Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1914

4

Ott essem el én,

Ä harc mezején,

Ott follyon az ifjúi vér ki szivembül;

S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,

Ä trombita hangja, az ágyudörej S holttestemen át Fújó paripák

Száguldjanak a kivívott diadalra,

S ott hagyjanak engemet összetiporva!

Ott szedjék össze elszórt csontomat,

Ha jön majd a nagy temetési nap,

Hol ünnepélyes, lassú gyászzenével És fátyolos zászlók kíséretével Ä hősöket egy közös sírnak adják,

Kik érted haltak, szent világszabadság!

Az aszódi gimnáziumból, hol Petőfi nagy nevének jelentőségét a legkisebb diák is jól ismeri, eddig immár kilenc lelkes ifjú kelt dicső hadi útra e szent dalt énekelve. Maga a költő is az aszódi iskolából indult el tüneményes pályafutására, hogy a hadak útjára lépve honszerelmében megdicsőüljön.

E nagy költő, kinek költészete vulkánok torn- bolását s a nyugvó, szelíd természet boldog álmodozását tökéletes harmóniában mutatja, itt az aszódi iskola falai között ébredt első szellemi öntudatra.

Itt lobbaant fel a láng, itt nyerte olympi tüzét a

Legszeretőbb költő, a haza Tyrtaeusa.

Szelleme bölcsőjét itt hű anya őrzi; szegény bár:

Kincse, e láng emlék, átragyog ifjaira 1

Amint a másfélszázados gimnázium falán elhelyezett márvány emléktábla mondja Csengey Gusztáv nyelvén.