körülmények csak elősegítik vagy hátráltatják, kimunkálni magunknak kell magunkban. Mint a költő mondja: „E világ se jó, se ferde Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magunknak képe mása. Ki sóhajtoz, ki mulat: A világ csak hangulat. ” Mi azt kívánjuk, hogy soha ne sóhajtozz, mulatni csak mértékkel mulass (Ugyebár a harmadik liter csak a zabolátlan ifiakhoz illik), ellenben éld napjaidat egyenletes, vidám derűben, mindig szem előtt tartva, és ha kel! másokat is meggyőzve arról, hogy nem mi vagyunk a dolgokért, hanem a dolgok vannak miértünk, és az élet derűs harmónia nélkül igencsak nehéz kötelesség. Márpedig a derű napsütését menetrendszerűen, és kikerülhetetlenül fedi be időnként a konfliktusok fekete felhője. A konfliktusok ellen a nyugdíjas állapot sem ad garanciát. De a lelki egyensúlyt ilyen helyzetekben sem szabadfeladni. Mindig jusson eszedbe, hogy milyen sokszor mosolyogtál vagy nevettél utólag olyan dolgokon, amikről a pillanat indulatában azt érezted, hogy szinte lehetetlen elviselni. Mi, emberek egész életünkben játszunk. Gyermekkorban színes kavicsokat szedünk össze, és fantáziánk azonnal kinccsé, gyémánttá lépteti őket elő. Később, mikor okosabbnak éreztük magunkat, mosolyogva dobáljuk el a „kacatot”. Aztánfelnőtté válunk, és az élet sok kacatot, sőt éles köveket hajigál hozzánk, amit megdöbbenve raktározunk el az emlékezet bűnjel-raktárában: tessék, erre volt képes velem szemben az élet, ez jutott belőle nekem! Aztán telik az idő, és a különbség régi centiméterszalagok csatvégei, a kinőtt kisbicikli megkopott csengője, sőt egy valaha arcunkba vágott, méltánytalanul goromba mondás is kinccsé, gyémánttá magasztosul, mert tudod, erre volt képes velünk szemben az étet, ez jutott belőle nekünk. És szép volt, mert fiatalok voltunk, mert előttünk volt a világ megváltása, az aranycsinálás felfedezése, az ufók megszelídítése és ezer más vonzó tehetőség. S most, hogy a fényes jövő mögöttünk áll, nosztalgiával rakosgatjuk régmúlt nagy várakozások centiméterszalagjainak kopott fém végeit, meglengetjük a kiscsengöt, az egykori gorombáknak pedig gondolatban megbékélve és mosolyogva idézzük Petőfi szavait: „...de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok minő Ön, Levett kalappal szóljanak velem. ” És elelmélkedhetünk rajta, hogy silány ka dolog ez az élet, de - tudja Isten - valahogy jobbat még nem találtak ki helyette. Kedves Bélám! Gondolatban még sokáig magunk között érzünk, magunkkal víve vidám vagy fanyar történeteidet, tréfáidat. S ha egyedül érzed magad, gyere el közénk, mindig készek vagyunk együtt derülni derűddel, és tiltakozni pesszimista hangulataid ellen, mindaddig, míg Te is belátod, hogy pesszimizmusra semmi ok: amíg egészség van, addig minden ok megvan a vidámságra, ha meg az egészség fogytán, mindig lehet sok olyan embert találni, akinek e kincsből még sokkal kevesebbje van, úgyhogy akár még büszkék is lehetünk saját állapotunkra. Látod Bélám, csak beszélek, beszélek, mint szokásom, hogy eltakarjam a lényeget: hiányozni fogsz nekünk, Volt munkatársaidnak! Vinnay István Kedves Béla! Kedves Béla bácsi! és a javamra mutatkozó 3 hónap többlet jogán: Kedves Béla öcsém! Az igazgató búcsúztatása az ESZI-ben Mennék is, maradnék is... Rendhagyó eseményre gyűltek össze az Energetikai Szakképzési Intézet dolgozói 1992. október 15- én, csütörtökön délután. Az intézetet alapító és ez év augusztusáig vezető igazgató, Kováts Balázs köszönt el munkatársaitól. Hét év megszakítás után, egy különleges feladat teljesítését, egy oktatási intézményegyüttes megalkotását követően visszatér az atomerőmű „bűvkörébe”, újból szakmai szemmel cselekedni, tenni az erőműért. Bár a rendezvényt oldott hangulat jellemezte, a meghatottság, a búcsúzás keserű könnye megcsillant a szemekben. Kováts Balázs elköszönésekor beszélt az iskolától való megválása indítékáról. Úgy érzi, megtette amivel 1985 decemberében megbízta a PAV akkori vezetője. Életre keltette az erőmű szakközépiskoláját és a főiskolát. Most már egyenes úton halad az intézmény, adottak az oktatás-nevelés feltételei. Bár 2 évvel ezelőtt egyszer már útnak indult - távozásához akkor nem járultak hozzá -, most mégis nagyon nehéz megválni attól a létesítménytől, melynek megépítése, szellemi műhellyé alakítása az ő feladata volt. A személyzet, a tantestület, a tanulókkal való benépesítés szintén lelkiismeretes körültekintést kívánt. A búcsúzás fokozza azt az érzését, melyben kicsit magáénak tekintheti az épületeket és hozzátartozóknak a dolgozókat, a tanulókat. Nem kíván teljesen megválni az intézettől, szeretné megtartani azokat a funkciókat, melyek az igazgatói poszttól függetlenül idekötik. Szívesen visszajárna néha, részt venne a rendezvényeken. Búcsúbeszédében a volt igazgató érzékeltette, hogyan vált a műszaki mérnöki fejjel gondolkodó emberből a pedagógusi munka szépségét és súlyát átérző, a fiatalság gondolkodására érzékeny, érzelemgazdag emberré. Dr. Gálos István, az ESZI új igazgatója úgy búcsúztatta elődjét, mint aki értékes, maradandó alkotást hagy az utókorra. Műve nemzedékeket kísér. Célja, a „kiművelt emberfők sokasága”, az erőmű biztonságos és hatékony működéséhez szükséges, szakmailag képzett fiatalok, az utánpótlás biztosítása, megvalósult. Olyan intézményt hagy maga után, melyben sikerült megvalósítani egy jól működő oktatási-nevelési rendszert, s amelyet eredményei a legjobb magyar középiskolák közé emeltek. Ezt a munkát kell folytatni az itt maradóknak. A munkatársak sokszínű búcsúajándékkal köszöntek el Kováts Balázstól, melyeket az ESZI- nyuszi, vagyis a FESTO-nyuszi nyújtott át. Többek között sor került egy oklevél átadására is, melyben az intézmény örökös, tiszteletbeli igazgatójának nyilvánítják. Az intézmény dolgozói nevében Hideg László nevelési igazgatóhelyettes mondott köszönetét mindazért, amit Kováts Balázs értük tett. Létrehozta az intézményt, melyben dolgozhatnak, megadta a kedvező körülményeket és gondoskodott a biztos gazdasági, szellemi háttérről. Mindezt odaadással, emberi megértéssel tette. A tanulók nevében az iskola egyik „alapító”, volt tanulója, és egyben a PA Rt. jelenlegi dolgozója, Mergl Helén köszönt el egykori igazgatójától. Búcsúzóul egy Beatles dalszöveget szavalt el, melyet az eredeti zene kísért. A meghatódottság, a könnyes percek után fehér asztal mellett folytatódott a beszélgetés, az emlékek visszaidézése, a jövő tervezgetése. Viszonossági alapon jó eredményeket, szép sikereket kívántak egymásnak a résztvevők. Lovászi Zoltánné Hömpölyög a délutáni műszakváltás emberáradata az egészségügyi épület felöl. Mindennapos látvány ez, ám amit most láttam, az igencsak meglepett. A hazafelé tartó tömegben egy óriási virágkosarat cipelő nőre lettem figyelmes. Nem tudtam elképzelni miért kaphatta ezt a szép virághalmazt. Szerencsém volt, mert hamar kiderült. Boldizsár Mihályné a virágok boldog tulajdonosa, aki a vegyészben dolgozik és nyugdíjba vonul, őt köszöntötték ebből az alkalomból a kollégái. Másnap jött be utoljára, de sikerült néhány percre leültetnem, és néhány kérdést feltenni neki.- Éva, milyen ez a mai, utolsó munkanapja?- Nagyon vegyes érzéseim vannak, mennék is, maradnék is. De az az igazság, ha valaki eléri ezt a kort - 50 év - és elengedik, akkor nem szabad elszalasztani a lehetőséget, el kell menni. 36 évig dolgoztam egyfolytában, se gyes, se semmi miatt nem hiányoztam huzamosabban, szerencsére beteg is alig-alig voltam. Mindigjöttem, jöttem, és borzasztóan soknak tűnik ez a 36 év. Nem voltak laza éveim, igaz megülni sem tudok egy helyben, örökké mentem és mentem.- Honnan kerültek Paksra?- Százhalombattáról jöttünk ide. A-férjem először az erőműben dolgozott, majd a finomítóba került, és engem is átcsalt a finomítóba. Ott tanultam meg a laborszakmát, mert a labor, a vegyészet egy teljesen más világ. Aztán jöttek a gondok: nem volt olaj, egyes üzemrészek leálltak, dobálták a férjemet ide-oda. 1981-ben újsághirdetésben olvastuk: gépészeket keres az atomerőmű. Jöttünk mind a ketten, igaz engem csak szerződéssel vettek fel. Nagyon hosszúnak tűnt a szerződéses idő, közben örökké rettegtem: mikor fognak felmondani. Ugyanis nőket már akkor is nagyon nehezen vettek fel. Egy év után mégis véglegesítettek.- Holnaptól már valóban nem jön be dolgozni?- Még egészen nem is ért a tudatomig: na, holnap már nem jöhetek ide. Már a múlt héten is nagyon furcsa érzés volt, amikor a műszak átadásakor aláírtam az utolsó műszakátadási lapot. Vagy amikor a 2-es laborban befejeztem a munkát, tudtam, hogy itt már nem lesz több munkám, nagyon furcsa érzéssel csuktam be a labor ajtaját. Nagyon furcsa volt, és azt hiszem erre nem is lehet felkészülni. Néha majd eszembe jut az erőmű, meg a féljem is eszembe juttatja, de azért kérdezni is fogom őt, mert ezt a munkahelyet nem lehet csak úgy elfelejteni.- Hogyan képzeli el nyugdíjas éveit?- Már most alig várom, hogy mehessek a nyugdíjasklubba, de a legnagyobb elfoglaltságot a kert jelenti számomra. Tavasztól őszig a kertben leszek, nagyon szeretek a földdel és a növényekkel foglalkozni.- Éva, nagyon jó egészséget, hosszú és boldog nyugdijaséveket kívánok. Kívánom, hogy legyen ideje azt a kemény 36 évet kipihenni.- béri -
