Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1937
zafof meg kell hozni, még az élelet is oda kell érte adni. Véres na* pókról álmodik, „mik a világot romba döntik s az óvílágnak romjain az újvilágot megteremtik“. A véres napok hamarosan eljönnek, talpra áll a magyar. Hangja ettől fogva mindig izgalmasabb, hazafias felháborodásában nem egyszer féktelen szilajságba csap át, de ez a kor izzó hangulatában leli magyarázatát. Ahogy nem esett kétségbe, mikor az élet viszontagságaival küsz* ködött, a nemzet küzdelmében sem csügged, amikor Élet vagy halál közt kell választania, amikor „a Kárpátoktól le az Al*Dunáig egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!“ Meggyőző bátorsággal kiáltja: Félre, kislelkűek, akik mostan is még Kételkedni tudtok a jövő felett, Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség Őrzi gondosan a magyar nemzetet! Él az a magyarok istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze. Élni fogsz, hazám, mert élned kell . . . (A magyarok istene.) A szívében égő nagy szeretetből az egész emberiségnek is akar juttatni. Sors, nyiss nekem fért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Nem akarja, hogy a nemes láng, mely égből eredt, haszon nélkül hamvadjon ki szivéből: „Minden szívütésem egy imádság a világ boldogságáért“. Az Apostolban is könyörög : Adj, Isten, adj, fényt és erőt nekem, Hogy munkálhassak embertársímért! Meghalni az emberiség javáért, ezt tartja a boldog és szép ha* Iáinak. Ezt a halált kívánja, ezért saját kezével hajlandó elkészíteni a keresztfát, amelyre felfeszítik. Az emberiség szabadságáért, a szent vi* lágszabadságért akar a harc mezején elesni. A sors, bármily mostohán kezelte őt, nyitott neki fért; küzdhefett és meghalhatott a magyarság szent ügyéért, a szabadságért, hogy örökké éljen a magyar szívekben. Bepillantottunk abba a költészetbe, melynek nyitánya egy száz esztendővel ezelőtt elhangzott iskolai búcsúbeszéd. Hallhattuk azokat az örök igazságokat, szent érzelmeket, melyeket egy halhatatlan ifjú mint „az istenség szent levele“ hirdet és követ. Hirdeti a legszentebb érzést, a szeretetef, kiáraszfva azt a családra, a nemzetre, a magyar földre, az emberiségre. Megtanít tűrni, szenvedni az élet viszontagságai közt, de egyúttal bízni is az isteni gondviselésben, mely nemcsak egyes emberekre, de népekre, nemzetekre is kiterjed. Megtanít rendületlenül hinni a nemzet jövőjében, erre a szilárd hitre pedig annyiszor, mindig szüksége van a magyarnak. Megtanuljuk azt is, hogy szavainknak tetteink adnak értéket. 12
