Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1935
35 élik s azoknak azóta alig lehetnek kedvesebb emlékeik, mint épen az itt eltöltött diákévek. A létért, a kenyérért való küzdelem, de sok volt aszódi diákot sodort a legnehezebb helyzetbe s törölte le legszebb reményeit. Az a szellem azonban, amelyet minden aszódi diák még akaratlanul is magába szívott, megacélozta az erőket, az elhatározásokat és akaratot, s az egyik így, a másik úgy, de megküzdött a nehéz magyar élettel, áldozatos munkása lett édes hazánknak s töretlen hittel, örök bizakodással várja az eljövendő szebb és boldogabb magyar időket. Nem ludok, mert azt hiszem nem is tudhatok olyan volt aszódi diákról, akinek szívében, lelkében ne élnének az Istenfélelem, a haza- szeretet, a tisztes erkölcs magas lánggal égő tüzei, azok az érzések és eszmék, amelyeket itt ebben a másfélszázados múltú iskolában szívtunk magunkba s magunkkal vittük ki az életbe. Az élet, a sors nem egyforma mértékkel mér mindenkinek. Az életben való boldogulás mikéntjére nem lehet az embernek, az egyénnek száz százalékos befolyása. Egyik-másik aszódi öregdiák pályája akadálytalanul ívelt fölfelé, volt talán olyan is, aki hírt, dicsőséget, vagyont szerzett, egyik-másik pályáján elakadt, mert nem tudott megküzdeni az eléje tornyosuló akadályokkal, gátlásokkal, egyik-másik igyekezete, jó- szándéka, törekvése derékba tört. Ezért azok mind-mind aszódi öregdiákok, akiket különösen ezen a mai napon nem választhatnak el egymástól rang, hivatali állás, foglalkozás, nem választhatnak el egymástól társadalmi, osztály és felekezeti különbségek, mert mi itt, ma valamennyien csak aszódi öregdiákok vagyunk, akiket egyenlő melegséggel köszönt az Alma Mater és Aszód közönsége. Öregdiákok vagyunk, akik összejöttünk, hogy találkozzunk egymással, megismerkedjünk egymással, találkozzunk a régi, kedves iskolával, annak hagyományaival, szellemével; megújítsuk a régi kapcsolatokat egymással, az iskolával s alkalmat keressünk arra, hogy egymásra találva összefogjunk, egyesületbe tömörüljünk, hogy folyton égő tüzet gyújtsunk az emlékezésnek, s a tömörülésben rejlő erőt rendelkezésére bocsássuk a régi kedves iskolának s annak a tanulóifjúságnak, mely időközönként tagjaink sorába érik, de amelyek tanulmányait sokkal, de sokkal nehezebb körülmények között folytatja, mint az annak idején nekünk megadatott. Úgy érzem, boldog lesz mindenki abban a tudatban, hogy szeretettel nyújtott filléreivel hozzájárul egyesületünk megalakításához és fenntartásához. Szeretném ha velem együtt mindnyájan büszkék lennétek arra, hogy a Petőfi iskolájának tanulói voltatok s rövidebb-hosszabb elszakadás után azzal és egymással ismét egyesültetek. Ezek előrebocsátása után engedjétek meg, hogy a magam és mindnyájatok nevében nagy t.sztelettel, ragaszkodással és szeretettel köszöntsem a közöttünk megjelent legöregebb diákot, Melna Géza bátyánkat, aki hetvenkét év távlatából is soha meg nem szűnő szeretettel és érdeklődéssel viseltetett az öreg iskola sorsa iránt s aki azzal, hogy magas kora dacára megjelent közöttünk, tanúbizonyságát szolgáltatta annak, hogy él benne Petőfi szelleme, élnek az iskola hagyománya1, s él benne az aszódi öregdiákok iránti szeretet, s akinek, mint hozzám Írott levelében írja „nem nélkülöz minden alapot azon elgondolásából fakadó érzése, hogy a „Magyarország“-i „Új ldök“-ben itt gyülekező „Új Nem3*
